Hálaadás (első felvonás)

Reggel senki sem ébresztett, aludhattam volna kedvem szerint jó sokáig, de már reggel hétkor kinyílt a szemem,  és bárhogy próbálkoztam, nem sikerült visszaaludnom. Emiatt kicsit morogtam, mert valami hihetetlenül csidicsudás álmom volt, ami sajna már nem jut eszembe, csak annyi, hogy egyike volt az izgalmas, akciófilmekre emlékeztető álmoknak, amiket a legjobban szeretek.

Szépen megmostam a hajam, kicsit örömködtem, hogy úgy néz ki megtaláltam a sampont, aminek tökéletes az illata, évek óta ezt hajkurászom már ugyanis. Nem érdekel semmi más, csak az illat. Igaz, most éppen finom sült pulyka illatot áraszt, nem csupán a fejem, de körülbelül mindenem, de ez most nem lényeges.

Azt hiszem, kilenc óra körül kezdett ordítozni a kislány a ház lakóinak, hogy azonnal nyomás felfelé a nappaliba. Azt hittem, legalább a ház gyulladt ki, esetleg valamelyik házból elszabadult egy fej nélküli pulyka, amelyik most a kertünkben a rohangál, de nem, csupán a Macy's hálaadási felvonulása kezdődött a tévében. Biztos ez is mindenkinek ismerős a különféle filmekből. New Yorkban, Hálaadáskor, a Macy's áruház rendezi az ország legnagyobb parádéját, óriási mesefigurás léggömbökkel, különféle kocsikkal, énekesekkel, táncosokkal, Broadway-előadások bemutatójával, híres emberekkel, mindennel, ami kell. Természetesen az egész egy óriási reklám, de egy nagyon hangulatos és érdekes reklám, egyszer jó lenne ezt is élőben látni.

A felvonulás után megkezdődött a készülődés, mindenki szépen kicsípta magát, felkaptuk a pitéket, amikből bevásároltunk, aztán irány Virginia, a nagynéni háza, az első hálaadási vacsora helyszíne.

Az autópálya természetesen tömve volt, bár még így is gyorsabban sikerült eljutni A-pontból B-pontba, mint a normális hétfő reggeleken, mikor a kisöreg iskolájában vezetek hazafelé. 

Az utcában alig lehetett parkolóhelyet találni, mindenhol hálát adni készültek az emberek, a levegőben a készülő kaja illata terjengett, mindenhol emberek beszélgettek, vagy kisgyerekek szaladgáltak, a nagynéni házának ajtajában meg rögtön felbukkant a Nagyi, akihez rögtön odafutottak a mi gyerekeink. Kissé úgy éreztem magam, mintha valami Hálaadásról szóló családi film kellős közepébe csöppentem volna, hihetetlenül jó érzés volt!

Gyorsan beözönlöttünk a házba, bemutatkozás, próbáljam mindenki nevét megjegyezni-játék. A konyhában javában folyt a készülődés, a nagynéni, meg a két fia szorgoskodtak, a sütőben természetesen már trónolt az óriási pulyka, készült a krumplipüré, és a bogyómártás. Közben mi, a vendégsereg, a nappaliban beszélgettünk, a Nagyi mutogatott képeket a házukról Floridában, meg azt, hogy milyen kiskutyát vesznek, mindezt egy ősrégi, kissé már foszladozó fényképalbumban, benne több évtized emlékeivel és... haha, nem. Az iPadjén történt a művelet.

Szép lassan aztán minden elkészült, elérkezett az este legfontosabb pillanata: a pulyka felvágása. Majdnem túl későn kaptam észbe, hogy azért egészben is le kéne fényképezni az óriási dögöt. Az első képen a lábai például már hiányoznak, meg kissé ramaty állapotban van szegényke, de azért látszik, milyen nagy volt.

A pulyka darabokra bontódott végül.

A kaja pedig csodával határos módon az asztalra varázsolódott, és mindenki be lett hívva az étkezőbe, illetve nappaliba... egy helyiség ugyanis nem volt elég az emberseregnek, illetve annak rakatnyi kajának, ami az asztalra került. Az ültetés sem akárhogy történt ám. Dehogy.

Bizony, mindenki kapott névkártyát is. Matricákkal. Sajna, vacsora közben, mikor már unatkozni a kezdett, a kislány belefogott abba az eleinte még aranyos, később már inkább idegesítő játékba, hogy mindenkinek cserélgetni kezdte a kártyáját, így én voltam a Nagy-Nagyi is, meg a kisöreg, meg a házigazda néni, meg szerintem mindeni. Ennek következtében az este végére fogalmam sincs, hová került a kártyám, így elhozni sem tudtam, hogy eltegyem emlékbe.

Most pedig jöjjön, amire mindenki várt: a kaják.

Mindenből vettem a tányéromra egy keveset, kivéve a céklából. Még a zöldbabos akármiből is, pedig a zöldbab eddig, a brokkolihoz hasonlóan ősellenségem volt, mégsem szerettem volna kihagyni semmit sem. A céklát csak azért hagytam ki, mert az is ellenségem, és tudom, milyen íze van a céklának.

Ez volt a végső adag kajám. Krumplipüré, édeskrumpli, édesrépa, bogyómártás, pulykatöltelék (nem tudom, milyen alapanyagokból készült, nem is akarom tudni), zöldbab-cucc, pulyka (a pulyka két különböző feléről, mell és comb), áfonyás muffin, meg valami epres hab. És kóla.

Hogy mi maradt meg belőle?

És még repetáztam is a pulykából, a bogyómártásból és töltelékből. Nehezen tudtam választani, mit hagyjak ki a második körben, de ha mindenből veszek másodjára is, egész biztos szó szerint szétpukkanok, hiszen hátra volt még a desszert is, azaz a pite. 

Előzetes tervemnek, miszerint mind a három fajtát (tök, áfonya, pekandió) megkóstolom már akkor búcsút mondtam, miután a repeta után letettem az evőeszközöm, és éreztem, ahogy a szoknyám szép lassan leszakad rólam, annyira feszül a pocimon. 

Így aztán egy nem is annyira fájó döntést kellett hoznom: választanom egyetlen pitét. Azért nem volt annyira fájó, mert két vacsora még hátra van, jee. Így az áfonyapite mellett döntöttem, tejszínhabbal a tetején, mert ha már lúd (vagy inkább pulyka, stílusosan) legyen kövér.

Vacsora után segítettem leszedni az asztalt, miközben mindenki kérdezgette, hogy éreztem magam, ízlett-e a kaja, mindent úgy találtam-e, ahogy egy Hálaadást elképzeltem? Úgy nézett rám hirtelen mindenki, mintha legalábbis attól függene az életük, hogy én mit fogok erre válaszolni. Mert ne adj Isten, ha azt mondom, borzalmas volt a kaja, még az is lehet, hogy a nagynéni kiugrott volna a ház ablakán.  

Megnyugtattam a házigazda nénit, meg bácsit és a fiaikat is, hogy minden tökéletes volt, és nagyon szépen köszönöm a meghívást, a kaját, és hihetetlenül jól éreztem magam. Az estét tíz pontra értékelem. Vagy ötre. Attól függ, ki melyik műsort nézte.

Azt hiszem, a Hálaadás eddig a kedvenc amerikai ünnepem. Olyan, mintha Karácsony lenne, ajándékok nélkül. Igazán szervezhetnénk a magyarok is valami nagy evészetet valamelyik nemzeti ünnepen.