Hálaadás (második és harmadik felvonás)

Most, hogy sikeresen kipihentem magamból a pár nap alatt elfogyasztott kajamennyiséget, talán sikerül valami épkézláb blogbejegyzést is összehoznom. Az ilyesmi dolgok nem igazán mennek az embernek, mikor tele hasa, és csak arra tud gondolni, egészen biztos nem normális, amiért annyi kaját tömött magába, amennyit.

Lássuk szépen sorban az eseményeket.

Péntek, azaz irány apuka anyukájának háza Baltimore-ban. Mivel Shabbat volt, így az egész móka afféle shabbat-hálaadás lett. Így képek sem készültek, mivel a shabbat ideje alatt nem szabad használni semmi olyan kütyüt, ami elektromos, fel lehet tölteni, vagy bedugjuk a falba. Persze, mondhattam volna azt is, hogy bocsika, emberek, én csak negyed (vagy talán még annál is kevesebb...) rész vagyok zsidó, rám nem vonatkoznak a szabályaitok, és végig fogom kattogtatni a gépem, amíg ti csendben ültök, de nem mondtam ezt, mert szerettem volna egy este erejéig teljes rész zsidóként viselkedni.

Az úton odafelé a család próbálta elmagyarázni nekem, mik a szabályok ilyenkor, mikor mi történik, mikor mit nem szabad csinálnom. Mivel Dínóval utaztunk, én a leghátsó sorban ültem, a hangszórókból meg üvöltött Adele, hogy never mind I'll find someone like youuuuuu, nem sikerült túl sok mindent felfognom ezekből, szóval, gondoltam majd megyek a tömeg után, bármi történjék is, és nem lesz semmi gond.

Megérkeztünk a nagyi házához, gyors bemutatkozás mindenkinek, majd a szokásos cseverészés, ugyanis várnunk kellett a ház urára (a nagyi férjére), meg a család maradék férfitagjaira, akik gondolom a zsinagógában voltak, vagy fene tudja. 

Szép lassan megérkeztek, a nagyi férje már rögtön a szívembe lopta magát azzal, hogy azt mondta, jó púposan meg kell pakolniuk a tányérom, mert nagyon sovány vagyok. Mivel az elmúlt hónapokban, hála a mekis uzsonnáknak, meg dupla vacsoráknak, meg minden ilyesminek, felszedtem magamra pár kilót, nagyon hízelgett az egómnak ez a megjegyzés.

A shabbat vacsora énekléssel kezdődött, nagyon aranyosak voltak, kaptam kis füzetet, amiben tudtam követni, mégis merre tartanak. Legalábbis elviekben. Gyakorlatilag próbáltam nagyon okosan nézni a héber szöveget, és azon gondolkoztam, mikor kapok már végre enni. A kocsiban figyelmeztetve lettem, hogy nagyon lassan fog zajlani az egész kör, így felkészültem arra, hogy talán majd órák múlva kerül elém a sült pipi, meg krumpli.

Az éneklés után következett a borozás, ez a kiskorúak kedvéért valami bogyószörppel lett helyettesítve. A nagyi férje egy nagy kupából sok kis kupába töltötte a szörpöt, amit körbeadtunk, és mindenki kihörpintette a sajátját. Ez a Kiddush. 

A borozás, a mi esetünkben továbbra is szörpizés után, mindenki elvonul megmosni a kezeit. Ettől a pillanattól fogva, egészen a challah felvágásáig és megkóstolásáig senki nem szólhat egy szót sem. Egyetlenegyet sem. Semmit. 

Mi, anyukával és apukával csak úgy tettünk, mintha megmostuk volna kezeinket, főleg azért, mert óriási volt a tömegnyomor az aprócska konyhában, meg egyébként sem volt kedvünk felállni, csak a kajára vártunk már, mint zsidók a... nem, ez itt most nem ennek a hasonlatnak a helye.

A kézmosás és kalácskóstolás közötti csendes idő egész viccesen telt, mivel a kisöreg, aki nyilván még túl pici ahhoz, hogy csendben maradjon, folyton csörömpölt az evőeszközeivel, próbált beszélni mindenkihez, viccelődött az egyik srác fogszabályzóján. Aki még csak vissza sem tudott vágni neki. Sőt, egyik felnőtt sem tudott rászólni. Egész biztos borzalmasan élvezte a szituációt. Mármint a kisöreg.

Én próbáltam nem az anyukára nézni, aki velem szemben ült, mert egész biztos mindketten hangosan elröhögtük volna magunkat, ha ez megtörténik. Így meredten néztem az üres tányérom, harapdáltam a szám szélét, nehogy kitörjön belőlem az idétlen nevetés. Közben meg abban is reménykedtem, hogy már igencsak korgó gyomrom nem fogja megzavarni a meghitt csendet.

A challah nagyon-nagyon lassan szétosztásra került, végre mindenki beszélhetett megint, és kezdetét vette a kajálás is. Valami halas, igazi zsidó előétellel kezdtünk, én ezt kihagytam, és inkább kis salátát ettem, aztán jött finom tyúkhúsleves, valami gombóccal, ami erősen daragaluskára emlékeztett, és nagyon megörültem neki. Be is faltam az egészet. 

Jött a főétel, a már említett sült pipi, sült krumpli, különféle zöldségek. Tudom, a képi bizonyítékok hiányában közel sem annyira érdekes az egész. Desszertnek kaptam egy hatalmas szelet tortát, meg pitét is, ismét csak azzal a felkiáltással, hogy nagyon sovány vagyok.

Vacsora után ismét éneklés meg imádkozás következett, tele hassal annyira már nem bántam ezt. 

Összességében ez a vacsora is tetszett, mindig is érdekelt az egész zsidó kultúra, bár azt hiszem, mégiscsak jobban tetszik a rövidített verziója a shabbatnak, amit péntek esténként apuka mond el itthon. 

Azok, akik képekre vártak, ne aggódjatok, most jön pár. Ugyanis következik a beszámoló a szombati Hálaadásról, amit nálunk töltöttünk, és az anyuka anyukájának rokonsága özönlött hozzánk. Pénteken az anyuka apukájának rokonságánál voltunk, csak ha esetleg valaki már belekeveredne abba, merre jártam, kikkel, gyártaná a táblázatokat, összekötögetné a szálakat, de sehogysem jönne rá.

Nyilván mindenki tiszta ideges volt, így szokott ez lenni, ha egy nagycsaládos ünnepnek házigazdája az ember. Anyu már karácsonykor is tiszta ideg otthon, pedig csak négyünknek szokott sütögetni.

Én főleg azon gondolkodtam, mégis hogy lesz az egész kaja-ügy megoldva, mert hogy senki sem egy nagy (vagy akár kicsi) szakács a családból. Bár ezt talán már említettem is, kismillió alkalommal. 

A dekorációk, meg takarítás meg a ház széppé varázsolása viszont remekül sikerült. Erről nyilván nem tudok képet mutatni, de íme az egyik asztal:

A másikról, a szebbikről, amelyiknél én is ültem, sajna nincs kép, mert tökéletesen abban a hitben éltem az egész este folyamán, hogy van. Közben még sem készült egy sem. 

Megérkeztek az első rokonok, a kötelező puszi-osztogatás, bemutatkozás és illedelmes csevegés után előkaptak a táskájukból egy óriási késkészletet, majd beüzemelték a tűzhelyet és nekiálltak sütögetni. Aha, szóval így megy ez.

Folyamatosan érkeztek az újabb, meg újabb rokonok, mindenkinek el lett mondva, hogy én vagyok én, az au pair, aki a pincében lakik. Anyukával mindig jót nevetünk azon, mikor látjuk az emberek arcát, ahogy elgondolkodnak, hogy úristen, valami kis lyukban tartanak fogva étlen-szomjan. Apuka szerint kicsit változtatnunk kéne ezen a bemutatkozó szövegen, de az au pair vagyok, és az alagsorban lakok egy óriási, hihetetlenül kényelmes és szép szobában, ahol ráadásul olyan meleg van, hogy néha éjszaka ki kell nyitnom az ablakot. (Azok, akik olvasták az angliás blogom, tudják mennyire hálás vagyok ezért.)

Eleinte a konyhában nézegettem a sürgölődést a kajával, de utána rájöttem, hogy a nappaliban, mármint abban, amit nem nagyon szoktunk használni, mert az elegáns, felnőttes nappali, előételek vannak. Gyorsan át is rohantam, lehuppantam a kanapéra, és nekiálltam magamba tömni a sok finomságot.

Ezekhez később jött még valami sajtos-sonkás pite-szerűség, ami isteni volt.

Beszélgettem ezekkel a rokonokkal is, a többiekhez hasonlóan ők is nagyon aranyosak voltak, aztán megérkezett a főző-brigád is, büszkén bejelentve, hogy az összes kaja elkészült, mindenki fogja a tányérját, és rohamozza meg a konyhát. 

Nyilván nem kellett többször mondaniuk, mindenki azonnal felugrott, kiejtette kezéből a gyümölcsöt, M&M-et, és ölelte magához a tányérját, mintha hetek óta nem evett volna. Nem, azt hiszem, ez csak én voltam. Az elsők között kerültem sorra, még az újonnan vásárolt szuperhősös poharak közül is sikerült a Batmaneset lestoppolnom magamnak.

A már ismerős kaják köszöntöttek itt is, sajnos túl lelkesen, így a tányéromat igencsak sikerült púposan megpakolni. De nyilván mindenki, aki részt vett a kajafőzészetben dicsérte a sajátját, hogy mindenképp kóstoljam meg, mert sokkal finomabb mint a másiké, és különben is, ez igazi amerikai étel, kár lenne kihagynom. Végül így nézett ki a tányérom:

Talán azért, mert már napok óta bőségesen eszek, vagy azért, mert túl sok volt az M&M, meg a sonkás pite, egy kicsi megmaradt ezekből a tányéromon.

Vacsora után a fényképezőgépekre terelődött a téma, az anyuka ugyanis nagyon szeretne egyet, egy profit, a születésnapjára. A családban szinte mindenkinek profi, vagy félprofi gépe van, és rögtön megrohamozták az asztalunkat. Én is kipróbáltam az egyiket, a legprofibbat, és utána kezembe fogni az én kis turistagépem... hát, borzalmasan pocsék érzés volt. Az iPod, MacBook, iPad, utazások és ilyesmik mellé most elkezdhetek gyűjtögetni egy fényképezőgépre is. Csodás.

Szép lassan elérkezett a desszert ideje, bőségesen megpakoltam a tányérom almás pitével és tejszínhabbal. Erről sajnos már nem készült kép, mivel a fényképezőm éppen kézről kézre járt, ugyanis a kincsvadászathoz készítettem egy videót, még a pitézés előtt, és mindenki azt nézegette, meg nevetett rajta nagyokat. (Ígérem, amint vége az egésznek, kaptok bár képet, meg videót arról, miket is csináltunk a csapattal, de most még nem mutathatok semmit, benne van a szabályokban, hogy tilos blogokra, meg egyéb ilyen oldalakra kitenni a dolgainkat.)

Összességében, életem első, remélhetőleg nem utolsó Hálaadása nagyon jól sikerült. Tudom, ha mindennap ezeket a kajákat ennénk, akkor már nem lenne benne semmi különleges, de az én szervezetem el tudna még viselni egy kis pulykát, tölteléket, meg bogyómártást. Gyorsan megnézem, lehet akad a hűtőben valami maradék tegnap estéről...