Egyszerű könyvből féltett kincs

Még szerdán, mielőtt leléptem volna az összeröffenésre, Lisa elkapott, és gyorsan megosztotta velem a hírt, miszerint a kisöregnek másnap, azaz csütörtökön nem lesz délelőtt iskolája. A héten elmaradozott a hetirendem, mivel mindkét szülő baromi sokat dolgozik, még a szokásosnál is többet, nem is morgok miatta. Tudom, mit kell csinálnom, ezzel a kis változással, meg történetesen anyuka sem volt tisztában, szóval ha lenne is hetirendem, talán bennem sem lett volna, és megint elvittem volna a kissrácot a suliba, ahol a tanárnők olyan fura mosollyal az arcukon megkérdezik, mi a jó édes fenét keresünk mi ott. Ez már megtörtént egyszer, amúgy.

Szerencsére Lisa kitalálta, hogy vigyük el kisöregünket az egyik játszóházba, ahol ugrálóvárak vannak, tök szuper, és délelőttönként senki sincs ott, szóval ha mi is nekiállunk ugrálni, senki nem fog furcsán nézni ránk.

Elképzelhető, hogy aznap minden egyes óvodában szünet volt, a hely ugyanis tömve volt gyerekekkel, ami nem is lett volna gond, egész biztos nem zavarta volna őket, ha csatlakozunk hozzájuk, miközben ugrálnak, másznak, ökörködnek össze-vissza, de a gyerekekhez nyilván anyukák, vagy bébiszitterek is tartoznak, és ők aztán biztos furcsán néztek volna ránk, ha Lisával lerúgjuk a cipőnket, és a kicsiket félrelökve célba vesszük a játékokat.

Így aztán, miközben a kisöreg rohangált fel-alá, és jól érezte magát, mi leültünk az egyik fal tövébe, és beszélgettünk, meg persze sóvár pillantásokat vetettünk a játékok felé. Körülbelül két óra telhetett el így, bevágódtunk Lisa autójába, eldobtuk a kisöreget a délutáni sulijába, aztán elkezdtünk gondolkozni, mit tudnánk csinálni. Megegyeztünk, hogy először is eszünk valamit, mert már az ugrálás látványától megéheztünk, szóval célba vettük az egyik bevásárlóközpontot, azon belül is a Moby Dick éttermet, ahol nem, nem halat lehet kapni, hanem kebabot, meg csirkét, meg kis kínait, szóval senki sem igazán érti, miért pont Moby Dick az étteremlánc neve. 

Megrendeltük a kaját, és olyan élvezetes és kellemes témákról kezdtünk beszélgetni, mint a rémálmok, a szellemek. Lisa elhatározta, hogy megijeszt, vagyis mesél nekem olyan szellemekről, meg szörnyekről, amiket biztos nem ismerek, de rögtön fel is adta, miután már a harmadik történetébe vágtam bele azzal, hogy ne is folytassa, ismerem a dolgot a Supernaturalnek hála. 

A kis kenyérszerű bigyót ingyen adják, előételnek. És igen, folyamatosan töltheted újra a poharad. Múltkor, mikor nem önkiszolgáló étteremben voltunk, és aminek az élménybeszámolóját sikeresen ellustálkodtam, hoppá, szinte még ki sem örült a kóláspoharam, már tették le is elém a következőt.

Ebédelés után célba vettük a Five Below nevű boltocskát, ahol minden öt, vagy annál kevesebb dollárba kerül. Olyan 100 Forintos bolt jellegűen, azzal a különbséggel, hogy tényleg jó cuccokat lehet ott kapni. Elhatároztam, hogy nem veszek semmit, erős is tudtam maradni, pedig nagyon édes zoknikat, meg pizsamanadrágokat láttam. (Mióta itt vagyok csak egy pizsamát vettem magamnak, ez rekordnak számít. Belefájdul a szívem, hogy nagyjából négy pizsamám van csak itt.)

Lisa végül vett nekem két csomag robbanócukorkát. Magának kábé hatot, meg még két másik fajta cukrot, mert hát hiába, mire másra költené két huszonéves lány a pénzét, mint édességre?

Szép lassan elérkezett az idő, mikor Lisának mennie kellett a kisöregért a suliba, nekem meg szintén más, hihetetlenül nagyon fontos dolgom akadt.

Történt ugyanis, hogy Cassandra Clare a városi könyvtárba látogatott. Aki nem lenne tisztában ki az, ő írta Csontváros, Hamuváros, Üvegváros című könyveket, meg még pár másikat, amik Magyarországon még nem jelentek meg. Meg Cabot és Agatha Christie mellett a kedvenc írónőm, mert egyesekkel ellentétben khhmm Stephenie Meyer khhmmm, tökéletesen tudja adagolni a romantikus részeket és az akciót is, pont úgy, mind kettőből elég van a könyvekben, sőt, utóbbiból kicsit talán több, ami mindig jó. A héten jelent meg a Clockwork Prince, ami nem az előbb említett sorozathoz tartozik, hanem egy másikhoz, ami végülis azok előzménye, és ha lehetséges, még jobban tetszik, mert Londonban játszódik, ráadásul Viktória királynő idejében. A könyvet már előzőleg beszereztem magamnak, mert nem tudtam, mennyire kéne megverekednem érte a helyszínen, szóval szépen bevágtam a táskámba, bepattantam a Dínóba, és irány a könyvtár.

Én buta azt hittem, a könyvtár parkolója ingyenes. Mégiscsak egy könyvtár, művelődni járnak oda az emberek, hát milyen dolog az, hogy pár nem létező centecske az ember pénztárcájában ennek az útjába álljon? Pedig ez a helyzet, ha nincs apród, ne akarj könyveket kölcsönözni, illetve a mi esetünkben az egyik kedvenc írónőddel találkozni.

Az előző bejegyzésben már említettem, hogy nincs apró a pénztárcámban, ez az átka annak, ha az ember állandóan kártyával fizet, és hiába túrtam fel a Dínót, az összes kis rést, zsebecskét mindent, még csak egycentes érméket sem találtam, nemhogy olyat, amit egyáltalán elfogadott volna a gépezet. 

Beültem az autóba, és nem szégyellem, zokogni kezdtem. Olyan közel kerültem ahhoz, hogy találkozhassak valakivel, akit példaképemnek lehet nevezni, és tessék, ilyen kis semmiségek miatt pillanatok alatt olyan távol kerültem tőle, mintha Magyarországon lennék. Könnyeimtől alig látva, nekiálltam hazafelé vezetni, de nem sokat haladhattam, mikor megpillantottam a Giant kajaboltot, és hirtelen elmúlt az összes szomorúságom, és nekiálltam tervezgetni.

Nem hagyhatom, hogy efféle apróságok, mint az aprópénz teljes hiánya, az utamba álljanak! 

 Ha találok odabent egy bankautomatát, és miért ne találnék, mindenhol vannak bankautomaták, ki tudok venni egy kevés pénzt. Beszaladok a boltba, veszek valami apróságot, majd szólok a pénztárosnak, hogy apróban kérem a visszajáróm. Amennyiben szerencsém van, visszaérek a könyvtárhoz, azelőtt, hogy megtelne a parkoló.

Gyorsan leparkoltam a dínót, berohantam a boltba, de legalább olyan sebességel, mintha egy megvadult zombihorda üldözne, megkerestem a bankautomatát, és gyorsan vettem magamnak egy csomag gyümölcsös Mentost. Az előttem álló néni, megtömött kocsival, maga elé engedett, mikor látta, hogy csupán a cukorkát szorongatom a kezemben.

A pénztáros srácnak rögtön mondtam, hogy öt dollárnyi visszajárót aprópénzben adjon, nem érdekel milyenben, de lehetőleg ne egycentesekben.

- Parkolóóra, mi? - kérdezte vigyorogva.

Újabb rohanás vissza az autóhoz, majd a megengedett sebesség másfélszeresével haladva visszaszáguldottam a könyvtárhoz. Az újonnan szerzett apróim közül párat beszórtam a gépbe, a maradékot pedig a kocsiban hagytam, jók lesznek még majd ha legközelebb hasonló helyzetbe kerülnék. Vagyis bármikor, mikor a belváros felé járok autóval.

Ismét futás, bár ezúttal szerencsére már a könyvtár felé. Egy terembe lettem beterelve, ami tömve volt, pár hozzám hasonló korú lánnyal, de inkább tinédzserekkel. Tudom, tudom, Cassandra Clare könyvei tiniknek szólnak főleg, csak én vagyok annyira visszamaradott a fejlődésben, hogy még mindig a tinédzser-szekciót veszem elsőként célba, mikor egy könyvesbolt felé tévedek. Ennek részben az is az oka, hogy mivel főleg olyan történeteket írok, amik tinédzserek számára élvezhetőek, jó tudni, hogy is kell írnom, miről kell írnom, ilyesmik. Kutatás az egész, semmi több.

Hogy is tudnám jellemezni azokat a lányokat, akik azokon a székeken ültek, kezükben görcsösen szorongatva frissen beszerzett könyveket, mintha bármelyik pillanatban érkezhetne valaki, és kikapná a kezükből?

Miközben ott ültem, lazán magam elé nézve, kicsit a telefonommal, meg az iPodommal játszogatva, rájöttem, mi a közös bennük. Mindannyian kétségbeesett, romantikus lelkű, 95%-ban egész biztos szűz lányoknak tűntek, akik bármit megadnának, ha a könyvek férfi főszereplői életre kelnének, és közölnék velük, ők életük szerelme. Persze nem így, hanem valami totál romantikus módon, mint ahogy Cassandra Clare is papírra veti. (El sem tudom hogy nézhet ki egy találkozó Stephenie Meyerrel...)

Aztán rájöttem valamire. A fenébe is, én is pontosan olyan vagyok, mint azok a lányok.

Ez mélységesen mély depresszióba döntött pár perc erejéig. Utána ugyanis megjelent a színen Cassandra Clare, meg egy másik írónő, Michelle Hodkin, akinek a könyvét ugyan nem olvastam, mert túl szomorúnak meg nyálasnak tűnt a leírás alapján, de lehet adok majd neki egy esélyt. Cassandra Clare, fantasztikus nőnek tűnt, vicces volt, szellemes és sok érdekes dolgot osztott meg a történetekről, a szereplőkről, hogyan születtek, miért, és minden ilyesmik. Sajna a beszélgetés kicsit rövidre sikeredett, mert utána következett a dedikálás. A könyvtár nyolckor zárt, mi meg rengetegen voltunk, és már hat óra felé járt az idő.

Eléggé a sor végére kerültem, egy spanyolos, meg egy indiai lány mögé, akik rögtön szimpatikusnak tűntek, mert hozzám hasonlóan rajtuk legalább nem látszódott, mennyire kétségbeesett, romantikus lelkű szűzlányok.  (Túl sok személyes infó? Sajnálom, az én blogom, és szeretem személyessé tenni a dolgokat, nem csak közölni a tényeket.) Ráadásul az egyiküket Berthának hívták, így rögtön akadt közös témánk, megbeszéltük, hogy senkit nem szabadna így hívni hatvanéves kor alatt, és majd ha írók leszünk (ő is szeret írni) mindenképpen álnevet fogunk használni, mert ki akarna megvenni egy olyan könyvet, amit egy Berta nevű hölgyemény írt.

Beszélgettünk a könyvekről, kicsit szidtuk az Alkonyatot, meg társait (ezzel csúnya pillantásokat bezsebelve az előttük álló csoporttól), közben az indiai lány anyukája folyton megjelent, hogy hozza az infókat arról, milyen messze vagyunk a sorban, meg ilyesmik. Egyszer aztán a kezünkbe nyomott egy-egy óriásposztert is, amit máig nem tudom, hol osztogattak, vagy egyáltalán hogy kaparintott meg, de lehet nem is baj.

Szép lassan aztán sorra kerültünk, mikor én értem oda Cassandra Clare elé (akinek amúgy ez szintén csak az írói álneve), szinte meg sem tudtam szólalni. Majd kiböktem, hogy Magyarországról jöttem, a legjobb barátnőmmel imádjuk a könyveit, és borzalmasan meg tud ihletni minket. Valószínűleg már nyolcanezerszer hallotta ezt, de azért nagyon kedves volt. Kérdezte milyen a magyar fordítás, mondtam neki, hogy jó, de mióta megértem a könyveket angolul, sokkal jobban szeretem őket angolul olvasni, mert fordítás közben, nem tudom, szerintem elveszik belőlük a lélek. Egyetértett velem, és gyorsan még egy szivecskét is biggyesztett a neve alá a könyvemben, az előttem állók, már akiket láttam aláíratni a könyvet, senki nem kapott szivecskét. Aztán gyorsan ráfirkantotta nevét a poszteremre is, mondta, hogy adjam át üdvözletét a barátnőmnek, és utamra lettem eresztve.

A többi lányhoz hasonlóan, kifelé menet már én is magamhoz szorítottam a könyvem, meg a posztert is, és csak vigyorogtam. Főleg azért, amiért nem hagytam, hogy a gonosz Mindenség az utamba álljon, és az apróhiánnyal megakadályozzon abban, hogy gazdagodhassak ezzel az élménnyel.

Miközben ültem, és hallgattam az írónőket, vagy éppen a sorban ácsorogtam, csak arra tudtam gondolni, mennyire szeretném azt, ha egy szép napon ugyanennyi csillogó szemű tinilány állna sorban csak azért, hogy én  aláírhassam a könyveiket, vagy szóljak hozzájuk pár kedves szót. Tudom én, ez egy olyan álom, ami talán sosem válik valóra, legalább annyian álmodoznak erről, mint arról, hogy híres énekesek, vagy színészek lesznek, de miközben hazafelé Dínóztam, jó érzés volt magamban válaszolgatni az összes idióta kérdésre, amit azok a képzeletbeli tinilányok feltettek nekem azon a bizonyos képzeletbeli író-olvasó találkozón.