Karácsony au pair módra

Ebben a két napban annyi minden történt velem, hogy egészen idáig azon gondolkoztam, bámulva az üres szerkesztőmezőt, egy hosszú, maratoni bejegyzésben írjak mindenről, vagy inkább kettészedve. Végül amellett döntöttem, hogy kettészedem a dolgokat, mert így talán semmit nem fogok elhanyagolni, vagy kihagyni, vagy éppen élvezhetetlenre lerövdíteni, csak azért, hogy én túleshessek a dolgon.

Kedden megérkeztek a ruháim, egy óriási dobozban, ami egyelőre a szobám közepén hever, mert lusta vagyok kimenni velük a kukákig. Mivel a tél is betoppant, hideggel, meg egyenlőre sajnos csak esővel, ki is tudtam próbálni mindet, szupermeleg a kabát is, a kötött pulcsi is, a sapka meg hozzá van ragadva a fejemhez. Még itthon is. Nem mintha itt bent olyan hideg lenne, de annyira aranyos, nincs kedvem soha megválni tőle.

Szerda este au pair csapatttalálkozó volt, hivatalos nevén cluster meeting, de mikor szoktam én a hivatalos nevén hívni bármit is? Nem csak a mi csapatunknak, hanem még két másiknak is, ami azt jelentette, találkozhattam olyan lányokkal is, akiket szeretek, de nem csapattagok. Gondolok itt Luzitára.

Pont szerdán volt a legnagyobb esőzés. Már délelőtt is halálfélelmem volt az utakon, mikor a kisöreget dobtam el suliba, vagy éppen bevásároltam ennivalóból, hát akkor este, mikor sötét volt, még inkább zuhogott az eső, és minden autós vadállat módjára viselkedik, hogy hazaérjen, mielőtt kezdődik a kedvenc sorozata... végig görcsösen szorítottam a kormányt, és inkább a megengedett sebességnél jóval lassabban mentem, biztos, ami biztos alapon.

Szépen begurultam a közösségi házba, ahol a bulit tartottuk. A parkolóban egymás hegyén-hátán álltak a Dínó-tesók, meg egyéb kisbuszok, és az összes olyan autó, ami au pair autónak néz ki. Gyorsan befutottam, mert esernyőt azt pont elfelejtettem vinni magammal, fél kézzel a kajástálat óvtam, másikkal meg próbáltam a hajam védeni, ez inkább kevesebb, mint több sikerrel ment.

Egy terem már szépen fel volt díszítve nekünk, felállítottak pár asztalt, ahová leülhettünk, meg egy másikat, amin a kaják sorakoztak, meg egy sokadikat is, amin innivalók. A főnénink épp betegeskedik, egész pontosan kórházban van, januárig nem is lesz elérhető, így egy pót-főnéni üdvözölt, mondta, hogy az ajándékot, amit hoztam, szórjam bele a nagy piros zsákba, aztán csücsüljek le, vagy segítsek a lányoknak a további dekorációk készítésében. Inkább a lecsüccsenést választottam, jobban jártak azok a díszek, hogy én nem nyúltam hozzájuk, főleg mivel tipikusan olyan napom volt szerdán, hogy mindent leejtettem, elrontottam, ilyesmik. Épp ezért féltem annyira vezetés közben is.

Azért készítettem pár képet, csak hogy lássátok ti, a széles néptömegek a blogon, hogy is nézett ki az egész. Meg persze azért is, hogy vissza tudjak emlékezni.

A képek minősége még a szokásosnál is csúnyább, a mézeskalács készítős napon kisöregem ugyanis megkaparintotta magának a szerkentyűt, valamit szerint elállított rajta, meg le is ejtette párszor. 

Két német lánnyal kerültem egy asztalhoz, soha életemben nem láttam még őket, pedig elvileg egy csapathoz tartozunk, de különben is németek, nem igazán törték magukat, hogy megismerjenek vagy egyáltalán angolul szóljanak hozzám. Vagy bárkihez.

Szerencsére, viszonylag hamar megérkezett Frida, vele kezdtem cseverészni. Elmondta, hogy jövő héten jönnek a legjobb barátnői látogatni őt, mire kicsit összeszorult a szívem. Az én legjobb barátnőim, tisztelet a kivételnek (szia, Csillus) még a blogomat sem olvassák, sőt, még annyit sem írnak soha, hogy hahó, Bebe, élsze-e még ott a nagy messzeségben, és amúgy jól vagy-e? Tudom, tudom, basszam meg, amiért ott merészeltem hagyni őket.

Ezek voltak a morci-sorok. Fridával tehát elbeszélgettünk arról, mit fognak csinálni, meg milyen jó lesz, meg ilyenek. 

Lassacskán elérkezett a pillanat, mikor mehettünk enni, nyilván megrohamoztuk az asztalt, mint akik már nem ettek napok óta.

Én sonkával pakoltam meg bőségesen a tányérom, mert hát... sonka.

Lassacskán aztán, megtelt az asztalunk is, szerencsére nem németekkel. Betoppant Floriane, meg egy nagy halom lány, akikkel eddig ugyan még szintén nem találkoztam, de sokkal szimpatikusabbak voltak, mint a németek. Ketten Dél-Afrikából érkeztek, volt brazil, meg egy nagyon aranyos lány, aki a kincsvadászaton (az au pair-esen, nem a GISHWHES-en) volt csapattársam, meg még egy másik lány, aki nem tudom honnan jött, sokat nem is beszélt. 

Főleg Fridával, Floriane-nel, Le-Marie-val, Catiával és Liával dumálgattam. Néha megjelent a színen Luzita is, belevetette magát az ölembe, és csatlakozott a beszélgetéshez. Azt hiszem, a dél-afrikai lányok a kedvenceim. Nagy a hanguk, állandóan nevetnek valamin, viccesek, és látszik, hogy totál élvezik azt, hogy itt lehetnek. Mint én, csak én csendesebben élvezem.

Az este fénypontja természetesen az ajándékhúzás volt. Mindenki kapott egy számot, én a 29-est, és szépen tizesével odarohantunk a csomagokhoz, és kiválasztottunk egyet, ami szimpatikus. Én rögtön találtam magamnak valamit, aminek igencsak DVD-formája volt, rögtön le is csaptam rá. Kiderült, hogy az pont Frida ajándéka.

Imádom a Reese's csokit, mondtam már? Biztos nem. A világ talán legegészségtelenebb édessége, de épp ezért olyan finom. Tulajdonképpen mogyoróvajjal megtöltött csoki. Isteni.

Az ajándékozás után kicsit még beszélgettünk, fényképezgettük egymást, nevetgéltünk, kicsit olyan fílingje volt az egésznek, mintha valami lányoknak való iskola karácsonyi ünnepén lennénk.

Szép lassan szállingózni is kezdtek hazafelé a lányok, a mi asztalunk, legalábbis az a fele, akik beszélgettünk egymással, megegyezett, hogy elugrunk a Starbucksba bandázni egyet, mert még nincs kedvünk hazamenni, meg jó lenne még többet beszélgetni.

Főleg azért, mert szinte senkinél nem volt apró, amit a parkolóautomatákba lehetett volna dobni, megegyeztünk, hogy maximum két kocsival megyünk, és akkor könnyebben is találunk helyet, meg nem kell esetleg az út szélén állva koldulnunk, hátha valaki megszán minket pár centtel. Én nem ajánlottam fel a sofőri szolgáltatásaim a Dínóval, semmiképp. Főleg azért, mert Hálaadás óta megint óriási a disznóól benne, és én azt ugyan nem fogom mutogatni senkinek, de ott van benne a két gyerekülés is. Így aztán Frida autójába kerültem, szerencsére Le-Marie-nak volt annyi aprója, ami elég volt a parkoláshoz. 

A Starbucks, szerda ese lévén, sokkal nyugisabb volt, mint mikor napközben látogatom meg, helyet is sikerült találni anélkül, hogy vadászni kellett volna rájuk. A szokásos mézeskalácsos lattét rendeltem, és miközben vártam rá, elkezdtem sajnálni magam: mi lesz velem nélküle, mikor vége az egész karácsonyos mókának? Nyilván jön valami új, amit ugyanúgy szeretni fogok, de akkor is... annyira finom, és én annyira nagyon szeretem.

Ráadásul felfedeztem a Nap, de talán a Hónap, vagy inkább az Év Süteményét:

Természetesen nem vettem, mert mint a képen is látszik, nem épp a legolcsóbb mulatság, három dolcsiból már brownie-t is tudok venni.

A hangulat talán még jobb volt, mint az összeröffenésen, talán azért, mert végre szabadon ki tudtuk beszélni a német lányokat, vagy bárki mást, aki nem tűnt jófejnek a lányok közül (és nagyon sok ilyen volt), de lehet azért is, mert senki nem felügyelt minket, szóval szabadon használhattunk bármi olyan szót, amit a főnénik jelenlétében nem szerettünk volna. Igaz, hogy mindannyian önálló felnőttek vagyunk, szabadok, de ki tudja, a végén még azt hihetnék, így beszélünk a gyerekeink előtt is, és repülhetnénk haza a következő géppel.

Nem nagyon bánnám, ha többet is találkoznánk még így páran, ez a kis társaság. Valahogy egyikük sem olyan tipikus au pair lány, mint ahogy szerintem én sem vagyok az, és pont ilyen emberekre van szükségem.

Valamikor fél tizenkettő körül eshettem haza, addigra szerencsére már az eső is elállt, így nyugodtan vezethettem hazafelé, éljen.

A beszámoló a tegnapi, izgalmas, élményekkel teli, csodálatosan fantasztikus napról majd jön később a nap folyamán. Valamikor.