Eleinte úgy terveztem, hogy a tegnapi napot itthon töltöm. Nyugiban, őrizve a hétről még megmaradt pénzem, mert közeleg a január, és szükségem lesz rá. Továbbra sem írtam még a Bebe Nagy Utazási Tervéről. Ami késik nem múlik, tényleg.
Aztán valamikor dél körül megjelent a szobámban egy vigyorgó kisasszony-fej, és kérdezte, játszok-e vele. Trükkösek az ilyen helyzetek, főleg azért, mert nem mondhatsz neki nemet. Illetve mondhatnál, persze, de nem értené meg, ha itthon vagyok, és a jelek szerint nincs jobb dolgom, mint tenyerembe temetett állal ülni a számítógép előtt, miért nem tudom azt az időt azzal tölteni, hogy vele játszok.
Így aztán gyorsan írtam Le-Marie-nak, az egyik dél-afrikai lánynak Facebookon, hogy ráér-e valamikor a nap folyamán. Szerencsére írt, hogy naná, igaz, még ő is sütit sütött a gyerekekkel, szintén a szabadnapján, szóval már tudtam, hogy ebből egészen biztos lesz majd közös téma.
Fél ötkor találkoztunk a Starbucksban, nem a Barnes & Noble felett, hanem ami itt van pár köpésnyire, mert itt elfogadják a Starbucks-kártyát, ott meg nem, és mint említettem ,a spórolás volt a célunk. Benyomultunk a kávézóba, és nagyjából tíz perces hosszas gondolkozásba kezdtünk, mégis mit kéne venni. A kávéval nem volt gond, gingerbread latte nekem, peppermint mocha neki, de azt, hogy milyen süteményt kívánunk a világért nem tudtuk eldönteni.
- Semmi gond, még van három és fél órátok a zárásig - mosolygott ránk az amúgy 10-ből egy erős 6,5 pontot érdemlő pultossrác.
- Úgy kívánok valami sósat, de olyan drágák ezek a szendvicsek! És nézd, ez az almás izé olyan jól néz ki! De annyira imádom a brownie-t is. És jujj, ez a citromos torta! És ez a bogyós sütemény! - szinte úgy tapadtam a pult üvegfalára, mintha soha többet nem mehetnék a közelébe sem a kávézónak. Le-Marie már eldöntötte, hogy a mogyorós süteményt választja, én meg még jó öt percnyi gondolkozás után maradtam a jó öreg brownie-nál.
A srác arcáról a színtiszta megkönnyebbülést lehetett leolvasni. Legalábbis egészen addig a pontig, amíg fel nem tette a Starbuckos-varázskérdést:
- Milyen neveket írhatok a poharakra?
Mikor közöltük vele mindketten nevünket, pár pillanatig csak pislogott ijedten, majd megkért minket, hogy ismételjük el neki, szépen, lassan, lehetőleg betűzve. Így aztán, B-E-R-T-A, és L-E-M-A (Le-Marie nem is próbálkozik már soha a teljes nevével, elmondása szerint) lett ráfirkantva a karácsonyi díszbe öltöztetett papírpoharainkra. Miközben vártunk a kávéra, rögtön elkezdtük ecsetelni, mennyire idegesítő tud lenni, hogy nagyjából háromszor kell megismételnünk a nevünket, mikor a Starbucksban járunk.
- Ki kéne találnunk valami nevet, amit csak a Starbucksban használunk - vontam vállat.- Valamit, ami egyszerű. Mary vagy Jane vagy valami.
- Igen, de képzeld el, hogy aztán elfelejted az álneved, és már öt perce szólongatnak, te meg csak nézel ki a fejedből - válaszolta Le-Marie.
Elnevettem magam, főleg azért, mert ha kitalálnék magamnak egy Starbucks-nevet, hát én egészen biztos pontosan ebbe a szituációba keverednék.
Leültünk az ablak mellé, iszogattuk a forró kávénkat, eszegettük a süteményt, közben szóltak mellettünk a karácsonyi zenék. Nagyon jól éreztem magam, pedig tényleg nem csináltunk semmi különöset. Kibeszéltük a családjainkat, végre valakivel szóba került az is, hogy milyen rosszul esik, mikor hirtelen felindulásból a gyerekeink valami csúnyaságot mondanak nekünk.
Közben hülye kérdéseket tettünk fel egymásnak az országainkról.
- Dél-Afrikában hideg van télen? - én.
- Magyarországon vannak nagyvárosok? - Le-Marie.
Aztán az is szóba került, mások, azaz az amerikaiak, milyen butuska kérdéseket tesznek fel az országainkkal kapcsolatban.
- Hogy-hogy sötét a hajad, azt hittem Európában mindenki szőke.
- Ha Dél-Afrikából származol, miért nem vagy fekete?
Plusz Le-Marie is nemrég szerzett be magának egy új iPodot, ő fehéret, szóval jópár percet eltöltöttünk azzal is, hogy mutogattuk egymásnak a drágaságainkat. (Bridget, természetesen nem tud róla, hogy Steve találkozott egy másik lánnyal, még akkor sem, ha csak jó haverok a másikkal. Szegény, néha nagyon önbizalomhiányos tud lenni a kora miatt, meg minden.)
Hat óra előtt aztán a pultossrác nekiállt odakint feltornyozni a székeket, meg takarítani, meg ilyesmi, szóval megkérdeztük, záróra van-e.
- Nem, még mindig van két órátok - válaszolta.
Fél hét körül indultunk haza, azt hiszem, még az utolsó együtt töltött percekben is folyamatosan nevettünk, főleg azon, hogy az egész utcánkban hihetetlen mennyiségű világítás, dekoráció, minden ilyesmi van a házakon, a miénk meg ismét teljes sötétségben áll, a nagy esőzés nem tett jót a vezetékeknek valahogy, és ismét nem működnek. Hjajj.
- Azt hiszem, találtam egy új barátot magamnak - mondta Le-Marie, mikor búcsúzásképp megöleltük egymást.
Ami nyilván hihetetlenül jól esett.
Rájöttem arra is, miért szeretem annyira a dél-afrikai lányokat. Több oka is van, nyilván, az egyik az, hogy hihetetlenül jófejek, mint már említettem. Imádom az akcentusukat, mert a különféle brit akcentusokra emlékeztet, ami borzalmasan hiányzik. De a legfontosabb azt hiszem, mégis az, hogy mivel az angol, meg persze az afrikaans az anyanyelvük, velük beszélek a legkönnyebben. Néha ugyanis nagyon tud idegesíteni, hogy nem tudom másoknak úgy kifejezni magam, ahogy szeretném, mert nem értenek meg olyan szavakat, amik nekem teljesen alapnak számítanak. Igen, tudom, elmehetek én a fene nagy angoltudásommal a jó büdös... oda.
Este aztán már semmi érdemleges nem történt, szépen bedöglöttem az ágyamba egy kis pizzával, chipsszel, meg a The Help című filmecskével, és lazítottam. Közben próbáltam nem arra gondolni, hogy a könyvet, amiből a film is készült, anno még az az idegbajos ribanc (másnéven hostmostohaanyám) adta kölcsön, hogy olvasgassam. Már akkor is nagyon tetszett, egyszerre mosolygós, meghatódós, meg sírós, nem is tudom, miért nem jutottam a végére. A film talán még jobb, két és fél órás, kicsit túl hosszúnak is lehetne mondani, mégsem az. Oscart neki! De vagy hármat!
Holnap újabb szorgos hét kezdődik, megpróbálkozhatok továbbra is pénzt gyűjteni a Nagy Tervre. Ráadásul Le-Marie azt mondta, szívesen menne Bostonba, én is szívesen mennék Bostonba, szóval ja, azt hiszem, az sem épp két cent.
Szia!
VálaszTörlésÖrülök, hogy ilyen jó barátra tettél szert. :) Jó, én nem kérdezném meg, hogy miért nem fekete a lány, amikor dél-afrikai. De egyébként először én is meglepődtem a képek láttán, hogy amikor dél-afrikai lányt emlegettél, egy európai vonásút láttam. :) Na, de hát nálunk is mászkál mindenféle színű ember, az egyetem miatt meg főleg. :)
Rákeresek a filmre, amit írtál.
Na, ja. Egy úti terves bejegyzésnek örülnék. :) Úgyhogy kíváncsian várom továbbra is. :)
Kellemes hetet!
Évi