Ismét enyém a leglustább blogger díj

Olyan nehéz rávenni magam arra, hogy írjak. Megérkezett a tél, hideg van odakint, a téli cuccaim meg jó ég tudja merre járnak. Így jár az, aki lusta Black Friday-t tart magának, azaz ahelyett, hogy elmenne a boltokba sorba állni, könyökkel, foggal, körmökkel harcolni, inkább lerendezi magának a nagybevásárlást, ágyikóban fekve, az American Eagle Outfitters honlapján, ahol aznap épp 40%-os leárazást tartottak, nekem meg épp küldött anyu otthonról egy kis pénzt. 

(A UPS honlapja szerint a ruháim épp Kansasben járnak. Szuper, dobhatnának mellé egy Impalát, meg két Winchester tesót is, ha már ennyit kell várnom rájuk.)

Már akkor tudtam, hogy a jó meleg kabátom, bakancsom, sapkám, kötött pulcsim meg egyéb cuccaim nem éppen időben fognak megérkezni, mikor a rendelés leadása után két nappal érkezett egy e-mail, hogy gáz van, azonnal hívjam fel ezt meg azt a számot, mert különben sosem láthatom a ruháim. Na jó, nem így fogalmaztak nyilván, de értitek.

Szóval, azonnal felhívtam a számot, azt hittem valami gépi hanggal fogok végig beszélgetni, épp ezért nem is hezitáltam egy percig sem, mikor arról volt szó, hogy telefonálok. Utálok telefonálni, pláne ismeretlen emberekkel. Mikor aztán az a bizonyos gépi hang épp csak annyit közölt velem, hogy a beszélgetést rögzítjük és kapcsol az illetékeshez, hát eléggé bepánikoltam, de szerencsére az összes félelmem el is múlt, mikor egy igencsak kellemes hangú fiatalember szólt bele a telefonba. Elmondtam neki, mi a probléma, mire ő is elmondta, mi az ő problémájuk. A bankkártyám a világ másik végén van kiállítva, meg ilyesmi, én mégis vígan vásárolok rajta a világnak ezen a felén. Mégis hogy lehetséges ez. 

Mire megosztottam a kellemes hangú fiatalemberrel, hogy igen, magyarországi a számla, tudom, de én most épp itt vagyok, a számlám meg ott, hát előfordul ilyesmi.

Körülbelül öt percnyi kellemes cseverészés után, vagyis be kellett neki diktálnom az itteni címem, az otthoni címem, az itteni címem még egyszer, és vagy ötször megismételnem, hogy igen, engedélyt adok arra, hogy leemeljenek a számlámról pénzt, megnyugtatott, hogy maximum két napon belül majd ismét kapok egy e-mailt, ha minden rendben lesz. Ez múlt hét vasárnap történt, pénteken sikerült írniuk, hogy ne haragudjak, a nagy ünnepi rendelések miatt kicsit csúszásban vannak. Na, persze.

Ne értsen félre senki, borzalmasan szimpatikus, hogy törődnek a pénzügyekkel, és figyelik, ha valami gyanús lenne, de ne olyankor tegyék, mikor én végre szeretném magamhoz ölelni a szép kis ruhákat, amiket vettem magamnak! Arról nem is beszélve, hogy azok a ruhák kellenek a tél túléléséhez. 

Tegnap mézeskalácsházat, meg vonatot csináltunk a gyerekekkel. Na, persze nem úgy, hogy szépen kisütöttök a mézeskalácsot, különféle formákra vágva, házilag elkészítettük hozzá a maszlagot, ami összetartja, és a többi. A nagyiék vettek nekik komplett szetteket, mikor itt jártak, én meg gondoltam egy vasárnap délelőtt tökéletes alkalom arra, hogy összebarkácsoljuk ezeket a kis akármiket.

Lelki szemeim előtt láttam, ahogy mindkét kisgyerek lelkesen ragasztja össze a darabokat, aztán díszíti a kész műveket, mint két kisangyal. Közben karácsonyi dalokat énekelünk, én esetleg készítek mindenkinek egy-egy bögre forró csokit, kis mályvacukorral megszórva, és az egész helyzet csak akkor lehetne idillibb, ha odakint szépen hullik a hó.

A dolgok nem egészen így alakultak persze. A kisöreget csak a cukorkák érdekelték, hiába mondtam neki, hogy azok majd a vonatra kerülnek dísznek, onnan ugyanúgy megeheti őket, csak azzal foglalkozott, hogy minél előbb befalhassa az összeset. Erre kellett figyelnem tehát az egyik szememmel.

Közben azért az is jó lett volna, ha a vonat is készül szép lassan, arra figyeltem a másik szememmel, hogy a darabok szépen összeragadjanak, és ne essen szét az egész.

És akkor ne feledkezzünk meg arról is, hogy van nekem egy kisasszonyom is, aki szinte már sírva fakadt, hogy vele nem is foglalkozok, így az ő házát is meg kellett próbálnom összeragasztani meg tartani, erre figyelhettem a harmadik szememmel.

A negyedikkel ismét a kisöreget figyeltem, aki sehogysem tudott belenyugodni abba, hogy nem eheti meg az összes cukorkát, így elkezdett ütögetni engem is, meg a kislányt is, szóval kénytelen voltam time out-ba küldeni. (Ez az a büntetési módszer, aminek nagyjából a világon semmi értelme, de gyerekbarát. Leültetem egyhelybe, ő elgondolkozik azon, mit csinált, és mikor eleget gondolkozott, folytatódhat a móka.)

Arról aztán nem is beszéltünk, hogy a maszlag, amit a mézeskalácsizékhez csomagoltak, sok mindenre jó volt, de ragasztáshoz nem annyira. Hiába nyomtam össze a ház falait, vagy a vonat egyes alkatrészeit, sehogy sem akartak megmaradni a helyükön. 

Végül, mindkettő kész lett, szépek nem lettek, de inkább csúnyák, a gyerekeket viszont úgyis csak az érdekelte, hogy ebéd után lecsemegézhessék műveikről a cukorkákat, ennek a célnak pedig tökéletesen megfeleltek az építmények.

Szerintem még hetekig kísérteni fognak álmaimban ezek a mézeskalács tákolmányok. Ráadásul nem is finomak.

Viszont természetesen már az egész környék, ország, mindenki karácsonyi lázban ég, még szép, hiszen már benne járunk az adventben, ami azt jelenti, hogy szinte már mindenhol megjelentek a karácsonyi díszítések. Próbálom őket bőszen fényképezni, a gond csak annyi, hogy a legtöbb világítást nyilván csak este kapcsolják fel az emberek, én meg nem nagyon járom esténként az utcákat, hogy gyorsan készíthessek pár képet. Majd ha megjönnek a jó meleg cuccaim.

(Olyan óriás hóemberünk nekünk is van, bibibíí, egyszer majd készítek vele egy közös sztárfotót.)