- Másfél résznyi Sherlock bepótolnivalóm van.
- Három napról kell már írnod, ugye nem felejtetted el?
- Tanulnom is kell.
- Mert a sorozatra lenne időd, de blogot írni nem, mi?
- Valami olyasmi.
- Hihetetlen vagy, komolyan. Csak állj neki, onnantól már simán fog menni az egész.
- Nincsenek kreatív energiáim.
- Apád fülének nincsenek kreatív energiái.
- Nem beszélek veled többet.
- De...
- I set fiiiiire to the raaaaiiin...
- De...
- Watched it pooour as I touched your faaaace...
- Most hagytad el a kanyart, ahol le kellett volna fordulnod hazafelé...
- Shit!
Ez a beszélgetés zajlott le ma reggel magammal, miközben a kisöreg iskolájától dínóztam hazafelé. Ne aggódjatok, természetesen egy kisebb kitérő után, természetesen hazajutottam, és mint a mellékelt ábra, illetve jelen esetben a blog, is mutatja, hallgattam a szorgosabbik felemre, és nekiálltam írni.
Szombaton lemondtam vagy húsz ebédmeghívást, kávézóba menést, mozizást, de még egy spontán egynapos nyaralást is Ausztráliába, mert elhatároztam, hogy készülni fogok az SAT-re. Mert, mint már említettem, nagyon gyérül megy a matek része.
Sikerült is, megoldottam egy fél tesztet, kicsit azért gyakoroltam az esszé részét is a dolgoknak, meg nyelvtant, meg szövegértést, aztán megegyeztem magammal, hogy szükségem van friss levegőre, gyorskajára, kávéra, elsétálok a közeli bevásárlóközpontba, betömök egy Subway-szendvicset, onnan átszambázok a Starbucksba, és a délutáni tanulás-turnushoz feltankolok kávéval, meg brownie-val. A Subwayben aztán kis híján sírógörcsöt kaptam, mikor megláttam, hogy elfogyott a sós-ecetes chips. Tudom, óriási problémák ezek, de éppen túl érzékeny napokat élek. Pénteken például, egész délután-este alig szóltam bárkihez, Lisához, gyerekekhez, annyira mérges voltam magamra, az egész világra, és legszívesebben bekucorodtam volna a szobámba egy könyvvel. Mivel a szülők távolléte miatt a családi vacsora is elmaradt, este hattól én vigyáztam a gyerekekre. Szerencsére tökéletesen megfelelt nekik tévénézés program, így én a konyhában továbbra is olvashattam, majdnem teljesen háborítatlanul a könyvem. (Megjegyzés: ez nem a helyes au pair viselkedés, otthon ne utánozzátok.)
Szóóóóval... szombat.
Miközben majszoltam a szendvicsem, elmorogtam magamban azon, hogy be kell érnem a sima chipsszel a sós-ecetes helyett, Fridát, a svéd lányt akivel párszor találkoztunk, meg beszélgettünk, nem érdeklem annyira, hogy elmondja, éppen rematchben van, valószínűleg pár hét múlva már feleslegesen keresem, hogy koccanjunk össze, és különben is, a francnak kell olyan furcsának lennem, hogy nem találtam egy igazi barátot sem magamnak.
Szépen átsétáltam a Starbucksba, természetesen leülni nem tudtam, mert tömve volt. Azért megrendeltem a kávém, meg a brownie-m. Egy hihetetlenül édes, tipikus kocka srác állt a pult mögött, szóval rögtön megbántam, hogy begomboltam a kabátom a Subwayből a Starbucksba menet (körülbelül fél perces sétát jelent ez), mert láthatta volna a szuperhősös pólóm, és biztos tetszett volna neki.
Vagy azért, mert teljesen elvarázsolta kócos hajam, álmos tekintetetem és óriási, szőrös sapkám, vagy pedig azért, mert túlságosan hadartam, mikor a rendelést adtam le, jópárszor visszakérdezett, hogy milyen süteményt, és mekkora kávét kértem. Inkább a hadarásra tippelnék. Sosem láttam még eddig abban a Starbucksban, valószínűleg ezután sem fogom, felejtsük is el ezt a kis epizódot.
Hazafelé menet, kortyolgattam a kávém, továbbra is hallgattam a zeném, majd hirtelen jó kedvem lett. Tojok az összes lányra, amiért nem fogadják el a furcsaságom, tojok a világra, tojok arra, hogy fogalmam sincs, mihez akarok kezdeni az életemmel. Jól érzem magam, és kész. El fogok jutni a Comic-Conra, jó pontokat fogok szerezni az SAT-n, felvesznek egyetemre, ha nem most, jövőre, szóval minden tökéletesen rendben van.
Hazaértem, kicsit lazítottam, aztán estefelé ismét nekiálltam tanulni. Mire elérkezett a lefekvés ideje, már nem éreztem az agyam. Vagyis igen, de zsibbadt, meg fájt, és azt hittem, bármelyik pillanatban kiesik a fejemből.
Már hét közben megígértem a gyerekeknek, hogy vasárnap elviszem őket a Chuck E. Cheese's étterembe. Aminek, természetesen, nem az étterem része a fontos, hanem a játékterem. Mert tele van játékgépekkel, lehet jegyeket nyerni, amit be lehet váltani cukorkára, meg játékokra, vagyis a legeslegjobb hely az egész világon, nyilván! Tudtam, hogy nekem végig a kisöreg után kell majd rohangálnom, de ennek ellenére én is izgatott voltam.
Mikor megérkeztünk, mindannyian kaptunk láthatatlan UV-fényes pecsétet, ugyanazzal a számmal. Így tudják megtalálni az elveszett a gyerekeket, plusz kifelé menet is leellenőrzik, egész biztos a saját gyerekeim viszem-e haza magammal. A kissé barátságtalan pecsétes lány rögtön közölte velünk, hogy az összes asztal le van foglalva, enni nem nagyon fogunk aznap. Mire azt hittem vetettem rá valamiféle morcos pillantást, vagy esetleg csak simán bunkó volt, kijelentette:
- Ne nézz így rám, nem én foglaltam le az asztalokat.
A kisöreg ennek nagyon örült, mert a kocsiban már levágott egy óriási hisztit, hogy ő először játszani akar, nem enni, először tehát játszottunk. Játszás közben észrevettem, hogy folyamatosan szabadulnak fel asztalok, és ülnek le emberek, gondoltam megkérdezem, akad-e hely. Odasétáltam, illetve vonszoltam magammal kisöreget is egy kedves bácsihoz, aki egy asztalszámokkal teleírt táblát tartott a kezében, és megkérdeztem, ha most rendelünk kaját, kapunk-e asztalt. Azt válaszolta, miért ne kapnánk? Nem is vártam tovább, én már majdnem éhen haltam, megkerestem a kisasszonyt, megragadtam a kisöreg kezét, és beálltunk a sorba. Menüt rendeltem, nagy pizzával, üdítővel és ötven darab játékokba való érmével. Ahhoz képest, hogy mennyire tele volt az egész hely, nem kellett sokat várnunk a pizzára. Amint a pincér srác letette elénk rögtön neki is estünk mindannyian, de olyan hévvel, mintha soha többet nem ehetnénk.
Miután megebédeltünk még játszottunk egy sort, annyi jegyet mindenképp össze kellett gyűjtenünk gyerekenként, hogy elég legyen vattacukorra (150 darabba került). A kisasszony talált egy nagyon mókás játékot, jegyet az ugyan nem adott. Kis kártyákat tudtál nyomtatni magadnak, rajta a képeddel. A kisöregnek természetesen nem tetszett, szóval miközben elmerült egy másik játékban, mi a kislánnyal gyorsan készítettünk egyet a kettőnk képével, hogy az majd az enyém lesz, mert neki addigra már volt vagy tíz. Amilyen mázlim volt, pont egy Golden Ticket-kártya ugrott ki a gépből, amit be lehetett váltani tíz zsetonra. Mielőtt tiltakozhattam volna, hogy nem ér annyit az egész, én szeretném megtartani emlékbe, a kisasszony már ki is kapta kezemből, és rohant vele a pulthoz, ahol be lehetett váltani. A pult mögött álldogáló lány azt mondta, a kártyát nem tarthatjuk meg, a kisasszony pedig az összes zsetont megtartotta magának, szóval baromi rosszul jártam. Nem baj, úgysem tudtam játszani semmivel kisöreg-kergetés közben.
Jól érezték magukat mindketten, én is jól éreztem magam, bár örültem, hogy sikerült annyira elvernünk az időt, hogy csupán egy órám maradt, amit dolgozással kell töltenem. Elhatároztam, hogy ciki, nem ciki, de én este hatkor, illetve hétkor, mert zuhanyoznom is kell, meg olvasnom elalvás előtt, meg ilyesmik, bizony bedőlök az ágyba.
Ez, persze, nem így történt, mert a szülők hazaértek ugyan, de mindkettőnek dolgoznivalója akadt. Mondták ugyan, hogy jajj, hagyjam egyedül nyugodtan a gyerekeket, ellesznek, de nyilván nem fogom őket magukra hagyni. Főleg a kisöreget nem, hacsak nem akarok arra ébredni, hogy ég a ház. Gondoltam, este nyolcig plusz két órát még igazán kibírok. Simseztem a kisasszonnyal, vonatoztam a kisöreggel, tévéztünk. Fél nyolckor aztán megjelent anyuka kis vacsorával, meg pizsamákkal, és kiejtett egy mondatot a száján, ami után legszívesebben sikítottam volna:
- Ha szépen megvacsoráztok és felveszitek a pizsamátokat most, addig maradhattok fent, ameddig csak akartok, holnap úgysincs iskola!
Erre természetesen mindkét gyerek fellelkesült, hogy Berta, Berta játsszunk még, játsszunk!, én meg kis híján sírva fakadtam. Hiába ugráltunk a szobámban az ágyamon, játszottunk bújócskát, rohangáltunk fel-alá, egész egyszerűen nem akartak elfáradni. Végül olyan fél tíz körül sikerült a kisöreget ágyba dugnom, a kisasszonyt pedig bezavarnom a szobájába. Ő még játszani akart, mondtam neki, hogy tőlem játszhat nyugodtan, ha csendben marad, nekem alvásra van szükségem.
Levánszorogtam a szobámba, gyorsam írtam anyunak, hogy élve hazaértünk a mókázásból, aztán szinte szó szerint beájultam az ágyba.
Fogalmam sincs, honnan van ezeknek a gyerekeknek ennyi energiájuk, de néha jó lenne kicsit leszívni belőle és valahogy magamba szippantani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése