Queen of Woodrow High

Tudjátok, mi a legjobb érzés, mikor az ember vizsgázi, dolgozatot ír, vagy bármi ehhez hasonló dolog? A toll, ceruza letételét, a papírok beadását követő pár perc. Mikor még nem érdekel, hogy sikerült, mit rontottál el, melyik feladatra jutott eszedbe utológosan a helyes megoldás, csak az, hogy igen, vége, túlvagy rajta, egy kis lazítás, és boldogság jár neked is. 

Tudom, rettenetesen eltűntem az elmúlt napokban, a legutolsó információ az volt, hogy... áh, már nem is emlékszem mi. Én szerettem volna írni, főleg azért, mert addig sem a tanulással foglalkoztam volna, de aztán lebetegedtem, dolgoztam, lusta voltam, bár főleg az első, meg az utolsó. Múlt hét vasárnaptól, egészen nagyjából szerdáig annyira a halálomon voltam, hogy nagyon. Fájt a torkom, a fejem, vonszolni is alig bírtam magam, és erre még rátett egy lapáttal anyu is, aki folyton nyüstölt, hogy forduljak orvoshoz, mert lehet tüdőgyulladásom van, esetleg agyhártyagyulladásom, de ki tudja, ezek mellé még a sertésinfluenzát is elkaptam. Orvoshoz azért nem mentem el. Most már jobban vagyok, megmaradok, meg lehet nyugodni. 

A legfontosabb mégis az, hogy tegnap letettem az SAT-vizsgát, tulajdonképpen erről fog szólni a bejegyzés is. Az összes tájékoztatóban arra biztattak mindenkit, aludják ki magukat előző éjszaka, mert az a legfontosabb. Én erősen fontolgattam, hogy fent maradok sokáig, és inkább megoldok pár matek példát, de sajnos még élénken élt bennem az az áprilisi éjszaka, mikor jópár energiaital társaságában egész éjszaka készültem egy római jog vizsgára, aztán pont a vizsgára fogyott el az összes energiám, leblokkoltam és szépen meg is buktam. Azok, akik hozzám hasonlóan voltak már egyetemisták, vagy még mindig azok, az áprilisi időpontból azt is láthatják, hogy ez bizony már pótvizsga volt.

Így inkább a kiadós éjszakai alvás mellett döntöttem, már amennyire az este tizenegy órási ágyba bújást és reggel hatos kelést lehet annak nevezni. A vizsga ugyanis reggel nyolckor kezdődött, D.C.-ben, egy gimnáziumban, szerencsére abban, ami viszonylag közel van, és mindig mellette parkolok le, mikor spanyolórára igyekszem, szóval tudtam, merre kell indulnom.

Időben megérkeztem, mivel hajnalok hajnalán autóztam, parkolóhelyet is találtam, bőven, majd betipegtem az épületbe. Illetve, tipegtem volna, ha ki tudom nyitni az ajtót. Hiába rángattam, toltam, nem akart kinyílni, bentről meg már röhögtek rajtam a biztonsági emberek. Szerencsére egy hős lovag a segítségemre sietett, elmondta, melyik ajtón lehet bejutni, mert trükkös az egész, majd teljesen feleslegesen megjegyezte, hogy ezek szerint nem ide járok.

- Hát... nem - válaszoltam.

- Akkor melyik gimibe? - kérdezte erre ő, én meg elmosolyodtam, és közöltem vele, hogy sajna, már nem vagyok középiskolás.

Egész életemben, na jó, inkább azóta, hogy elolvastam az első tiniregényem, és láttam az első tinifilmem, vágytam arra, hogy amerikai középiskolába járhassak. Miközben az otthoni érettségim írtam vért izzadva, akkor tudatosult bennem, hogy ez az álom már sosem fog valóra válni. Miközben a tömeggel együtt a negyedik emeletre haladtam a Woodrow Wilson Gimnáziumban, rájöttem, sosem szabad lemondani az álmainkról, mert lehet nem éppen úgy, mint eredetileg terveztük, de valóra válhatnak. 

A gimnázium pont olyan volt, mint elképzeltem, mindenfelé szórólapok hívták fel a figyelmet a különféle iskolai sportcsapatok mérkőzéseire, a színdarabra való jelentkézesre, falakba épített szekrények, végig a hosszú folyosókon, órási, tágas tantermek, egyszemélyes padok. 

Valahogy mindig is úgy gondoltam, ha egyszer valami csoda folytán amerikai gimnazista lehetnék, én lennék az a lány, akiből az egész szurkolócsapat gúnyt űz, bele van zúgva a suli legmenőbb fiújába, aki persze észre sem veszi, és tökéletesen láthatatlan ezek mellett. Ahogy végigtipegtem az iskola folyosóin a vadonatúj Abercrombie & Fitch szerelésemben, azaz fehér fodros miniszoknyában és sötétkék felsőben, ahogy a legtöbb fiú elismerő pillantásokkal mért végig, de még a lányok is kedvesen mosolyogtak rám (akik a filmekkel ellentétben szinte mind melegítőt, vagy sima farmer és póló összeállítást viseltek), egy pillanat alatt megváltozott magamról a véleményem. Egy amerikai középiskolában én lettem volna a bálkirálynő! A legmenőbb lány, de nem a gonosz fajtából, hanem olyan, aki azért menő, mert mindenkihez kedves. Pláne, mivel a teszt írása közben, egy, tőlem pár sorral odébb ülő fiú, aki pontosan úgy nézett ki, mint a filmekben és sorozatokban a legmenőbb focijátékos, párszor rám mosolygott. 

Rögtön ki is találtam az aznapi játékom: én voltam a legmenőbb lány, ő a pasim. Kiválasztottam a teremből, kik a barátnőim, kikhez nem szólunk egy szót sem, és így tovább. A teszt után valahogy úgy alakult, hogy egy ideig egymás mellett haladtunk a fiúval a lépcsők felé, szóval azt is kitaláltam, hogy én épp mérges vagyok rá, mert elfelejtette, hogy csakis a csokoládés muffint vagyok hajlandó megenni a menzán, ő pedig vaníliásat vett nekem. 

(Az efféle játékok, amellett, hogy tökéletes jelei egy kezdődő elmebajnak, remekül karban tartják a kreativitásom is.)

Na jó, most, hogy kicsevegtem magam a gimnazista kalandjaimról, nézzük magát a tesztet. Nem könnyű, főleg úgy, hogy már jópár éve nem oldottam meg egy fél matekpéldát sem, és ugyan jó vagyok angolból, de előfordul, hogy nem tudom az olyan szavak jelentését, mint a bifurcation vagy loquacious. A tájékoztatók, nem csak az előző esti hosszú alvást, de azt is kihangsúlyozták, hogy a feladatokkal, amiket nem értünk, ne vesztegessünk túl sok időt, inkább ugorjuk át őket, ezt én is javaslom mindenkinek, aki esetleg arra vetemedne, hogy leteszi a vizsgát. A rossz válaszért ugyanis 0,4 pontot levonnak, ha nem karikázol be semmit, akkor viszont nem veszítesz pontot. Lehet tippelgetni, de sokszor nem biztos, hogy megéri. A matekpéldáknál hagytam inkább az összes koordinátageometriás idiótaságot, és oldottam meg sorban az algebra-példákat, amikben azt hiszem, jó vagyok, bár lehet a drága Kovács tanár úr, Geri, azért vitatkozna velem ebben. Meg a középiskolás jegyeim is. Sok matekpéldánál ugyanazokat a hibákat vétettem, mint anno, mikor még iskolába jártam: megijedtem, mert túl könnyűnek találtam őket, és nekiálltam keresni a nem létező csavart a példában, illetve figyelmetlen voltam, és sehogy sem értettem, hogy jöhet ki 100,8 nő a vásárlók között.

Az esszét a bizalomról kellett írni, remélem a két olvasó egyén közül legalább az egyiknek tetszeni fog, és jó sok pontot ad rá, a mondatot kipótolós feladatok tele voltak a fentebb már említett szavakhoz hasonló finomságokkal, de azért ki lehetett tippelgetni őket.

A körülmények kicsit érdekesek voltak, elvileg nem beszélgethettünk volna senkivel, még a szünetekben nem, a feladatokról meg aztán pláne, ami részben érthető, mivel egy kis füzetbe kellett írni az összes választ, és ugyan meg volt tiltva, hogy hátralapozzunk, vagy előre, de simán ki lehetett volna használni egy fél pillanatot, mikor a felügyelő tanár nem néz oda, és kijavítani egy választ. 

Tudom, kicsit össze-vissza az egész, de csaponganak a gondolataim, nehogy véletlenül kihagyjak bármit is, azok számára, akik hozzám hasonlóan szeretnék magukat megkínozni egy ilyen felvételi eljárással. A teszt tíz részből áll, a fogalmazással kezdünk, utána felváltva jön egy matek, egy angol. Nagyjából tizenhat-húsz kérdésből áll egy fejezet, hatra, plusz a fogalmazásra huszonöt percet kapunk, kettőre húszat, majd az utolsóra tizet. A kérdések mennyisége nem változik, szóval a végén jól meghajtják az embert. Pont akkor, mikor már fáradt, és nyűgös, és semmi máshoz nincs kedve, csak kikeveredni a teremből, az iskolából, rohanni a friss levegőre.

Összességében, tehát, a teszt nehéz, persze, hogy nehéz, hiszen nem minden főiskola, vagy egyetem követeli meg, csak a jobbak, mondhatni, és nyilván a Harvardon senkit nem látnak szívesen, akinek fogalma sincs arról, mi a jó eget jelent a loquacious szó, még akkor is, ha ezen a vizsgán kívül soha nem fogjuk már használni. (Közben gyorsan utána néztem, mert idegesített: beszédest jelent. A másik meg kétfeléágazást. Nagyon szívesen, ma is tanultatok valami újat.) Nem szeretném elkiabálni a dolgot, de szerintem jól teljesítettem. A pár sorral fentebb említett nemes intézménynek még nyilván nem kell tartania attól, hogy Dr. Szöszi módjára megrohamozom, de nem is ez volt a célom.

Tegnap délután, a teszt megírása, egy gyors élménybeszámoló a pótcsaládnak, és Skype-dumaparti után a szülő egységekkel, délután négykor beájultam az ágyba, és a kisebb pisiszüneteket leszámítva ki sem keltem onnan egészen reggel hétig. Azt hiszem, a betegség, a vizsgára készülés, és maga a vizsga jobban lefárasztott, mint gondoltam.

Következő állomás: február 11. TOEFL!