Túl izgalmas iskolai előadás

Ma délután a kislány iskolájában téli koncert volt a program. Mivel anyukának megkezdődött az ülésszezon, ő távol maradt, de még a hétvégén megkért, hogy menjek, nézzem meg a kisasszonyt, és készítsek videókat is, amennyiben lehetséges, amit nagyon szépen megköszönne, ha elküldenék neki.

Háromnegyed kettőkör kezdődött a mulatság, én gondoltam, biztos, ami biztos alapon, húsz perccel előtte eldínózok az iskolához. Hogy legyen olyan ülőhelyem, ahonnan jó minőségű videót lehet készíteni, és oké, bevallom, közel tudjak parkolni a sulihoz is. Hideg volt odakint, meg esett az eső, úgy gondoltam, kicsit megengedhetem magamnak, hogy lusta amerikai legyek.

Sikerült parkolóhelyet találnom, igaz, nem az iskola parkolójában, hanem az utcán, és az ülőhelyem is viszonylag elől, a harmadik sorban volt. Alig lézengtek még páran, az egyik tanárnő meg is kérdezte, nem túl kedves módon, mi a fenét keresünk itt, ha még húsz perc van az előadásig. Hát elnézést, kedves néni, nekem fontos filmkészítési feladataim voltak, ráadásul azt is szerettem volna, ha a csöpp lánykám láthatja, ahogy veszettül integetek neki, nem a hátsó, sötét sorokban kuksolok.

A tornateremben volt megtartva a kis előadás, én nagyjából végig azon ámultam, mennyire profi minden, pedig mindössze az ovisok, az elsősök, meg a másodikosok készültek pár dalt előadni a kisgyerekek édes hamisságával. Ráadásul, ezt már máskor is észrevettem, az egész iskola annyira szép, színes, meg vidám meg gyerekbarát. Tudom, általános iskoláról beszélünk, ennek alapkövetelménynek kéne lennie. De ha azt mondom, hogy az én általános iskolám egyik fő díszítőeleme egy óriási festmény volt a hét vezérről, amint épp vérszerződést kötnek... azt hiszem ki lehet találni, miért csodálkozok el ennyire egy gyerekrajzokkal és sárga falakkal díszített iskola láttán.

Elsőként az ovisok léptek fel (ők vannak a képen is), három dalt adtak elő, szerintem egyiket sem ismertem. Vagy lehet mégis, csak erre nem jöttem rá, annyira össze-vissza énekeltek, kissé érthetetlen kiejtéssel. Tüneményesek voltak, ennek ellenére, már sajnálom, hogy róluk nem készült videó.

Őket követték az első osztályosok, kicsit már jobb előadással, majd végül a másodikosok. Közéjük tartozik a kisasszony is. Szépen felvonultak a színpadra, kislánykám az első sorban állt, valószínűleg azért, mert olyan apró. Apukával, aki azért csak beesett az utolsó pillanatban, integettünk neki veszettül, de a kislány csak nézett körbe-körbe, észrevennie viszont nem sikerült minket. Szinte már a sírás határán állt, láttam rajta. Szerencsére apuka, gyors ötlettől vezérelve felugrott a székéről és úgy kezdett el integetni. A kislány felcsillantak a szemei, mikor észrevette őt is, meg aztán két óriási hajú anyuka között kukucskálni engem is. Beizzítottuk a fényképezőket, iPodokat, megtaláltuk a legjobb kilátást a fejek felett, mellett (én már rutinos vagyok ebben az Owl City-koncert óta), és megkezdődött a másodikosok előadása. Ők már tényleg nagyon ügyesek voltak, a Yellow Submarine előadásuk kifejezetten tetszett.

Épp vége lett ennek, és összesen két dalt énekeltek el a négyből, mikor a nézőtér másik oldalán egy egész nagy csapatban felálltak az emberek. Az első gondolatom az volt, hogy talán itt unták meg a dolgot, kiszaladnak egy cigire, esetleg eddig tartott az ebédszünetük az irodában, és rohanniuk kell vissza dolgozni, de aztán gyorsan meg is egyeztem magammal, hogy ahhoz túlságosan sokan voltak.

Végül aztán az egyik nő felkiáltott, pontosan, mintha egy filmben lennénk:

- Orvos! Van maguk között orvos?

A filmekben, az ilyen helyzetekben, az éppen rosszul lett beteg mindig szerencsés, minimum egy doki biztos akad a közönség soraiban.

Ezennel kijelentem, hogy a filmeknek van alapja, minimum öt apuka ugrott fel hirtelen a helyéről, és kezdett lassú Baywatch-os mozdulatokkal rohanni a sorba, ahol az a valaki rosszul lett.

Közben páran gyorsan elkezdték tárcsázni a 911-et. Hiába nyújtogattam a nyakam, nem láttam semmit, csak a tömeget a valaki körül, aki rosszul lett. Nem igazán voltam benne biztos, hogy jót tesz az állapotának, ha ennyien körbeállják, de mit értek én ehhez.

Pár percnyi semmittevés után a tanárnők közölték velünk, hogy haza kell mennünk, a gyerekeknek pedig folytatódik a tanítás, viszontlátásra. Mikor kicsit már eloszlott a tömeg, láttam, hogy egy nő fekszik a földön, már beszélgetett a dokikkal, szóval nem igazán értettem, miért nem lehet bedobni egy mentőautóba, aztán folytatni az előadást, mintha mi sem történt volna.

A mai nap folyamán tehát ismét megtanultuk, hogy néhány filmnek van valóságalapja. Valamint azt is, hogy mikor az ember a mentőket hívja egy mentőautónak álcázott tűzoltóautó fog felbukkanni a helyszínen. (Ezt a jelenséget eddig a pillanatig nem értem, de azt hiszem köze lehet az iskolától, meg a mi házunktól is, nagyjából két percre található tűzoltósághoz.) Jó éjszakát kívánok.