Varázslók vs. Farkasok vs. Kémek

Mivel már kedd van, azt hiszem eljött az ideje annak, hogy megírjam a hétvégéről szóló bejegyzést. Talán. Csak tudjátok hogy van ez. Szépen halasztom a dolgot, az idő múlik, nekem meg egyre kevesebb kedvem lesz írni róla. Mivel azonban van pár elverni való órám azelőtt, hogy beleásnám magam a spanyol nyelv rejtelmeibe, kedves leszek és élménybeszámolok.

A szombati program elvileg a Kém Múzeum lett volna. Igen, sajnos csak lett volna, mert eljutni már nem sikerült odáig. Igazából minden tök jól indult, Le-Marie jött értem kocsival, volt vele egy német lány, Alessandra is, akivel ugyan eddig még nem találkoztam, pedig már hónapok óta Facebook-ismerősök vagyunk, na de sebaj. Befutottunk enni egy Subwaybe, mindketten áradoztak arról, mennyire szép vékony vagyok, mire én jópár perces röhögőgörcsöt kaptam, mert a Meki Diétának hála, azt hiszem mindennek lehet nevezni engem, csak vékonynak nem.

Bevágódtunk az autóba, sütött a nap, üvöltött a zene a rádióból, énekelgettünk, röhögcséltünk, átsuhantunk Georgetownon, integettem az egyetemnek, megosztottam utastársaimmal, hogy felvételiztem, és ujjujuj, bár nem nagyon hatotta meg őket a dolog. Utaztunk tovább, bearaszoltunk a dugóban DC belvárosába, majd ki is araszoltunk onnan. Egyenesen a "Capitol sötét oldalára". Tudjátok, hogy van ez, mint az Oroszlánykirályban. Az árnyékos területeket messziről el kell kerülni. Nekem igazából fogalmam sem volt, mégis mit keresünk a gettó közepén, mikor a Múzeum a központ központjában van, de gondoltam Le-Marie meg a GPS-e biztos tudnak valamit, amit én nem. Elhagytuk az árnyékos területeket is, kikötöttünk egy autópályán, majd végül a semmi közepén. Oké, nem teljesen a semmi közepén, mert az út két oldalán volt egy-egy épület, de igencsak olyan épületeknek tűntek, ahol nekünk semmi keresnivalónk, mert odabent ufókon kísérletezgetnek vagy ilyesmi.

- A Kém Múzeumot keressük? Mert ha igen, eléggé rossz helyen vagyunk - jegyeztem meg, bár a mondandóm második fele nyilván teljesen felesleges volt, mert mindenki látta, hogy rossz helyen vagyunk.

- Nem, már nem az a program - válaszolta Le-Marie, miközben a GPS-szel ügyködött valamit.

Ha nem lennék kedves, aranyos, meg jólnevelt kislány, egész biztos megkérdeztem volna, hogy jó, és úgy mégis mikor akarták ezt megosztani velem, mert ha a Kém Múzeumról van szó, én nem ismerek tréfát. Két hónapja nem voltam ott, jobban hiányzik mint egy nagy tál brassói.

Kiderült, hogy Alessandrának nem volt kedve a múzeumhoz, így kitalálta, menjünk el a Gaylord (höhöhö...) Hotelben lévő jégszobor kiállításra. Ami oké, én is szerettem volna eljutni oda, mióta láttam Luzita képeit karácsony előttről, de... Kém Múzeum!

Mivel ők azt a címet tudták, amit bepötyögtek a GPS-be, és a jelek szerint az a cím nem igazán működött, gyorsan előkaptam a telefonom, beizzítottam a 3G-t, ami szerencsére a világ végén is működik, és kikerestem az igazi címet.

Visszaaraszolás DC-be a félig lezárt autópályán, ismét pár eltévedés, majd az elhatározás, hogy oké, hagyjuk a fenébe az egészet, én menjünk inkább haza. Én még felvetettem, hogy esetleg sétálhatnánk egyet Georgetownban, amilyen gyönyörű idő van odakint, de Le-Marie azt mondta, neki már nincs kedve semmihez, csak hazamenni. Amit kicsit megértettem, mert összesen körülbelül három órát vezetett a semmiért, de a lelkem mélyén borzalmasan mérges voltam mindkettőjükre, mert... Kém Múzeum!

Ráadásul így elvesztegettem egy szombatot, mikor akár dögölhettem volna egész nap a szobámban is, és készülhettem volna a SAT-vizsgámra. Na jó, megnéztem volna pár Supernatural részt. De ez most tök mindegy.

Hazaértem, sehol senki, gyerekek a nagyinál, szülők jó ég tudja merre, nekem meg még mindig mehetnékem volt. Aztán hirtelen rájöttem, hogy hohó, hát elkezdték játszani a bethesdai olyan filmeket játszunk, amikről még senki sem hallott-moziban a Tinker Tailor Soldier Spy-t, amire már hónapok óta várok, és mivel kémekről szól, meglenne azért az aznapi kém-adagom. Gyorsan dínóba pattantam, a parkolóház legfelső emeletén sikerült is helyet találnom, ráadásul ingyen, mert hétvégén ingyenes a parkolás, és célba vettem a mozit. Szépen megvettem a jegyem, pattogatott kukoricát, üdítőt, majd abban reménykedve, hogy egyedül én leszek, oda ülök, ahová akarok, és talán még hangosan ki is beszélhetem a filmet magammal, elindultam a terem felé.

Ami végül tömve volt nyugdíjasokkal. Egy óriási terem. Tele nyugdíjassal. Mintha csak egy reggeli buszra csöppentem volna, bár még annál is rosszabb volt, mert körülbeül százszor annyian voltak. A harmadik sorban sikerült helyet találnom, két óriási darab néni között, ráadásul az egyikük férje az egész film alatt folyamatosan köhögött, meg hörgött meg ilyesmi.

Ennek ellenére jól szórakoztam, a film zseniális. Nem eszeveszetten lövöldözős, inkább szép lassan csordogál előre a cselekmény, de végig izgultam szinte az egészet. Igazából már ott megvett magának, mikor láttam, hogy az első jelenetek Magyarországon játszódnak, és igazi magyar színészeket is sikerült találniuk. Ráadásul Colin Firth, ahogy magyarul beszél... mmmm. Sajnos Benedict Cumberbatch-nek nem jutottak magyar nyelvű sorok, de talán jobb is, mert egész biztos lefolytam volna a székről, a nyugdíjasok meg abban a pillanatban rávetették volna magukat a kukoricámra.

Vasárnap. A kosármeccs napja. Le-Marie ismét elkocsizott értem, jó időben, hogy biztos odaérjünk a meccs kezdetére, de a metró közbeszólt. Körülbelül húsz percet várakoztunk, időközben felbukkant egy brazil lány, akinek sajna elfelejtettem a nevét. Ő ismerte Le-Marie-t, én nem ismertem őt, mókás volt nagyon. Remélem, azért a képernyőn is átsüt a szarkazmus.

A brazil névtelen lány először is elújságolta Le-Marie-nak, hogy hetente egyszer összeülnek páran valakinek a házában reggelizni, és hogy szívesen látnák őt is. Én meg ültem ott, reményeim szerint tökéletes bitchface-szel, hogy hahó, lehet, nem ismerjük egymást, de azért mikor akad egy harmadik ember is a társaságban, illik legalább annyit mondani, még ha nem is gondoljuk komolyan: izé, téged is szívesen látunk, persze.

Szép lassan begurult a metró, ők meg elkezdtek arról beszélgetni, mennyire hiányzik nekik a saját országuk, a barátaik, meg a családjuk, meg az otthoni időjárás, meg számolják vissza a napokat. Aztán rám néztek.

- Ja, Igen. Nekem is hiányzik Magyarország - mondtam, de nem hogy Oscar-díjat, de még Mucsaröcsöge Legújabb Felfedezettje-emléklapot sem kaptam volna az alakításomért.

Nem azt mondom, hogy olyan emberekkel szeretnék barátkozni, akik az én tökéletes másaim. Ha így lenne, egy barátnőm sem lenne, mert olyan ember talán nincs is még egy, mint én. De ahhoz, hogy valakivel jó barátok legyünk, azért szükség van közös témákra, és én a legtöbb au pair témához nem tudok hozzászólni. Úgy értem, nincs honvágyam. Ha mégis lenne, arra gondolok, hogy anyuval két egymással töltött nap után egymás torkának ugranánk, Töki már a megérkezésem estéjén inkább menne, hogy befűzzön valami csajt, a barátnőim meg jól elvannak nélkülem, köszönik szépen.
Nem tudom szidni a pótcsaládom, vagy a gyerekeim, mert szeretem őket. Nem szidom az amerikai kaját, időjárást, embereket, mert őket is szeretem.

Nem várom el barátaimtól, hogy oda-vissza vágják az összes Supernatural epizód címét, vagy ugyanolyan beteges lelkesedéssel várják a következő szuperhősös filmet a moziban, mint én. De itt egy példa: szombaton a gettós autókázás közben, felbukkant mellettünk egy Camaro, pont olyan, mint amilyen Űrdongó is a Transformersben, én meg nevetve megjegyeztem:

- Ne aggódjatok, senki nem fog megkéselni minket, itt egy Transformer, aki majd vigyáz ránk.

Mire mindkét lány úgy nézett rám, mintha hirtelen kínaiul kezdtem volna beszélni. Mivel a Transformers a legeslkedvencebb filmem, ha nem láttad legalább egyszer és tudod kívülről az összes sorát, és ismered az összes Autobotot, meg Álcát és azt, hogy milyen járművé alakulnak át, és isteníted a film minden egyes képkockáját, ne haragudj, de kicsi rá az esély, hogy barátok lehessünk. Jó lenne, ha a Sors összehozna még egy olyan au pairrel, mint amilyen Liesbeth volt az orientáción.

Hol is tartottam? Ja igen. A kosármeccs. Igazából a lelkem mélyén én már eldöntöttem, hogy Minnesota Farkasok-rajongó leszek, mert a farkas a kedvenc állatom. Persze, azért mindenkinek azt hangoztattam, hogy "Hajrá, Varázslók!". Mert nem szép az ellenfélnek szurkolni.

Pár perces késésben voltunk ugyan, de a tömeg ugyanúgy hömpölygött még befelé, szóval gondoltuk, semmi izgalmasról nem maradtunk le.

Az üléseink, természetesen, a legfelső sorokba szóltak, de hát 12 dolcsiért mégsem ülhetünk a VIP-szekcióban, ennek ellenére nagyon jól lehetett látni a pályát is, a játékosokat is, meg magát a játékot is, persze, hála a kivetítőnek. Annyit tudok a kosárlabdáról, amit a Space Jam-ből megtanultam anno, és az sem igazán hiteles forrás, mert például senki nem nyújtotta úgy ki a karját, mint Michael Jordan a filmben.

Néha sokkal jobban lekötött a pálya szélén táncikáló hajrálányok, és közben arra gondoltam, mennyire szeretnék én is hajrálány lenni, akármennyire is szexista az egész hajrálányosdi. Ha esetleg elkezdenék edzeni, meg tornázni meg ilyesmi, ki tudja. Az egyetemen akár esélyem is lehetne bekerülni a csapatba. Néha azt hiszem, az egyetemi sportcsapatok versenyei sokkal több embert érdekelnek, mint a profi csapatoké.

A félidő előtt, vagyis mielőtt a tömeg megrohamozta volna a kajáldákat, Le-Marie-val elindultunk ételt keríteni magunknak. Pizzát vettünk, illetve én még egy perecet is hozzá, mert malac vagyok. A kaja, természetesen, drága volt, de legalább finom. Mászkált körbe kajás-bácsi, de természetesen a mi sorainkhoz már nem merészkedett fel.

Volt csók-kamera, tánc-kamera, tudjátok a nagy kívetítőn, amit a filmkben is lehet látni, igazán mókás figurák ültek a nézők között, talán ezek a pár perces kis valamik szórakoztatóbbak voltak, mint maga a játék. Egyszer mikor mindéle születésnapi köszöntéseket, meg egyéb közleményeket írtak ki a kivetítőre, volt egy "Üdvözöljük a DC környéke au paireket!"-felirat is, de pont ettem, mikor azt mutatták, és nem sikerült időben előkapnom a fényképezőgépem.

Valahányszor a Farkasok kosárra dobtak, próbáltam csendesen örülni, és mikor a Varázslók szereztek pontot, együtt őrjöngtem a tömeggel.

A negyedik negyed elején már látható volt, hogy a Varázslók ki fognak kapni, jópáran el is kezdtek szállingózni kifelé a csarnokból.

93-72-re nyertek végül a Farkasok. Juhúú!

Vannak videóim is, a bejegyzés végén megleshetitek majd őket.

A meccs után megkérdeztem Le-Marie-t lenne-e kedve belesni velem a Kém Múzeumba. Nem volt kedve, hiába mondtam neki, hogy csupán öt percre szeretnék benézni, annyi idő épp elég ahhoz, hogy láthassam a kajáldás bácsit, Kelvint, amennyiben dolgozik, és megsimogathassam az egyik falat.

Plusz, azt is megemlítettem neki, hogy talán ingyen be tudunk jutni, és úgy még mókásabb lenne. Mire Le-Marie valami olyasmit tett, amit talán sosem fogok megbocsátani neki, bármennyire is szeretem. Gúnyosan felvonta szemöldökét, és megkérdezte:

- Miért engednének be téged ingyen?

Annyira mérges lettem, hogy talán nem épp kedvesen megmondtam neki, hogy jó, én bemegyek, majd találkozunk, jól éreztem magam a kosármeccsen, viszlát.

Ne becsüljük alá a szemkápráztató mosolyom hatalmát, legyünk olyan szívesek.

Az összes dühöm elpárolgott, mikor beléptem a múzeum kajáldájába, egy pillanatra még az élet is megállt, majd mindenki úgy nézett rám, mintha legalábbis valami filmsztár lennék. Na jó, nem. De majdnem. A kajáldás bácsi azonnal megölelt, kicsit csevegtünk, aztán kaptam egy ingyen innivalót is. Innen már nincs messze az ingyen kaja sem.

Utána gyorsan elrohantam pisilni egyet, mert miért ne, és mikor kiértem a mosdóból megláttam Kelvint a liftet kezelni. Gyorsan egymás nyakába borultunk vele is, megjegyezte, mennyire amerikainak nézek már ki, aztán elbeszélgettünk vele is, nem is olyan keveset. Megtudtam, hogy ő tavaly járt a Comic-Conon, ami természetesen nagyon jó móka, nem kéne kihagynom. Nem is szándékozom. Gyakoroltuk, mit kell mondanom az embereknek, mikor sorbaállnak a lifthez, az egyik kis csapatot én is tájékoztattam arról, hogy:

- Üdvözöljük önöket a Kém Múzeumban! Ne felejtsék, a múzeumban tilos a fényképek és videók készítése, valamint az evészet is ivászat. A lift perceken belül leérkezik, addig is nézzék ezeket a videókat, ahol igazi kémek mesélnek tapasztalataikról. Ha bármi kérdésük lenne, szívesen válaszolok rájuk.

Kelvinnek négy órakor lejárt a munkaideje, szóval mikor elérkezett a négy óra, szépen pislogtam rá párat, és mondta, hogy oké, szálljak be a liftbe, és menjek fel. Része vagyok a Kém Múzeum-családnak, ők meg ugye ingyen mehetnek fel. Már csak a többi dolgozóval kéne tudatni ezt.

Miközben körbe-körbe jártam a múzeumban, kitaláltam, hogy mikor Le-Marie-nak tényleg lesz kedve ellátogatni ide, mindenképp olyankor kell megtennünk, mint ezt, mikor Kelvin dolgozik. Előtte, természetesen majd írok neki, hogy tegyen úgy, mintha nem ismerne, és engedjen be ingyen minket, miután szépen mosolyogva megkérem, hogy ugyan már, igazán nem várhatja el egy ilyen szépen mosolygó lánytól mint én, hogy belépőt fizessen? Le-Marie nagyot fog nézni, én meg jót fogok nevetni rajta magamban. Oké, talán nem csak magamban. Hehehe. Az én képességeimet senki nem becsüli alá büntetlenül. Senki.

Ennyi lett volna a maratoni hosszúságú beszámoló, következzenek a videók.

Az elsőn a Wizard Girls, azaz a hajrálányok rázzák magukat.

A másodikon öt pontot is szereznek a Varázslók, illetve Le-Marie és én beszélünk arról, hogy éppen vesztésre állnak.

A harmadik pólót lődöznek meg dobálnak a közönségnek. Mármint, annak a részének, aki jobb helyeken ül mint mi.

Igaza volt a csapatvezető néninek, a kosármeccsekre nem a játék, hanem a hangulat miatt érdemes járni, mert az tényleg fantasztikus! Persze maga a játék is érdekes volt, de nem bántam volna annyira, ha feldobja néhány rajzfilmfigura vagy űrlény a dolgot.