Winter Wonderland - 2. fejezet

A következő reggel az egyik bálterem felé vettük az irányt, étkezés céljából, ugyanis valami olyasmi reggeli lett szervezve a gyerekeknek, meg persze a szülőknek, és a mi esetünkben au paireknek is, ami a Disneylandes hotelekben is szokás. Te eszel, közben mindenféle figura odajön téged zaklatni, vagy, ahogy ők nevezik, szórakoztatni. Jó mókának ígérkezett, bár nem tudom, inkább elment az étvágyam, mikor a hotel jelképe, Fat Brid megjelent, én meg egy óriási adag kolbászt tömve a számba, rájöttem, ha nem vigyázok, hamarosan én is fat bird leszek.

Reggeli után nagycsaládos szafari túra lett volna a program, de a kisöregem annyira kiütötte magát, hogy muszáj volt átaludni a délelőttöt, anyuka meg vele maradt, így az apuka, a kisasszony, meg én ültünk be ey shuttle-buszba, hogy felvitessük magunkat a hegytetőre, ahonnan a túra indult. Kicsit túl korán érkeztünk, de addig is körbenéztünk. Illetve, megmutogatták nekem, hol tanultak síelni előző nap, meg ilyesmik.

Hamarosan aztán megérkezett a túravezetőnk, meg a csapat többi része, és mindannyian bezsúfolódtunk egy golfautóba. Oké, egy átalakított golfautóba.

Eleinte jókat poénkodtunk azon, hogy én legszívesebben a vezetőülésre ülnék (nagy álmom vezetni egy golfautót, ugyanis...), aztán elég nagyot néztem, mikor a túravezető srác felajánlotta, hogy üljek mellé nyugodtan az első ülésen. Nyilván nem kellett kétszer mondani. Majdnem annyira jó érzés volt, mintha én vezettem volna a kis járgányt.

A hotelhez saját mini-állatkert is tartozik. Így történt, hogy nem csupán lámát, meg kecskét, de macit, tigrist és hiénát is etettem aznap. Újabb dolgok, amiket kihúzhatok a "sosem hittem volna, hogy megtörténnek majd, aztán mégis"-listámról.

Nézett már rátok úgy egy tigris, mintha nem csupán a kezetekben vaspálcára felszúrt csirkehusit, hanem titeket is kész lenne pillanatok alatt felfalni? Rám már igen. Igencsak fura érzés, azt kell mondjam.

A szafaritúra után, ismét visszabuszoztunk a hotelbe, ahol a kisasszony manikűrre volt hivatalos, apuka meg valami akármire a spa-ban, így a délután ötkor kezdődő gyerekklubig nekem kellett lekötnöm a gyerekeket. Ettünk a szobában, utána plüssjátékot csináltattunk a két gyereknek, fagyiztunk, játszottunk az újonnan készített plüssjátékokkal, meg minden ilyesmi. Bár továbbra is igencsak felfokozott állapotban volt mindkettő, azért lényegesen könnyebben bírtam már velük, mint az első este.

Mielőtt tovább mennék, meg kell említenem a következő nem-kalandot a helyes takarítósráccal való nem-találkozásról. Előző este, a nagy dumaparti közben a kislánnyal kitaláltuk okosan, hogy egész nap kint fogom hagyni a ne zavarjanak-táblát, majd mikor úgy érzem, eltelt annyi idő, hogy majd az esti takarítók látogassák meg a szobámat, átfordítom takarítást kérek-re. Én meg véletlenül pont a szobában fogok tartózkodni, és bájosan mosolyogva elnézést kérhetek, majd továbbra is bájosan mosolyogva magára hagyhatom a srácot, hadd végezze a dolgát. Közben bájosan mosolyogva reménykedek benne, hogy megpróbál csevegni velem. Csodás terv volt, csak aztán végül annyit játszottam, hogy egyáltalán nem jelent meg egy takarító sem. Sem a cukifiú, sem egy másik.

A gyerekek leadása után, visszamásztam a szobámba, és észrevettem, hogy a táska, amiben a fürdőruháik, illetve kabátjaik voltak, a kezemben maradt, ahelyett, hogy odaadtam volna a felügyelőknek. Gyors sprint következett, a hotel egyik feléből a másikba, majd ismét gyors sprint vissza a szobába, ugyanis nem tudtam, mikor zár a medence, mármint a rendes, felnőtteknek való, és mindenképp szerettem volna ismét meglátogatni. Átvedlettem bikinibe, halványan azért még reménykedve, hogy a takarítósrác mégis beesik majd, miközben melegítőnadrágom és ujjatlan pólóm kutatom a szobában, és elfutottam a spa-ba. Közben fényképeztem még párat a hotel udvarán, mert mi mást tehetne az ember egy szál pulcsiban, nulla fokban, ugye.

Az úszás eseménytelenül telt, kivételesen sikerült is úsznom, meg készítenem pár képet a medencéről is.

Nem tudom, említettem-e már, biztos nem, de mikor egyedül vagyok, szeretem valaki másnak képzelni magam. Talán azért, mert igazi Bebe annyira nem túl izgalmas. A nyaralás alatt például szinte végig Bebe kémnő voltam, hogy ez mit takar, nem lényeges, nem szeretném, ha komplett idiótának néznétek, de a lényeg, hogy nagyon jól elszórakoztattam magam, és a jelek szerint nem tűnt fel senkinek, hogy úgy teszek, mintha kémkednék utánuk. Legalábbis senki nem hívta ki rám a biztonsági embereket.

Ezek után jött december 31. Szilveszter napja, és éjszakája. Arra már rájöttem, hogy a gyerekbarát szilveszteri buliba megyünk. Nyilván. Bár az is jó mókának ígérkezett, rengeteg játékgéphez felhasználható zsetonnal, svédasztallal, lufikkal, éjfélkor pezsgőzéssel. Szépen kitaláltam, hogy egész nap relaxálni fogok, veszek egy forró fürdőt az isteni kádban, szépítőalszok, minden ilyesmi. A gyerekeim aztán kitalálták, hogy velem szeretnének lenni, ami kissé belerondított a terveimbe, az alvást például úgy ahogy volt, elfelejthettem, a fürdést pedig felváltotta egy gyors zuhany, de ennek ellenére sikerült partiképes állapotba varázsolnom magam, még úgy is, hogy a gyerekek aznap nagyon veszekedős hangulatban voltak. Nem velem, egymással. Miközben tehát húztam fel magamra a ruhám, próbáltam sminkelni magam, vagy vállalható állapotba hozni a hajam, fél szemmel és kézzel próbáltam őket távoltartani egymástól. 

Mikor már mindenki elkészült, beugrottunk egy idegesítő családdal már majdnem teljesen megtöltött buszba, és a buli helyszíne felé vettük az irányt. Leadtuk kabátjainkat a ruhatárban, készhez kaptuk a kincsetérő zsetonokat, aztán gyorsan lestoppoltunk magunknak egy asztalt. Mindegyikre oda volt készítve egy kis szerpentin, trombita, egyéb zörgő, hangcsináló cuccok, kis koronák, kalapok, nyakba akasztható füzérek, minden, ami egy szilveszteri ünnepséghez kell. Én már évek óta azzal kezdem az ünneplést, hogy pár szerpentint tekerek a nyakamba, most sem történt másképp, bár kiegészítettem a képet egy korona-szerű valamivel is.

A masni a sajátom, ismerős lehet a karácsonyi au pair-buli képeiről. Tudom, anyu idegbajt kap a piros-lila összeállítástól, nekem az egyik mániám. 

A hely fantasztikus volt! Rengeteg féle játékgéppel, bowlingpályával, sok-sok kajával, ingyen fagyival, kész mennyország lehetett a gyerekek számára. Ugyan, kit akarok becsapni, nekem is az volt!

A gond csak az, hogy előbb-utóbb a nyerőgépeket is megunja az ember lánya, pláne, ha a játék után nagyjából egy órát kell állni a sorban, hogy beválthassuk a jegyeket, mert rajtunk kívül valahogy mindenki négyszázat, vagy akár többet szorongat a kezében. Szinte láttam a kisgyerekek sajnálkozó tekintetét, mikor kidobta a gép a cetlim, és a 172-es szám állt rajta. Az összes jegyből cukorkát vettünk amúgy, csak megsúgom.

Szerencsére tizenegy órától aztán ismét fellendült a buli, akkor találtuk ki apukával, meg a kisasszonnyal (anyuka már visszavitte a hotelbe lefektetni a kisöreget), hogy léghokizunk egy sort. Én megvertem az apukát, a kislány is megverte az apukát, aztán én ismét megvertem a kislányt. Mármint a játékban. Tudom, hagyni kell a gyerekeket nyerni, én próbálkoztam is, de a három gól is amit belőtt csak úgy tudott megszületni, hogy látványosan meg sem mozdítottam a kis korongom, mikor lőtt.

Tíz perccel éjfél előtt aztán beálltunk a lufik alá, amiket leereszteni készültek. A bárban, a tévék képernyőjén a Times Square-t mutogatták. A tömeg folyamatosan nőtt, apuka kerített nekünk valami almás innivalót, mert arra nem jöttünk rá, a pezsgőt merre rejtegetik. 

2011 utolsó perceiben még óriásit tomboltunk az I Gotta Feeling-re, aztán megkezdődött a visszaszámlálás a tévében is, a DJ-pultban is a DJ-k által, az összes gyerek, meg felnőtt, a pultosok, mindenki ordította a számokat, majd elérkezett az éjfél. New Yorkban leesett a gömb, nálunk meg eleresztették a lufikat.

Mindenki, ismerős-ismeretlen, boldog új évet kívánt egymásnak, taposták a lufikat, fújták a trombitákat, szórták a szerpentint, hihetetlen jó volt a hangulat.

Mi megvártuk, a nagy tömeg elvonulását, kicsit még játéktermeztünk, beváltottuk a maradék jegyeinket, elköszöntünk az este alatt szerzett barátainktól. Én például egy édes, szemüveges kisfiútól, aki egyszer vagy húsz zsetont nyomott a kezembe, mert hogy neki egy csomó van, és szívesen ad másoknak. Egyem a szivét.

Azt terveztem, hogy másnap reggel majd sokáig alszok, és mondjuk majd egy órával a hazaindulás előtt felkelek, aztán gyorsan bedobálok mindent a bőröndömbe, de még szerencse, hogy kicsivel nyolc óra után kidobott az ágy. Hullafáradt voltam ugyan, de így legalább elindulhattam reggelit vadászni a családdal.

Fogalmam sincs, hová indultunk eredetileg, de biztos nem a hotel legelegánsabb, öt csillagos éttermébe, a Lautrecbe. Általában este szokott kinyitni, amikor ugyanis a hotel szabadídőruhás közönsége átvedlett csini rucikba. Most azonban már korán reggel nyitva állt, óriási, kajával megrakodott asztalokkal telepakolva.

Mikor megkérdezték a kedves nénik, szeretnénk-e csatlakozni a brunch-hoz, a szülők szinte gondolkodás nélkül beleegyeztek a dologba. Igaz, egyedül a kisasszony volt megfelelően öltözve, aki ruhástul aludt el előző este, aztán reggel meg lusta volt átöltözni a csini, szilveszteri ruhájából. Anyuka például edzőruhát viselt, én farmert, és az egyik Kém Múzeumos pólóm. Ennek ellenére, amint beléptünk az étterembe, rögtön a Gossip Girl egyik epizódjában éreztem magam, bár legszívesebben felrohantam volna a szobámba, hogy valami odaillőbb szerelésbe öltözhessek. 

Mit mondhatnék? Talán azt, hogy ez volt életem legeslegjobb reggelije, koktéllal, lazaccal (a régi szép angol idők kedvéért), isteni süteményekkel, házi kenyérrel, mindennel, ami kell. De beszéljenek helyettem inkább a kissé pirosas képek.

Megoldható lenne, hogy mostantól minden nap részt veszek egy ilyen brunch-on? Nem? Nem. Hát jó. Kénytelen leszek ennek az emlékével táplálkozni a következőig.

Sajnos túlságosan hamar érkezett el a délután egy óra, vagyis a kicsekkolásunk időpontja. A kedves bácsik és fiúkák már nem kifelé, hanem befelé dobálták bőröndjeinket a kocsiba, én pedig magam mögött hagyva ezt a csodálatos helyet, bemásztam Dínóba, és vele együtt a valóságba is. Nem mintha az olyan nagyon rossz lenne, de egy ilyen helyen töltött pár nap után valahogy minden sokkal szürkébbnek, unalmasabbnak és hétköznapibbnak tűnik.

Viszont, ha a 2012-es évem többi része is hasonlóan telik majd, mint az eleje, azt hiszem, igazán nem lehet okom majd panaszra.