Akkor most...?

Az előző részek tartalmából: Bebe beleásta magát az amerikai egyetemi továbbtanulás rejtelmeibe. Bebe vért izzadva felkészült, majd letette az SAT-vizsgát. Ami egész jól sikerület Bebének. Főhősünk végül úgy döntött, az egészet a kukába dobja, és inkább másfelé kacsintgat. Hogy miért? A reklám után kiderül.

Valamelyik éjszaka, fogalmam sincs, mikor, a SAT-eredményes nagy para közepette, érkezett anyutól egy Facebook-üzenet, hogy valami régi újságban olvasott arról, mennyire drága a Georgetown Egyetem, és nem lenne-e lehetőség arra, hogy utolsó pillanatban felvételizhessek valahová, ami ennyire azért nem drága. Akkor morogtam magamban egy sort. Drága anyukám, én eddig is tudtam, milyen drága az egyetem, meg úgy egyébként az egész amerikai felsőoktatás, nektek is mondtam, majd talán kapok támogatást és diákhitelt, és ha szerencsés vagyok, tudok majd Amerikában egyetemre járni. Jó éjszakát.

Másnap reggel aztán gondolkodni kezdtem. És gondolkodtam, és gondolkodtam, és még többet gondolkodtam. 

Majd végül arra jutottam, hogy én ezt nem tudom megtenni anyuékkal, vagy éppen saját magammal. Ha kapnék is valamiféle támogatást, vagy hitelt, vagy ki tudja mit, akkor sem az egész tandíjra. Vagy ha mégis, akkor még mindig ott van a kollégium, a kaja, meg még ki tudja mi. Igen, dolgozhatnék a suli mellett, de a vízummal nem lehet túl sokat dolgozni, szóval nagyon nehezen jönne az egész. Mire vége lenne a pár évnek, jópárezer dolláros adósságba vágnám magam, amit aztán életem végéig fizethetnék. 

Tökim is, ha minden igaz, jövőre egyetemre megy, fizetni az otthoni drága iskolát, meg az itteni mocskosul drága iskolát... akárcsak egy kis részét is... képtelenség. A legtöbb szülő már akkor elkezdi gyűjtögetni a pénzt a gyereke felsőoktatására Amerikában, mikor az a gyerek még csupán egy kisbaba. 

A legtöbb magánegyetem a Georgetownhoz hasonlóan drága. Az államiak annyira nem, de ők nem igazán osztogatják a pénzüket, ha nemzetközi diákokról van szó, ami érthető, mégiscsak állami egyetemek, nyilván az amerikai tanulókra koncentrálnak.

Hogy mennyi stressztől és felesleges munkától kíméltem volna meg magam, ha erre korábban is gondolok? Soktól. Én is tudom. Néha, mikor valamit nagyon-nagyon szeretnék, képes vagyok hosszabb megfontolás nélkül belecsapni a dolgokba. Mikor egy kézzel kötött majmos sapka rendeléséről van szó, a kidolgozott terv nélküli cselekedet akár még jónak is nevezhető. Ha a továbbtanulásról Amerikában, nos, annyira már nem.

Ezért hátráltam meg.

Szerencsére, azért még vannak helyek, ahol olcsóbban lehet tanulni, angolul beszélnek és esetleg még a vízummal sem kell szerencsétlenkedni. A juharszirup, a jégkorong, az óriási tavak és Robin Sparkles hazája.

Egy hely, ahol szinte minden mondatod után kötelező az "eh?" kérdőszócska. Ahol te kérsz elnézést, ha valaki belédsétál. Ahol néha óriási jávorszarvasok bénítják meg a közlekedést a hegyi utakon. Ahol pár évnyi ott tartózkodás után alapszintű franciatudásra is szert teszel.

Kanada.

Eddig öt olyan egyetemet találtam, ahol tárt karokkal várják a nemzetközi diákokat, elfogadják az IELTS-vizsgát is, és ami a legjobb, hogy a magyarországi érettségit is, ahol a hármas átlag a minimum. Tudtam én, hogy egyszer még nem fogok amiatt szomorkodni, hogy a magyar és a történelem érettségim is éppencsak ötös lett, mert íme egy ország, ahol a százalék senkit sem érdekel.

Jó, nyilván a tanulás itt sem olcsó. Lassan, kezdem azt hinni, hogy a világon tulajdonképpen a magyar egyetemek a legolcsóbbak, még akkor is, ha otthoni viszonylatban, otthoni fizetésekhez meg mindenféléhez képest, hihetetlenül drágák. De kétmillió forint még mindig nem kilenc, Kanadában, mivel a tanuláshoz nem kell vízum, fél évnyi ott tartózkodás után bármilyen munkát elvállalhatok, szóval, ha napi nyolc órán keresztül szeretnék kávét főzni egy Starbucksban, akár azt is megtehetem. Kétmillió forint fizethető, ahogy apu is fogalmazott. 

Kanada tehát jó hely, olyan, mint Amerika, csak némivel hidegebb. Ami talán kicsit gond lehet egy olyan embernek mint én, aki napenergiával működik, de mindent meg lehet szokni.

És ami a legjobb, a kanadai egyetemekre való jelentkezés, mármint a mostani szeptemberi szakokra is, egészen júniusig tart, szóval még rengeteg időm van, nem késtem le semmiről.

Azért remélem, ez a terv már végleges marad. Egyelőre az elhatározás megvan, azt hiszem a szülői támogatás is, innentől már csak az öt egyetem közül legalább egynek kéne úgy döntenie, hogy kellek neki.