*bocsánatkérés helye*

Jól eltűntem, mi? Ha létezne valamiféle blogger-igazolvány, azt hiszem az enyémet már rég visszavonták volna, ezalatt a két hét alatt, amíg nem írtam egy betűt sem ide. Az angol blogomon is február környékén jött egy ehhez hasonló lassab időszak, ott aztán nem is múlt el egészen júliusig, ne aggódjatok, itt azért próbálok majd odafigyelni arra, hogy ne sűrűn forduljanak elő ilyen eltűnések. 

Csak hát tudjátok, az a nagy harci helyzet, hogy mostanában nem történik velem semmi érdekes. Ha igazán izgalmas és érdekes beszámolót szeretnétek látni, kukkantsatok be Vivi blogjára nemrég tért haza Miamiból, sok-sok szép képpel és útileírással szolgál nektek. Bevallom, miközben olvastam sorait, elfogott valamiféle vágy, hogy összepakolok pár nyárinak is nevezhető ruhát a kis bőröndömbe, hagyok egy cetlit a családnak, hogy pár napig ne számítsanak rám, aztán az utolsó pillanatban elcsípek egy gépet Miamiba, feltöltődök napenergiával, aztán hazaugrok, mintha mi sem történt volna. Aztán rájöttem, hogy egy hónap múlva én is célba veszem Florida államot, igaz, egy teljesen más fajta, nyugisabb részét, Sarasota városkát, plusz a pénzem sem kéne ennyire eszetlenül szórni, mikor továbbra is San Diegóra gyűjtögetek. Marad tehát a szorgalmas visszaszámlálás addig a pillanatig, mikor én is leheveredhetek majd az ócenpartjára egy könyvvel a kezemben, és talán öt percig nyugodtan olvashatok is majd, amíg a gyerekeim nagyszüleiket nyúzzák.

Miről írhatnék még? Ó, persze, sütiosztás. Megérkeztek a cserkészlány-sütemények, illetve egészen pontosan még múlt hét pénteken elgurultam értük Dínóval a cserkész főnéni házához, ahol aztán a cserkész főnéni férje nagyon kedvesen be is szórta az összes dobozt az autómba. Ugyan, én mondtam neki, hogy elbírom őket én is, köszönöm, akkor is, ha többször kell fordulnom, de nem engedett cipekedni. Az az átkozott mosolyom, már megint...

Bár persze az is elképzelhető, hogy csak az udvarias fajtából van.

A tegnapi napot tűztük a sütemények szétszórásának a környéken, persze, Murphy-bácsi szokás szerint akcióba lendült, ugyanis sok-sok napnyi gyönyörű, napsütéses idő után, tegnap szinte egész nap szakadt az eső. Szerencsére délutánra pont elállt, bár a csúnya, barátságtalan felhők továbbra sem hagyták el az eget, és az embernek olyankor csak ahhoz van kedve, hogy bekuckolódjon a kényelmes kis ágyacskájába, a laptopjával, meg az ismételten felfedezett Sailor Moon  200 részével. 

Első lépésként kipakoltam az autóból a sütis dobozokat az előszobába.

Majd fogtam a papírt, amire felírtuk, ki mennyi süteményt rendelt, mi a nevük, és egészen pontosan hol laknak az utcában, és annak segítségével szép, helyes kis tornyokba rendeztek a süteményeket, és még kis cetlit is írkáltam rájuk a családok neveivel. Hogy még véletlenül se keveredjen össze semmi.

Összesen nyolc féle sütemény létezik:

Mint látható, mindegyik dobozról kedves, aranyos cserkészlánykák mosolyognak ránk, mintha azt üzennék: hehe, tudjuk milyen finomak ezek a sütemények, tudjuk, hogy nem fogod tudni megállni, hogy csupán egyet egyél belőlük, tudjuk, hogy óriási malac lesz belőled mire végzel az öt dobozzal, amit rendeltél.

A zöld dobozos, a thin mints, a legtöbb ember kedvence, eddig az enyém is, istenien keveredik a csoki és a menta íze egymással, de szoros második helyen áll a savannah smiles, a sárgadobozos, ami a legsunyibb is az összes közül, mert picikék a sütik, és mire feleszmélsz, már magadba tömtél belőlük vagy tizet.

A süteményeknek az összes házban annyira örültek, mintha legalábbis több tízezert nyomtunk volna a markukba ajándék gyanánt, egy bácsi meg sem várta, amíg becsukódik mögötte az ajtó, már bontani kezdte a dobozát. Megjegyezte, hogy mire a felesége visszaér a kutyasétáltatásból, egy sem fog maradni neki, nem vagyok teljesen biztos benne, hogy csupán viccelt.

Miután az egész utca megkapta a süteményadagját, hazaszaladtunk a kislánnyal, és Lisa, valamint az én adagommal bedöglöttünk a tévé elé, és megnéztük a 101 kiskutyát. Anyuka és apuka meg aztán nézett nagyokat, miért nem fogy a vacsora egyikünk tányérjáról sem. Azt hiszem, kiérdemelnénk Lisával valamiféle legrosszabb bébiszitter-címet.

Miről írhatnék még... 

Ó, tudom már. Emlékeztek még a kincsvadászatra, amit Misha Collins szervezett és amire bőszen gyűjtögette a csapatunk a különféle elborult fotókat? És amikből eddig azt hiszem egyet sem mutattam meg nektek, szóval ideje lenne pótolnom?

A csapatunk, nyilván, és nagyon sajnálatos módon nem nyerte meg a főnyereményt, nem fogunk Rómában spagettit eszegetni Misha Collinsszal, de valamit azért mégis kapunk, bár lehet ez csak számomra ilyen óriási dolog.

A kincsvadászat célja a rekorddöntés volt, ami sikerült. Hivatalosan mi voltunk a világ legnagyobb kincsvadászata, a 2013-as könyvben valószínűleg benne is leszünk, ha valaki megvenné, szívesen dedikálom majd. Igazából, azt hittem, ennyi az egész, lesz pár sorunk olyan rekordok mellett, mint a legtöbb epres fagylalt elfogyasztása egy nap alatt, vagy a leghosszabb ideig játsszot kviddics-mérkőzés. A világnak ugyan fogalma sem lett volna arról, ki is az a 6000, főleg leányzó, akik részt vettek ebben az őrültségben, ahogy arról sem, hogy én is közéjük tartozok, de azért valamilyen szinten megdobogtatta volna a szívem, ha megpillantom a könyvben a ránk vonatkozó részt.

Aztán kiderült, hogy ennél sokkal többet kapok, egészen pontosan egy hivatalos Guinness-oklevet. Névreszólót. Ami bizonyítja, hogy igen, bizony egyike vagyok azoknak, akik felállították az új világrekordot. 

Régebben úgy képzeltem, ha egyáltalán valamiért kapok is Guinness-oklevelet, az majd azért lesz, mert részt veszek a Domino Day-en. Aztán rájöttem, hogy túlságosan remegnek a kezeim ahhoz, hogy én dominókkal játsszak, és ha kiválasztanának, hogy élő adásban építsek, valószínűleg elájulnék a több millió tévénéző szeme láttára. Így, azt, hogy én valaha is okleveles Guinness-rekorder legyek, kihúztam a képzeletbeli bakancslistámról. Most, hogy ez az álmom aztán mégis valóra válik, kicsit hihetetlen.

Tudom, tudom, túlreagálom dolgot, egy darabka papírról van csupán szó, de ismertek. Igencsak furcsa dolgokért tudok borzalmasan bezsongani.

Most például, alig két perce megtudtam, mikor is lesz pontosan a Comic-Con jegyregisztráció. Nem mondom meg, bár tudom, közületek senki nem fog gyorsan 5000 jegyet foglalni, hogy én véletlenül se tudjak, de jobb félni, mint megijedni. Majd jelentkezem az ezzel kapcsolatos hírekkel, akkor is ha jók, akkor is, ha rosszak. Azt hiszem, most egy pár napig nem fogok tudni aludni éjszaka.