Felkészültem arra, hogy ma este szépen bevackolódok a tévé elé, ugyanis teljesen abban a hitben éltem, hogy este fél nyolctól a Diznicsenölön Oroszlánkirály lesz, mert hogy láttam ma a kisasszony egyik sorozatának reklámszünetében. Aztán, mikor fél nyolckor valami egészen más kezdődött, rájöttem, hogy a műsor felvételről ment, ráadásul vagy egy héttel ezelőttről, szóval ma nem sok Oroszlánkirályt fogok nézni.
Ez egy kicsit elszomorított, mert a film köré terveztem az egész estém, de ugyanakkor isteni szikrának is véltem: egy hétnyi blog nemírás után ideje, nos... blogot írni.
Lássuk, mi történt velem a héten. Nem mentem TOEFL-ezni. Ez gondolom már abból kiderült, hogy a címnek semmi köze a vizsgához. Az időpont át lett téve március elejére, rajtam leginkább kívülálló okokból. Egész konkrétan mindenki megfeledkezett arról, hogy nekem szombat reggel vizsgáznom kell, így szombat délelőtt tehát dolgoztam. Néha óriási hátrányai vannak annak, ha az ember egy olyan családnál van, ahol mindkét szülő borzalmasan elfoglalt, és azt sem tudja, merre áll a saját feje. Ez a mostani például egy pontosan ilyen eset. Szerencsére a dolog meg lett beszélve, és megkapom a pénzt, amit a vizsga elhalasztásáért fizettem. Ami szerencsére nem 175 dollár volt.
Tegnap, miután kigyerekeztem magam délelőtt, megbeszéltük Kate-tel, az ukrán lánnyal, aki nem rég költözött DC-be, hogy valamerre elugrunk kajálni. Kérdezte, milyen helyet ajánlok, én meg rögtön rávágtam, hogy ismerek egy remek helyet, viszonylag olcsó kajával, a belváros közepén: a Spy City Cafét. Javasolhattam volna egy Cosít is. Vagy Subwayt. Esetleg bármi mást. De rájöttem: A Múzeum alapján fogom eldönteni, kivel érdemes barátkozni, és kivel. Az, ugyanis, aki értékelni tud egy számomra nagyon-nagyon fontos dolgot, az akár még igazi, jó barátom is lehet. Aki nem... sajnálom, talán felhívlak, ha unatkozok. Talán. Páran elbuktak már A Múzeum-Próbán, Le-Marie, például, aki inkább vezetett három órát keresztül DC-n, mert valaki más jégszobor-kiállítást akart nézni, vagy Frida, aki időközben hazament, de végig húzta a száját miközben a múzeumot jártuk körbe.
Fél kettőre beszéltük meg a találkát Kate-tel, én fél kettőkor még a metrómegállóban álltam Friendship Heightsná és próbáltam magamba fojtani egy sikolyt, miközben a kijelzőt néztem: következő metró 20 perc múlva. Rögtön dobtam szerencsétlennel egy sms-t, hogy menjen be a múzeumba, ne fagyoskodjon odakint, késni fogok. Kate visszahívott, mert nem üzenetet küldeni, hogy semmi gond, beszabadította magát a szuvenírboltba a múzeumnál, és rengeteg szuper mindenfélét lát, ellesz egy darabig. Jó kislány - gondoltam magamban.
Szép lassan begördült a metróm is, felpattantam rá, el is vitettem a popóm A Múzeum megállójáig, akkor még bármiféle gond nélkül. Gyorsan felhívtam Kate-et, hogy másodperceken belül landolok a múzeumnál, ő pedig már robbant is ki az ajtón, és ugrottunk rögtön egymás nyakába. Pedig életünkben először találkoztunk. Oké, jópárszor beszélgettünk már Facebookon, szóval nem vagyunk teljesen idegenek, de azért na.
A múzeum, csakúgy mint általában minden szombaton, tömve volt, de szerencsére az ebédidő nagyjából már lecsengett, szóval találtunk magunknak szuper helyet a kajáldában. A szokásos rántott csirke-sültkrumpli kombóm rendeltem, Kate pedig levest. A Kajáldás Bácsi szerencsére dolgozott, nyilván nála rendeltünk, Kate csak nézett óriási szemekkel, hogy micsoda VIP vagyok én itt. Mikor leültünk, aztán elmeséltem neki, a hosszú és drámai történetet arról, hogy is barátkoztam meg a múzeummal, meg a a személyzetével. Beszélgettünk az én angliai évemről, arról, hogy ő egy évig cserediákoskodot Hawaii-n, még középiskolában, meg minden ilyesmiről. Jófej nagyon, kicsit hasonlít a stílusa meg a humora az enyémhez, ami nagy ritkaság, szóval mindenképp tartanom kell vele a kapcsolatot.
Én délután öttől ismét dolgoztam, és hála a metrós szerencsétlenkedésnek nem sok mindenre volt már időnk, így elhatároztuk, hogy kicsit császkálunk a környéken. A hó abban a pillanatban kezdett szakadni, hogy kiléptünk az étterem ajtaján. Szerencsére rengeteg bolt akad a környéken, jót szórakoztunk, miközben ki-be rohangáltunk, de a kis idő alatt, amit az utcán töltöttünk, kellemesen kockára fagytunk.
Négy óra előtt kicsivel indultam a metróállomásra, hogy ötre tényleg, egészen biztosan hazaérjek. Nem kellett sokat várnom a metróra, mármint a kora délutáni várakozáshoz képest, mindössze tíz percig ácsorogtam a peronon, a tömegben. A szerelvény szépen gurult, én már pont arra kezdtem gondolni, hogy ha ilyen tempóban haladunk, még arra is lesz időm a buszraszállás előtt, hogy almás pitét és forró csokit vegyek magamnak a Mekiben, mikor két megállóval Friendship Heights előtt hirtelen megálltunk, és mindenkit leszállítottak a vonatról. A jóég tudja miért. Biztos köze volt ahhoz, hogy a két sín közül csupán egy működött. Mivel még tisztán emlékeztem rá, milyen sokat vártam nem is olyan régen, az idő meg igencsak szorított, mert csakis a fél ötös busz lett volna a megfelelő ahhoz, hogy ötre, jó kislány módjára hazaérjek, nem sok kellett ahhoz, hogy megragadjam a metrószemélyzet egyik tagját, akik elégedetten vigyorogva sétálgattak fel-alá a peronon, és a sínek közé dobjam.
Szerencsére befutott egy metró, és a mozgólépcsőn való felfelé rohanás után még a buszt is időben elértem, bár természetesen az almás pitémnek és a forró csokimnak búcsút mondhattam.
Ma aztán nem történt semmi különleges, délelőtt a gyerekekkel játszottunk, eleinte iskolásat, aztán szuperhősöset/vidámparkosat. Annyira szeretek velük lenni, komolyan, olyan kis tündérkék mindketten, főleg mikor nem nyúzzák egymást, hanem szépen tudnak együtt játszani.
Aztán aludtam. Aztán felkeltem, és Just Dance 3-aztunk. Legalábbis a demó verziójával, ami nem tudom, valahogy a Kinect tartozéka, de eddig még senki nem fedezte fel. Mondjuk a Kinecttel sem játszottunk eddig túlzottan sokat. Sőt, ez az első alkalom, szerintem, mióta meglett véve, nagyjából már két hónapja. Apuka aztán látta, milyen jól érzi magát mindkét gyerek, miközben fel-alá ugrálnak a két számra, amit a demó verzióban ki lehet próbálni, azaz a California Gurlsre, meg a Dynamite-ra, és gyorsan meg is rendelte az Amazonról, jövő hét közepén valószínűleg meg is érkezik. Juhúú. Azt hiszem, tudom, mivel fog telni a délutánjaink többsége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése