Super Bowl Sunday

(Ha a bejegyzésnek esetleg nem lenne sok értelme, annak több oka van... az egyik, és a legfontosabb, hogy éppen a The Voice-ot nézem a tévében, és Adam Levine. Nem, nincs állítmány. Csak Adam Levine.)

Vajon meg fogom-e valaha is tanulni, hogy sosem szabad hülye hajjal, hülye fejjel elhagynom a házat? Nem, nem kérek választ, tudom magamtól is. A lustaság mindig erősebb lesz, mint az önbizalomhiánnyal való küzdelem.

Vegyük példának a mai napot. Tegnap, mikor moziba mentem a lányokkal (Chronicle: 8/10, ajánlva mindenkinek, aki szereti a kézikamerás és szuperképességes filmeket), szépen felöltöztem, gondosan ügyeltem rá, hogya a hajam megfelelően hullámosan száradjon meg, és összességében, magamhoz képest nagy figyelmet fordítottam arra, hogy emberek között vállalható külsőm legyen. Sokat dob a béka segge alatt ücsörgő önbizalmamon, mikor egy csapatnyi lány között én vagyok a legcsinosabb, hát na. Mikor én vagyok a "szép barátnő".

Így ilyenkor másnapra aztán abszolút semmi kedvem csinosnak lenni, olyankor meg pláne nem, mikor egész napos gyerekfelügyelet vár rám. Így reggel szépen belebújtam a Pindur Pandúros pólómba, farmerbe, a Green Lantern-tornacipőmbe, és az összhatást kiegészítettem a túlméretezett, csíkos kardigánommal is. Mert ugyan mi történhetne gyerekvigyázás közben?

Hát megmondom, mi történt: kis kergetőzés után a házban, sikeresen felöltöztettem mindkét gyereket, mondjuk a kisasszony egész lelkes volt, tegnap kapott három pár új cipőt, és szerintem nagyon sajnálta, amiért nincs hat lába és veheti fel egyszerre mindegyiket. Nagy gonddal kiválasztott egy szerelést, ami illik az egyikhez. Mármint cipőhöz.

Fogalmam sem volt, mihez tudnék kezdeni velük ma, az eredeti tervem, az állatkert, az időjárás támogatásával, ugrott, de gondoltam, egy ebéddel valami gyorsétteremben nem nyúlhatok mellé. Főleg a Rockville-i Burger Kinggel. Óriási játszóterük van, a gyerekek elugrálnak rajta akár órákig, az au pairek pedig internetezhetnek, nézhetik a Nickelodeont, vagy írhatnak az alátétre, mint én is tettem.

Igazából két gyerekkel az oldalamon, néha szerencsésebb is, hogy maximum tizenkettőnek nézek ki, mert így sikeresen elkerülhetem a "ezek a te gyerekeid?" és az ehhez hasonló kérdéseket. De ha minden rendben lenne a túl fiatalos kinézetemmel, nem kezdtem volna a bejegyzést, úgy ahogy. Nem Adam Levine-ra gondolok (aki épp elbűvölően mosolyog a tévémben éppen), hanem az utána következőkre.

Berobbantunk az étterembe, nyilván mindkét gyerek azonnal játszani szeretett volna, de első az ebéd. Beálltunk a sorba, és én már akkor megpillantottam Őt. Hány srácra mondtam már a blog történelmének során, hogy életem szerelme? Rengetegre. De Ő, legalábbis kinézetileg, tényleg... álmaim szőke hercege, fekete Burger King-egyenruhában. Egy darabig még reménykedtem benne, hogy majd valamelyik latin-amerikai dolgozó fog kiszolgálni, a srác számára pedig láthatatlan maradok, amíg vissza nem látogatok szépen, lányosan kinézve, de nem volt szerencsém. Ő állt oda a pénztárhoz, és vetette rám ellenállhatatlan mosolyát. Kisöregem rögtön elkezdte harsogni, hogy ő csokis tejet szeretne rendelni és nuggeteket, amiért hálás voltam, én egy normális mondatot sem tudtam volna kinyögni, túlságosan lefoglalt, ahogy elképzeltem a fiút és magamat a tengerparti esküvőnkön. Végül muszáj volt megszólalnom. Bár ne tettem volna, hála ugyanis a srác mosolyának és megfelelően kócos hajának, megfeledkeztem a tényről, hogy a nagy menü itt óriási plusz kettőt jelent, és rendeltem egy nagy Whopper-menüt magamnak.

Remek, nem csupán tizenkét évesnek néztem ki, de malac tizenkét évesnek. Sőt, értelmileg visszamaradott malac tizenkét évesnek, főleg ha azt nézzük, milyen lassan reagáltam bármire, amit mondott nekem.

Szerencsére, arra azért tudtam koncentrálni, hogy folyamatosan mosolyogjak, mert a mosolyom smink és csinos ruhák nélkül is szokott működni, általában. Visszamosolygott rám szépen, bár lehet inkább csak amolyan szimpátia-mosoly volt, amiért két gyerek rángatta a karom, és követelt tőlem Burger King-es papírkoronát.

Megkaptuk a kajáinkat, lecsüccsentünk a helyünkre, majd észrevettem, hogy elfelejtették odaadni a gyerekek innivalóit a menüikhez. Az étel kiadagolós résznek, addig, még a közelében sem láttam a srácot, de persze, mikor odalibbentem reklamálni, hogy héhahó, szükségünk van két üveg tejecskére, pont arrafelé téblábolt, és ő kérdezte mit is szeretnék. Mire közöltem vele, hogy a kollégái elfelejtették odaadni a két tejet, amit rendeltünk.

- Hát ez meg mégis hogy lehetséges? - kérdezte, olyan fura mosollyal az arcán, hogy egy pillanatra még az is átfutott az agyamon, direkt úgy intézte, ne kapjuk meg az innivalókat, hogy kicsit aztán még beszélhessen velem, mert az én gyűrött kinézetem pont akkora hatással volt rá, mint rám az ő tökéletessége.

- Fogalmam sincs - vontam vállat, reményeim szerint hasonlóan hatásos mosollyal, mint amilyen az övé is volt.

Miközben a gyerekeim rohangáltak, játszottak, barátokat és ellenségeket szereztek maguknak, én azon gondolkoztam, vajon segítene, vagy rontana-e a helyzetemen, ha ötpercenként megjelennék a pultnál és rendelnék egy brownie-s fagyit, almás pitét, vagy valami ilyesmit magamnak. Ezt végül nem tettem meg, mert időközben óriásira nőtt a sor a pénztárak előtt, ráadásul a srác valahol a háttérben kezdett tevékenykedni, szóval valószínűleg nem is láttam volna sokkal többször.

Most tehát új küldetésem van: minél többször megjelenni abban a Burger Kingben, csinosabban, mint ma. Nem ételmérgezést kapni a sok Burger King-es kajától. Naponta legalább húsz percet edzeni, mert különben csúnya következményei lesznek az új étkezési szokásaimnak, és igen, közben az sem lenne túl rossz, ha magamba tudnám bolondítani a srácot. Nehéz küldetés? Baromira. Lehetetlen? Nem.

Miután megebédeltünk, hazafelé vettük az irányt, és intenzív Disney Channel-nézéssel töltöttük a délutánt. Illetve, csak mi a kislánnyal, ugyanis High School Musical maratont tartott a csatorna, és lelkesen ugráltunk fel-alá a kanapén, miközben teli torokból üvöltöttük a dalokat, miközben a kisöreg vonatokkal játszott mellettünk, illetve azért néha ő is beszállt az ugrálásba. 

Miután mindkettőjüket ágyba dugtam, bekuckolódtam a szobámba, és megnéztem a Super Bowl második felét. Azoknak akiket érdekel: eleinte a Giants vesztésre állt, de az utolsó percben a világ talán legviccesebb touchdownjával átvették a vezetést, és végül meg is nyerték a meccset. Juhúú! Így kell nektek Patriots, amiért kiejtettétek a Ravenst! Még a szuper hangszigetelt plafonomon keresztül is hallottam, ahogy pótapukám is ünnepelt a szobájukban, felettem.

Most lassan már éjfélre jár az idő, vége a The Voice-nak, a szemeim is lassan lecsukódnak, de semmiképp sem akartam félbehagyni ezt a bejegyzést. 

Végezetül lenne egy kérdésem a kedves olvasótáboromhoz. Illetve csak egy rétegéhez. Mostanában feltűnően sok olyan rendszeres olvasóm akad, akik egyébként csak divattal, meg sminkeléssel, meg ehhez hasonló dolgokkal kapcsolatos blogokat követnek figyelemmel. Mint a mai bejegyzés is jól mutatja, én ezeknek a szöges ellentéte vagyok, szóval... honnan jöttök?

Ne értsetek félre, én minden egyes olvasóm ugyanúgy szeretem, mintha a gyerekeim lennétek, csak tényleg kíváncsi vagyok. 

Ó, még valami: kaptam egy e-mailt még jópár hete, au pairkedéssel kapcsolatos kérdésekkel. Nem Hanitól, neki válaszoltam, erre emlékszek, valaki mástól. Akkor elfelejtettem rá válaszolni, pár napja aztán eszembe jutott, hogy hoppá, talán mégis kéne, de a Yahoo! valahogy megsemmisítette. Nem, nem töröltem ki, már hónapok óta nem tisztítottam a kukámat. Ne haragudj, nem tudom ki voltál, ha most nagyon utálsz, megértem, de ha mégsem, és elküldöd még egyszer a leveled, ígérem azonnal válaszolni fogok.