Pizza, pisztácia, (p)adó

Kivételesen jó sok mindenről szeretnék beszámolni nektek, drága olvasók, és szerencsétek van, mivel pocsék az idő odakint, nincs máshoz kedvem, csak az íráshoz. És ahelyett, hogy valamelyik csodálatosan fantasztikus regényemen dolgoznék, a kreatív energiáimat a bejegyzésekre szórom, remélem értékelitek fáradozásaim.

Kezdjünk is szépen mindent a hétfői nappal. Egészen pontosan az estével, mikor is a Chevy Chase Városi Könyvtárban, csoporttalálkozónk volt. Az adóról esett szó, amit fizetnie kell minden au pairnek. Illetve, nem kötelező, de amennyiben valaki vissza akarna térni az Egyesült Államokba, akár tanulni, akár turistáskodni, vagy bármi ilyesmi, erősen ajánlott, mert különben fenn áll annak az esélye, hogy szépen visszafordítják a repülőtéren.

Igazából, maga a találkozó annyira nem érdekelt, gondoltam, ha segítségre lenne szükségem a házi bankár-kötőjel-ügyvédem (azaz pótapukám) majd kisegít, de a meghívóban szerepelt két olyan szó, ami egyértelművé tette, hogy ott kell lennem: FREE PIZZA. Ki hagyja ki az ingyen kaja lehetőségét?

Szépen begyűjtöttem Floriane-t, majd a GPS segítségével elaraszoltunk az esti forgalomban a könyvtárhoz. Fogalmam sincs, miért pont ezt választották a találkozó helyszínéül, mivel szerintem a csoportokból senki sem lakik Chevy Chase-ben. Amint beléptünk a könyvtár alagsorában található meeting room-ba (éppen az a helyzet, hogy pár szó nem jut eszembe magyarul, ha esetleg a szokásosnál több angol szó fordulna elő a bejegyzésben, előre is elnézést), valaki rögtön a nyakamba ugrott. Eleinte fogalmam sem volt, ki az, de miután megláttam, hogy Kate, gyorsan visszaöleltem, és kiörömködtük magunkat, hogy jujj de jó, jujj de jó, találkozunk megint. Aztán gyorsan bevontuk Floriane-t is a mi csoportölelésünkbe, és hárman örömködtünk egymásnak. Krystyna, a csoportvezető néni, akit ősz óta nem láttam, büszkén mosolygott, mintha legalábbis valamelyikünk anyukája lenne, aki örül, amiért a lánya új barátokat szerzett magának a játszótéren. Elég régóta nem beszéltünk, kikérdezgetett, hogy érzem magam, meg ilyesmi, elmeséltem neki, hogy fantasztikusan, imádok itt lenni, imádom a kis ördögfajzataim és imádom a környéket is. Ezek után utamra eresztett, hogy menjek, barátkozzak emberekkel. A barátkozás kimerült abban, hogy Floriane-nel és Kate-tel jól feltankoltuk tányérjainkat chips-szel, pisztáciával, meg egy kis szőlővel, aztán leültünk az egyik asztalhoz és csevegtünk. Leginkább arról, hogy igazán megérkezhetne már az a free pizza, mert egyikünk sem vacsorázatt, direkt azért, hogy majd jól megtömhessük a pocónkat az ingyen kajával. Liesbeth után Kate az a lány, aki a leginkább hasonlít hozzám mind gondolkodásilag, mind humorilag (ismét kihangsúlyozom, igencsak ritka), szóval percről percre egyre jobban kezdtem megszeretni.

Valamikor este nyolc körül esett be a pizzafutár srác, épp időben, mi ugyanis már kezdtük úgy érezni, hogy lassan pisztácia-mérgezést kapunk.

Természetesen, mindenki azonnal felpattant ülőhelyéről, és megrohamozta az asztalt, már azelőtt, hogy egyáltalán a pizzák rákerültek volna. Valami azt súgta, nem csupán a mi kis triónk volt az, aki kihagyta az esti étkezést, az ingyen pizzákra felkészülve.

Nekünk, Kate-tel, sokkal jobb ötletünk támadt. 

Mikor a csoportvezető nénik, három doboz pizzát leemeltek a kupacból, hogy az asztalra tegyék őket, az éhes au pair hadak, pedig ragadózók módjára vetették rá magukat a friss zsákmányra, mi szépen a továbbra is a polcon várakozó dobozokhoz léptünk, megkerestük a hawaii, illetve szalámis pizzákat, és szépen, nyugodtan, a tányérunkra helyeztünk pár szeletet, anélkül, hogy bárkivel is élet-halál harcot vívtunk volna az ételért. Miközben a csapat többi része még mindig a kajásasztalnál tolongott, mi már a helyünkön ültünk, tömtük magunkba pizzát, és jól szórakoztunk a többieken, akiket sajnos nem áldott meg a Sors, hozzánk hasonl fejlettebb intelligenciával. 

A legviccesebb talán még is az az egészben, hogy rajtunk kívül senkinek, egyetlen egy lánynak sem jutott eszébe, hogy hülyeség az asztalnál taposni a másikat, mikor a pizzák ott állnak háborítatlanul nem is olyan messze tőlük.

Az evészetnek, sajnos, igencsak hamar vége lett, ami azt jelentette, ideje komolyabb dolgokkal foglalkozni. Konkrétan az adóval. Én már előre féltem ettől, részben azért, mert szinte fájt, mennyi pénzt fogok majd eladózni a szerény kis zsebpénzecskémből, másrészt, az adó kiszámításához, azt is ki kellett számolni, mennyit kerestünk 2011-ben, és látni, hogy mennyi pénzt kerestem, és milyen sokat szórtam el, még sokkal fájdalmasabb volt. Heartbreaking. 

Az egyik csoportvezető néni, akinek a legnagyobb hangja volt, kezébe vette az irányítást. Rögtön feltett egy kérdést: kik azok a lányok, akik augusztus 18-a után érkeztek?

Az én kezem azonnal a magasba lendült, reménykedtem benne, hogy valami olyasmit fog kiejteni a száján, nekünk valamiféle kedvezmény jár, vagy az adó kitöltése után ajándék plüssmackót kapunk az államtól, vagy bármi ilyesmi. Nem, ennél sokkal jobb dolog történt, ugyanis kiderült, hogy nekünk, nem kell a 2011-es évre adót fizetnünk. Juhééé!

Mivel Kate 2012-ben érkezett, nyilván neki sem kell fizetni, azért örülünk ennyire a fejünknek. 

Az viszont, hogy idén még megtarthatom magamnak az összes pénzem, és őrült spórolásba kezdek, mert nagyon-nagyon sok pénzt szórtam el eddigi ittlétem alatt, azt jelentette, hogy a találkozó hátralévő része intenzív unatkozással telt, mert nem kellett számolgatnunk, papírt kitöltenünk, vagy éppen azon keseregnünk, mennyi minden egyebet vehetnék a pénzünkből. Majd jövőre.

A találka után szépen hazadobtam Kate-e és Floriane-t is, előbbi ugyan Krysynával érkezett a helyszínre, de bevallotta, sokkal szívesebben utazna inkább velünk haza, Tenleytown meg nem akkora kitérő, hát gondoltam, én leszek a Taxis Bebe.

Mikor hazaértem, pótapukám a konyhában ücsörgött, grapefruitot majszolgatva, valami filmet nézve az iPadjén, kicsit elcsevegtünk arról, milyen nehezen találok barátokat, mert a bethesdai, vagy éppen washingtoni lányok többsége, hát... nem kedves, és mint a pizzás eset is mutatja, annyira nem is értelmes, mire apuka jót mosolygott, és azt mondta, ne aggódjak, ők anyukával pont így érzik magukat, mikor találkoznak a környékbeliekkel, biztos be akarnak csak illeszkedni. Aztán azt is elmondta, pont azért választottak engem, mert más vagyok, mint az au pairek többsége. Szóval, mikor majd valamikor arra kerül a sor, hogy új lány után néznek, akkor mindenképp segítenem kell majd nekik, hogy hozzám hasonló lányt találjanak. Aki csak jól szeretné érezni magát, és ha éppen rózsaszín tütüben, koronával a fején, és egy szuperhősköpennyel a hátán kell fel-alá rohangálnia a házban, mert a játék éppen azt kívánja meg, akkor bizony azt is megteszi. Megnyugtattam, ha előbb-utóbb, bár inkább utóbb... és jóval utóbb, majd ki kell választaniuk az új lányt, én megtalálnom nekik Bebe 2-t.