Egy hét, ami olyan volt, hogy izé

Én szerettem volna korábban is írni. Tényleg. Aztán mindig halogattam, mert ki tudja miért. Most viszont valamivel el kell terelnem figyelmem a Supernatural legújabb epizódjában történtekről, és a blogírás tökéletes eszköz erre, azt hiszem.

Ott hagytuk abba, hogy hétfőn kiderül, sehogysem fog összejönni nekem az, hogy premier előtt megnézhessem a The Hunger Games-t. Kedden a helyzet aztán még tovább romlott, mikor reggel, békés bacon-sütögetés közben, hirtelen megjelent pótapukám, és közölte velem, hogy vészhelyzet van. Hála az Angliában töltött tíz hónapnak, az ilyen kijelentésekre már rögtön az játszódik le a fejemben, hogy én csináltam rosszul valamit, egyszerre kezdett tehát hevesen verni a szívem, és próbáltam kitalálni valamiféle védőszöveget, hogy történhetett az a valami, ami a történt. Szerencsére, semmi ilyesmiről nem volt szó, csupán Lisa betegedett le, és kért egy nap szabadságot. Mivel nekem keddenként tizenegytől a popómon kell ülnöm, és várnom a kaja házhozszállítást, a kisöreget apuka dobta el egyik iskolából a másikba, nekem tornára kellett csak vinnem. Ugyan kaptam egy kinyomtatott Gugli-térképet (csak tudnám, melyik nyomtató működhet a házban...), mert egy horror-helyszínnek is beillő ipari területen található, a belülről amúgy bájos gyerek-edzőterem, de valahogy a Dínóban, úton menve, teljesen másképp néznek ki a dolgok, mint egy műholdas képen. Elkanyarogtam pár kamion között, kaptam furcsa pillantásokat, szóval egész biztos olyan helyen jártam, ahol nem lett volna szabad, de végül találtam egy kisbuszokkal és egyéb családi járgányokkal teli parkolót, és megnyugodtam, jó helyen járok, senki nem fog elrabolni kisöregestül.

Szerdán Lisa még mindig elég pocsékul nézett ki, gondoltam helyre billentem a karmám, vagy bármit, ami miatt a hetem úgy indult, ahogy, mondtam neki, menjen haza előbb, pihenje ki magát, én megfürdetem a gyerekeket, vacsorát is adok nekik, aztán persze le is fektetem őket. Valami okból kifolyólag mindkét gyerek imádja a zuhanyzómat. Egyelőre még halvány lila gőzöm sincs, miért, de egy matematikusokból, fizikusokból és pszichológusokból álló csapat már dolgozik a megfejtésen. Miután lefürdettem mindkét gyereket, és eszembe jutott, hogy pótapuka vegasi túrája és Lisa betegsége nélkül a moziban ülhetnék, elment a kedvem a főzéstől, meg úgy egyébként az élettől, szóval a gyerekek legnagyobb örömére azt mondtam, irány a Meki, ma malacok leszünk, de Lisának egy szót se. A gyerekek pizsiben, én utcán vállalhatatlan itthoni göncökben, bepattantunk a kocsiba, és szépen elgurultunk McDrive-olni. Mindenki örült a kajának, a játéknak, és még időben ágyba is kerülnek, sikeresen teljesítettem a küldetést.

Csütörtökön aztán fontos strandtörülköző beszereznivalóm volt. Mert az ember nyilván nem mehetek Floridába törülköző nélkül. Mivel az összes nagyon menő, és nagyon felnőttes mintával ellátott strandtörülközőm otthon maradt, a Pindur Pandúros, és a Marie cicás is, célba vettem a Targetet, na nem a legközelebbit, azaz a rockville-it, mert az szerintem valami párhuzamos univerzumban létezik csak, és beszereztem egyet, amin különféle színes papucsok képei vannak. Ha úgy vesszük, kezdek felnőni, mert egy mesefigura sem található rajta.

A parkolóban egyébként akadt egy kisebb kalandom, mikor elfelejtettem, melyik emeleten parkoltam le Dínót. Valamiér teljesen az maradt meg emlékeimben, hogy a harmadikon, így kezemben a vadiúj törülközőmmel, meg egy The Hunger Games magazin-különkiadással, szintén a strandra, megcéloztam a helyet, ahol úgy sejtettem, leparkoltam Dínót, de Dínó nem volt sehol. Gyorsan körbejárattam tekintetem az emeleten, hátha esetleg a másik oldalon áll... de nem. Dínó mintha felszívódott volna. Egy enyhe pánikroham után lesétáltam egy szintet, és észrevettem, hogy az én koszos kis járgányom ott vár rám, ahol hagytam. Jót mosolyogtam szerencsétlenségemen, és igencsak örültem, amiért nem egy igazán nagy parkolóházban történt meg az eset, mert akkor talán még mindig ott kóvályognék az autómat keresve.

Ma, azaz pénteken, mert mire befejezem ezt a részt, már lehet szombat lesz, volt egy túrám Baltimore-ba, a gyerekeket dobtam el az ottani nagyihoz, ismét. Egyikük sem szeretett volna tévézni, hanem inkább iPhone-nal, iPad-del, iMicsodával játszani, közben kisasszonyom még zenét hallgatni is. Ez elméletben nagyon jó, mert utálok zene nélkül vezetni, szóval ők is jól jártak volna, meg én is. De a szituáció a következőképp nézett ki: kisöreg számára, a játék egyáltalán nem élvezhető, ha a hangerő nincs maximumra állítva. A kisasszony, érhető okokból, nem szeretné hallani az Angry Birds hosszú távon kissé idegesítő dallamait, ehhez azonban fel kell tekerni a rádió hangerejét. Persze, a játék hangjait teljesen nem lehet elnyomni, így a dühös, szárny nélküli madarakat hallhattam duettezni Katy Perry-vel és a Coldplay-jel is. A kisasszony közben pont egy olyan játékot játszott, amihez folyton a segítségem kérte, és mivel ő sem hallott engem, és én sem őt, a beszélgetéseink valahogy így néztek ki:

Ő: Beertaaa, minek a fővárosa Denver?

Én: Miii??

Ő: Minek. A. Fővárosa. Denveeeeer?

Én: Ööö... Colorado?

Ő: Bejelölöm Arizonát, jó?

Én: COLORADO!

Kisöreg: Ott vagyunk már?

Nagyjából két óra alatt sikerült is megtenni az utat a nagyiék házához, én pedig miután kidobáltam az összes csomagot az autóból, szinte azonnal megrohamoztam a mosdót. Nagyon nem tett jót, hogy indulás előt nagyjából tíz perccel gurítottam le két pohár vizet. A kis közjáték után aztán még csevegtem egy kicsit a nagyiékkal, nagyjából két percet, és már száguldottam is haza, hogy egész biztos elcsípjem a Supernaturalt. Mármint, annyira nem száguldottam, persze, mert a csúcsforgalom egy kis részét még így is elcsíptem, de így is fél órával jobb időt mentem mint odafelé, és megközelítőleg egy órám volt felkészíteni magam A részre.

Ez persze senkit sem érdekel.

Holnap aztán már tényleg egészen tutibiztosan megrohamozom a mozit, akkor is, ha a Dínó lerobban, buszok nem járnak, és még a Potomac folyó is kiönt. Hajót ácsolok magamnak valamiből, és elevezek odáig. Senki és semmi nem fogja megakadályozni, hogy délután fél négykor ne üljek abban a teremben, kezemben pattogatott kukoricával, kólával és könnycsatornáim felkészítve arra, hogy nagyon használatba lesznek véve.