Happy Hunger Games!

Említettem már, mennyire imádok Amerikában mozizni? Egyrészt, minden film angolul megy, és nem kell elviselnem a néha Google-fordító szintjén álló feliratozást, vagy éppen a szinkront, de ez nem igazán a fő indok. A fő indok az, hogy én a tipikus hangosan mozizók közé tartozom. Tudjátok, azok, akik képesek lennének végigbeszélni a filmet, igazán hangosan nevetnek a vicces részeknél, legszívesebben biztatnák a szereplőket, vagy éppen szidnák őket, és így tovább. Összességében tehát, az az ember vagyok, akit mindenki utál a mozikban, és mikor hagyjuk el a termet, szinte látom, ahogy tervezik fájdalmas és hosszan tartó kínzásom, amíg meg nem ígérem, soha többet nem fogok megszólalni a moziban, becsületszóra. Amit persze nem tartanék be, és újabb kínzások elé néznék.

Általában csendes ember vagyok, inkább hagyok másokat beszélni, de a mozi, bár inkább összességében a filmek és sorozatok kihozzák belőlem a pletykás vénasszonyt. Túlságosan izgatott vagyok, és mikor izgulok valami miatt, muszáj beszélnem. Szerencsére a barátnőim többsége hasonlóan van ezzel, emlékszem, tavaly az Angliából valü hazatérésem estéjén néztük meg az Amerika Kapitány és végig beszéltünk és röhögtünk, és próbáltuk megtapogatni Chris Evans bicepszeit a 3D hatására. Végig. 

Az a jó, hogy az amerikaik többsége ugyanebbe a kategóriába tartozik, és inkább akkor számíthatnál csúnya fejcsóválásokra, ha fapofával ülnéd végig a filmet. Tapsolnak, hüledeznek, szurkolnak a szereplőknek, sírnak, ismét tapsolnak, nevetnek, ahogy a torkukon kifér. Kövezzetek meg, de ez szerintem így van jól. Elvégre a filmeknek pont az a célja, hogy szórakoztassanak, és ugyan mi értelme totális csendben, bármiféle érzelmet kimutatva szórakozni?

Szerencsére, ez most sem történt másképp. És mi lett volna, ha sikerül arra a bizonyos elővetítésre elmennem, ahová tényleg igazi, hardcore rajongók mentek, valószínűleg? Hát, sajnos sosem tudjuk meg, de többet már nem is szomorkodunk emiatt.

Hogy biztos jó helyem legyen, egy órával a film kezdete előtt megérkeztem a mozihoz, és nagyjából fél órányi fel-alá császkálás után a kukoricámmal meg az üdítőmmel, megengedték, hogy sorba álljunk a terem előtt. Persze, otthon is szoktunk sorba állni, mikor a jegyeinket ellenőrzik, meg ilyesmik, de itt nagyobb a tétje ennek, mert mindenki oda ül, ahová akar, szóval ha az elsők között érkezel, tiéd lehet a legmenőbb hely. Ha későn... kénytelen vagy az első sorokban helyet foglalni és ápolni elgémberedett nyakad napokig. Én kábé tizedik lehettem a sorban, szóval igencsak jó esélyekkel indultam a tökéletes hely megszerzéséért vívott harcban. 

popcorn-zacsi yeaah

Először leültem a hátsó sorok közül az egyik közepére. Kicsit játszottam az iPodommal, próbáltam nem beleőrülni az izgatottságba, aztán hamarosan megkezdődött egy igencsak mókás játék egy csapatnyi negyvenes felnőttel. Ők, sűrű bocsánatkérések közepette átsétáltak rajtam, hogy a bal oldalamon foglaljanak helyet. Kicsit tanakodtak, aztán úgy döntöttek, mégis a jobb oldalamon ülnek le, ismét bocsánatot kértek mindannyian, én meg mindegyiknek megmondtam, hogy it's ok, no problem és társaik, és leültek ismét. Aztán megint gondolkodni kezdtek, hogy biztos jó helyen ülnek-e, de inkább a fenekükön maradtak. Én viszont addgira döntöttem el, hogy közelebb szeretnék ülni a vászonhoz, és néhány sornyit lemászok inkább, így tehát rajtam volt a sor, hogy átmásszak rajtuk. Ezen már mindannyian nevettünk.

Szép lassan kialudtak a fények, jöttek az előzetesek. Elsőként Twilight Saga: Breaking Dawn: Part 3834344 2. Most nem megyek bele abba, mennyire elegem van már az egész Twilightból, mennyire örülök, hogy vége lesz az egésznek, és mennyire nagyon nevettem számat befogva a fél perces trailer alatt, a röhejessége miatt, meg azért, mert az előttem lévő lányok kis híján szívrohamot kaptak.

Aztán elkezdődött a film. Én valahol a fele előtt egy kicsivel elkezdtem halkan sírdogálni, annyira tökéletes volt. Egyszerűen, minden pontosan visszaadta a könyv hangulatát, nem rontották el, felesleges, idiótaságokkal, mint a Harry Potter-filmeket, az összes színész tökéletes volt, és egyszerűen csak... képtelen voltam magamban tartani az érzelmeim. Szerencsére, mint a bejegyzés elején már említettem, a közönség többi része hű társam volt ebben.

(Azok számára, akik nem olvasták a könyveket, egyrészt spoileres részek következnek, másrészt semmit nem fognak érteni a következő két és fél sorból, tekerjenek kicsit lejjebb...)

Peeta interjúja közben, annál a bizonyos mondatnál mindenki elkezdett tapsikolni és ujjongani. Mikor Rue meghalt, nagyon sokfelől hallottam keserves sírást. Mikor kihírdették a két győztest, szintén mindenki tapsolni kezdett őrültek módjára.

Ugyanúgy, ahogy a film végén is. Persze, amúgy is szokás errefelé minden film végén tapsolni, mintha csak színházban ülnénk, de most felrobbant a tapsvihartól a terem. A mellettem ülő, nagyjából ötvenéves néni, azt magyarázta a férjének, meg akarja nézni még egyszer, de azonnal. Én is hasonlóképp éreztem, de a spórolás jegyében (hogy ne 20 dollárt fizessek parkolásért, hanem másfelet a buszért), nem Dínóval mentem, és egy újabb két és fél órás film után már lehet nem értem volna el az utolsó buszt. Meg különben sem szórjuk ennyire a pénzünket. Még egyszer azért biztos meg fogom nézni valamikor, hátha akkor nem fogok a film feléről lemaradni a szemeimet eltakaró könnyfátyol miatt.

És, amíg meg nem találom a saját, élő Peetámat, ez a poszter lesz a férjem. Ó, hogy egy poszterhez nem lehet feleségül menni? Too bad, mert én most megteszem.