Vásárolgatás és balszerencse

 Lássuk egy olyan nap történéseit, ami hihetetlenül jól indult, majd egy e-mail után takaróba burkolózott Pretty Little Liars-maratonnal ért véget.

A reggeli történéseket persze átugorjuk, mert ugyanúgy zajlott minden, mint egy átlag hétfő reggelen, azzal a különbséggel, hogy maradt múlt hétről gofri, így mindenki tökéletesen elégedetten majszolgatta, nem lett senki leszidva, amiért túl kevés gofri lett rendelve. Sajnos, holnap már nem lesz ennyire kellemes a helyzet, mert a gofrik már elfogytak. 

Miután mindenkit eldobtam az iskolába, szépen hajat mostam, hátha a Safeway-ben összefutok Ifjabb Madárral, vagy egy újabb áldozattal, aztán eldínóztam zellert venni. Nem, nem tört hirtelen rám az ellenállhatatlan vágy, hogy nekem bizony zellert kell ennem, sőt, senki másra sem, csupán az történt, hogy holnap kisöregemnek lesz az iskolájában valamiféle ünnepség, arra kell három doboz szőlőlevet, plusz egy csomagnyi zellert vinni. Mindent megrendelt pótapukám már a múlthéten, a szőlőléből szerencsére nem is fogyott egy deci sem, de a zeller Lisa és a kisöreg egyik kedvenc zöldsége is, vacsorához meg mindig kell enni valamiféle zöldséget vagy gyümölcsöt... tessék megoldani ezt a rettenetesen bonyolult matekpéldát arról, mi történt a zellerrel.

Nem baj, két dollárért szépen vettem egy új csomagot, és ha már ott jártam egy darab frissen kisült sajtos bucit is, mert annyira finom illata volt, és csupán 65 centbe került. Hazafelé szépen el is majszolgattam a Dínóban, persze ügyelve arra, nehogy túl sokat morzsázzak.

Zellervásárlás után két tervem is volt, az első, hogy bedínózok a városba, kiülök az egyik étterem, vagy kávézó, vagy sütizde, vagy fagylaltozó, vagy joghurtozó teraszára, élvezem a napsütést, irogatok valamit, figyelem az embereket, és elvagyok mint a befőtt. A másik, hogy célba veszem a Montgomery Mall-t, kis tapogatás és minimális pénzköltés céljából. Az egyik boltban pár eladósrác elkezdett haverkodni velem, de legalábbis úgy, mintha Megan Fox csöppent volna be Converse-cipőket nézegetni, nem pedig én a smink nélküli ábrázatommal, bozontos hajammal és M&M's táskámmal. Bevallom, azért hízelgett az egómnak a dolog, bár továbbra sem érzem magam túl kényelmesen, ha fiúk csak úgy beszédbe elegyednek velem, akkor meg plána nem, ha csapatban is vannak. Ez például az egyik oka annak, hogy egyedül, a Rhaegar nevű macskámmal fogok meghalni.

Körbejártam az összes boltot, amit körbe szoktam járni, ismét megegyeztem magammal, hogy rengeteg mindent tudnék vásárolni, de egészen addig, amíg a Forever 21-ba nem csöppentem, egy árva centet sem költöttem. Ott aztán sajnos megpillantottam egy neonsárga színű térdzoknit, meg egy másikat, ami nem térdzokni ugyan, de apró hamburger és sültkrumpli minták díszítik, én meg úgy gondoltam, mindkettőt nekem találták ki, muszáj megvennem őket. Aztán szembesétáltam álmaim strandtáskájával. Pont megfelelő a mérete, és olyan színű vízszintes csíkok vannak rajta, mint amilyen a bikinialsóm is, szóval az is az én kedvemért teremtődött arra a polcra, ahonnan leemeltem. Ennek ellenére, nagyjából öt percet töltöttem el egy igencsak érdekes tánccal. Leemeltem. Visszatettem. Megint leemeltem. Körbeforogtam vele a tükör előtt. Ismét visszatettem. Szeretetteljesen megsimogattam. Sajnos nem egészen csak a fejemben különféle pro és kontra érveket hoztam fel, miért kéne megvásárolnom, és miért nem. Majd végül az agyamban lakó őrült nő hangosan elkiáltotta magát, hogy Bebe, sosem fogsz másik olyan táskát találni, ami olyan színű, mint a bikinid! én meg már rohantam is a pénztárhoz, mielőtt újra meggondolnám magam, az eladók meg kitépnék kezemből a táskát és kitessékelnének a boltból, mondván teljesen kattant vagyok a násztáncommal együtt.

kéknek látszik, pedig igazából zöldeskék

Sorbanállás közben aztán megláttam, hogy öt pénzért helyes kis rózsás nesszeszereket dobálnak az ember után. Ugyan hoztam magammal egyet, amit még a dinoszauroszok korában vettem egy bécsi, középiskolás kirándulás alkalmával, valamelyik németországi túrámra készülve, valószínűleg a szilveszterire, mert mindig karácsony előtt volt esedékes az a bécsi kirándulás és... eltértem a tárgytól. Tudom. De az az édes hercegnős, cicás táska már a téli kirándulás alkalmával sem volt elég nagy, így a cuccaim felét egy közel sem annyira mutatós nejlonzacsiba kellett csomagolnom, egy tengerparti kirándulásra aztán még több kencét kell magammal vinni, még egy olyan lánynak is, aki még balzsamot sem ken minden hajmosásnál a hajára, mert minek.

Ezek után beugrottam a Hallmarkba, hogy a múltkori nem-nyereményjáték nyerteseinek a csoki mellé beszerezzek még egy kis valamit. (A leveleket magukat holnap adom majd fel.)

Aztán egyenesen a városba dínóztam, ahol vettem uzsonnát magamnak, bár a kiüléshez már nem volt kedvem, szóval elvitelre kértem a szendvicsem, meg a chipset hozzá. Sosem fogok répát kérni. Soha.

Hazadínóztam, megörültem, mikor egy kissé viharvert csomag várt az ajtóban, azaz a ruhaszállítmányom otthonról. Anyu ugyan azt mondta igencsak ki kéne mosnom őket, de olyan finom Bebe-szekrény illatuk van, hogy ehhez nem sok kedvem van. Csak beléjük szippantok, és a Jonas Brothers-poszterekkel díszített, hihetetlen kupis kuckómban érzem magam. Ha elég erősen szippantok, még anyu főztjének illatát is érzem, bár ennek inkább azt hiszem az az oka, hogy a postára adás előtt pár napig a konyhában érlelődtek a ruháim.

Jó jó, néha azért engem is elkaphat a honvágy, nem?

Amint beléptem a házba, rögtön csipogott a telefonom, meg Steve is, hogy jött egy halom e-mailem, amíg távol voltam. Hívott az angol királynő is teára, meg Obama is meg akart vitatni velem valami nagyon fontos dolgot, plusz David Henrie is idegeskedett már, mert még nem jeleztem neki vissza, hogy ráérek a hétvégén egy villámrandira, avagy sem. 

Na jó, igazából Victoria's Secret meg American Eagle hírlevelek voltak. Illetve egy harmadik, aminek a szövege úgy kezdődött, hogy Gratulálunk, nyertél! Egy pillanatig elgondolkoztam, hogy rögtön kukázom, mert biztos valami csúnya spam lehet, de aztán megláttam, hogy a DC50 televíziótól érkezett, a nyeremény tárgya pedig két The Hunger Games jegy volt, szerda estére, premier előtti vetítésre. Az első reakcióm az volt, hogy ugrálni kezdtem örömömben. Az elmúlt hetekben vagy 100 nyereményjátékra jelentkeztem, ahol jegyeket lehetett nyerni, mert reménykedtem benne, hogy talán leszek annyira szerencsés, hogy az egyiket megnyerem. És tessék.

Aztán leesett. A szívem meg ezer és ezer apró darabra tört körülbelül fél perc leforgása alatt.

Pótapukám szerda este utazik Las Vegasba, vagy munkaügyben, vagy pedig azért, hogy valamiféle Másnaposok-bulinak legyen a részese, nem tudom. Ráadásul Lisa szerdánként megy haza korábban, az esetleges családi vacsik, vagy Bebe Fantasztikus Pizzaestjei miatt. (Utóbbi akkor történik, igen, mikor nincs családi vacsora.) Nem szégyellem, igencsak hamar elkezdtem sírni, szegény anyukámnak szenvedtem egy sort Facebookon, mert nem igaz, hogy ennyire balszerencsés vagyok. Ennél az is sokkal jobb lett volna, ha nem nyerek, és szombaton, a nagyközönséggel együtt nézem meg a filmet először. Mert valószínűleg többször is meg fogom. Eleinte azért volt egy halvány reménysugár, hogy Lisa talán mégis tud maradni, akkor is, ha este hat helyett 11-ig kell őrt állnia, de sajnos neki is programja van. Legalábbis ezt mondta.

Nem azt mondom, nem halok bele abba a pár dollárba, amit mozijegyre és popcorna, meg üdítőre fogok költeni. Esetleg egy perecre is, mert malac vagyok. De, mikor egy olyan filmről van szó, amit ennyire nagyon nagyon hihetetlenül nagyon várok már, azóta, hogy tavaly Angliában kiolvastam a könyvet kábé egy nap alatt... hát na. Földöntúlian boldog lettem volna, ha elmehetek a szerdai VIP-vetítésre.

Biztos azért történt ez, mert nem adtam pénzt a piros lámpánál ácsorgó hajléktalan néninél. Én szerettem volna, éppen akad pár jótékonykodásra is elszórható apróm, de az én sávomhoz pont nem sétált oda, így nem tudtam neki adni.