The F-files: hamarosn

Holnap útnak indulunk Floridába. A kisasszony, a kisöreg, meg én. Ami azt jelenti, hogy már mindenki teljesen be van zsonga, és ideges és izgatott egyszerre. Bár, azt hiszem az idegesség inkább csak rám jellemző. Már kezd belefájdulni a fejem, annyit kattogok már azon, nehohy itthon maradjon valami, nekem vagy éppen a gyerekeknek, mert egészens biztos, hogy végül valami itthon fog maradni. Valami fontos. Például kisöreg rongyijai. Vagy egy nagy halom játék. Én szóltam már neki ötvenszer, hogy csomagolja el magának, amiket szeretne, egyelőre nem igazán hatja meg a dolog, és Lisa is inkább bújócskázik velük, minthogy egy kicsit inkább segítene a helyzetemen, és ő is elmondaná nekik még ötvenszer, hogy pakoljanak maguknak játékokat. Szerencsére, holnap reggel nem azonnal a reggeli felkelés után indulunk, lesz még időm tovább noszogatni őket. 

Szerintem így íráson keresztül is látszik, mennyire szeretnék már azon a bizonyos repülőn ülni. Vagy, ami még jobb, egymás nyakába borulni a nagyiékkal a sarasotai repülőtéren. És, már azt is kezdem megérteni, miért olyan robbanékony anyu minden utazás előtt. Saját magadnak pakolni, igen, stresszes dolog, de ha magadon kívül mások cuccairól is gondoskodnod kell, na az meg aztán még stresszesebb. Soha, de soha többé nem fogok magamban azon morogni, hogy miért nem jó hangulatban telik az utazásra való készülődés, ígérem, anyuci.

Ráadásul, tegnap is, meg ma is, volt még egy utolsó shopping-túrám, tegnap bőrönd után kellett futnom, ma meg a gyerekekek fülhallgatókat igencsak utolsó utáni pillanatban vennem. Tegnap családi vacsi közben ugyanis kiderült, hogy nincs senkinek felesleg, működő fülhallgatója (a házban folyamatosan lehet félig jó Apple-fülhallgatókba botlani), így pár percnyi tanakodás után mindkét szülő rám vetette őziketekintetét, apuka a kezembe nyomott negyven dolcsit, a gyerekek leadták a rendelést, milyen színű bigyókat szeretnének, én meg pattantam is Dínóba, és meg sem álltam a legközelebbi Best Buy-ig. 

Utána hazafurikáztam, és befejeztem a pakolást. Egyelőre úgy néz ki, minden elfért az összes bőröndben, már csak a súlyhatárba kéne beleférniük, és akkor véglegesen elkönyvelhetném magamban, hogy sikeresen teljesítettem küldetésem. Holnap reggel, megközelítőleg egy óra tájékában, minden kiderül majd, azért szorítsatok, hogy ne kejjen eljátszanom azt, amit tavaly az igencsak forgalmas lutoni reptéren, hogy a csomagom felét ki kellett dobjam. Bár, most pótapukám velünk lesz, szóval ő szépen haza tudja dobni Dínóval a cuccokat, amiktől esetleg fájdalmas búcsút kéne vennem egy kis időre. 

Kezdődő agybaj miatt ez most csak ilyen rövidke bejegyzés lett, mondanám, hogy sajnálom, de ez nem így van. Rengeteg dolgom van még így is, hogy a pakolással mondhatni elkészültem, érezzétek magatokat nagyon megtisztelve, amíg vacsoraevés közben leültem és pötyögtem nektek pár sort. Most viszont megyek, még rengeteg kiszedésre váró szemöldököm, kifestésre váró körmöm és szőrtelenítésre váró lábam van.

Hamarosan ismét találkozunk!