The F-Files: 1. rész

Hazaérkeztem, sikeresen. Bár rétegnyi bőrt leszámítva bármiféle végtag vagy testrész veszteség nélkül, éljen. Így jár az, aki úgy gondolja, mókás dolog Floridában, déli napsütésben az arcot nem bekenni naptejjel. A leckét már rögtön az első nap megtanultam, utána inkább kölcsönkértem a nagyiék harminc faktoros naptejét, ha az arcomról volt szó, biztos, ami biztos.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre, mert a leégés előtt rengeteg minden történt, kezdjük a történetet a pénteki indulással. 

Apuka meg én gyorsan bedobáltunk mindent a Dínóba, én félig-meddig már vakációs szerelésben, a nemrég vásárolt szalmakalapommal, napszemüvegben, térdig érő melegítőnadrágban indultam útnak, és itthon ugyan igencsak tizenhét fok, meg borús idő búcsúztatott minket, úgy gondoltam, inkább fagyok széjjel kicsit itt, minthogy Floridában rögtön az átöltözéssel kelljen szenvedni. Az út nagyjából tizedik percében felmerült aztán a téma: mihez szeretnék kezdeni jövőre.

Néhány pillanatig gondolkodtam... mit mondjak? Szeretnék, ha itt lennék velük még további nyolc hónapot? (Ennyit szándékozok hosszabbítani, ha hosszabbítok...) Vagy már alig várják a pillanatot, mikor magam mögött húzva a felmatricázott szürke bőröndöm örökre kilépek az életükből? Mennyire fogja elrontani a vakációt, ha pótapukám esetleg azt mondja, nem kellek nekik, nézzek másik család után? Végül nagy levegőt vettem, és elhadartam a következőket:

- Azt hiszem, mindenképp szeretnék maradni még egy évre, akár egy másik családnál, akár veletek, ha szeretnétek.

Hosszú, hosszú másodpercek múlva, apuka végül megszólalt:

- Szeretnénk, ha maradnál, persze.

Amennyiben az lett volna a felnőttekhez méltó viselkedés, egész biztos lejtettem volna egy örömtáncot a kocsiülésen, de mivel nem az, mosolyogva csak bólintottam, hogy az szuper, akkor maradok. Azt hiszem ez volt a leggyorsabb hossabbításról szóló eszmecsere az au pairek történelmében.

Hiába kezdett odakint zuhogni az eső, én óriási vigyorral az arcomon ültem végig a nagyjából egyórás utat. Nem fogtok egyhamar megszabadulni tőlem, meg a blogomtól.

A reptéren gyorsan becsekkoltuk magunkat, meg a bőröndjeinket, számomra mindig ezek a legnehezebb percek, mióta életem második repülése alkalmával sikeresen elvesztették a bőröndöm. Mindig aggódva figyelem, ahogy a cuccaim eltűnnek a kis ajtók mögött.

A biztonsági ellenőrzésnél elbúcsúztunk apukával, aki folyamatosan kattingtatta a képeket, meg videózott, miközben haladtunk előre a sorban, és kisöregem fél másodpercenként megkérdezte, miért nem megyünk gyorsabban, miért olyan lassúak előttünk az emberek, és különben is, mikor játszhat az iPaddel? A reptéri biztonsági ellenőrzés egyedül is egy pain in the ass, ahogy az angol mondaná, de két nyolc éven aluli gyerekkel aztán meg még nagyobb. A cipőmet például csak jóval később, a földön ülve tudtam felhúzni, mikor odalépett hozzám egy kedves úr, és mondta, hogy látta az útlevelem, magyar vagyok-e? Mármint magyarországi magyar. Orrvérzésig magyar vagyok, válaszoltam. (Csinibaba, valaki?) Na jó, nem egészen, mert angolul folyt a társalgás. Vártam, hogy megszólaljon magyarul, de nem tette, szóval el is köszöntünk egymástól, gondoltam, valamelyik ükanyja Magyarországról származott, azért érdekelte annyira a dolog. A gyerekekkel gyorsan célba vettük a reptéri Mekit, ahol nagyon lassan sikerült kiszolgálniuk minket, és épp letettük a popónkat és megkezdtük a kaját, mikor valamit bemondtak a sarasota-i járatról. Mivel nagyjából húsz perc volt hátra az indulásig, gondoltam nem éppen arról értesítenek minket, hogy nem kell kapkodnunk azzal a beszállással. Összekapkodtuk a cuccaink, mikor ismét megszólalt a hangosbemondó, és ezúttal három másik szót is sikerült elcsípnem: három utolsó utas. Gyors gondolkodás után villámként csapott agyamba a gondolat: hogy a fenébe, ezek mi vagyunk. Ránk vár a gép!

A filmekből ismerős lehet a momentum, mikor a vakációzni készülő család fél perc alatt végigsprintel a reptéren és általában elhagy pár gyereket meg csomagot a rohanás közben. Szerencsére ilyesmi velünk nem történt, de igencsak gyorsan futottunk, majd zuhantunk fel a repülőre. A gyerekek szerencsére úgy-ahogy megették az ebédet, de még éhesek voltak, és vártuk a nasit, ami nem jött, mert egy súlyos mogyoróallergiával küzdő személy utazott a gépen, így semmiféle nasit nem szolgáltak fel, és én sem kaphattam elő a Kit-Katet a bőröndömből. Az úton, szerencsére, mindenki sikeresen lefoglalta magát, mi a kisasszonnyal divatterveztünk, kisöreg filmet nézett az iPaden, és nagyjából két óra alatt meg is érkeztünk Sarasotába.

Végigszaladtunk a kapuk mellett, majd megláttuk a nagyiékat, egy óriási köteg lufival várakozni. A gyerekek szaladtak is oda hozzájuk, én némileg lassabban közelítettem meg őket, főleg azért, mert a nagy rohanásban, természetesen, mindkét kisbőrönd az én kezeimben kötött ki. Amint odaértem a nagyiékhoz, egy nagyon öreg, nagyon apró bácsika elém penderült, és megszólalt:

- Isten hozta Floridában!

Pár pillanatig gondolkoztam, hogy tényleg magyarul beszélt-e, vagy én értettem magyarnak, mert megártott a repülőgépen a meleg és magyarnak hallucinálom már az angolt, de aztán rájöttem, tényleg magyarul beszélt. Újabb dilemma következett, mi a jó édes fenét válaszolok én ilyenkor magyarul? Tudok én egyáltalán magyarul?

- Köszönöm szépen - jutott eszembe végül a helyes válasz.

Azt sem gondoltam volna soha, hogy Floridába érkezve rögtön magyar szót fogok hallani. Mielőtt hosszasabban elgondolkozhattam volna azon, ki az a bácsi, hogy került oda, és miért, megláttam mellette vigyorogni a némivel fiatalabb bácsit a baltimore-i repülőtérről. Aha, a rejtély, hogy miért érdeklődött annyira magyarságom felől, megoldódni látszott. Biztos az öreg rokona volt, vagy ilyesmi.
Sajnos, mielőtt kideríthettem volna, mindketten el is tűntek.

A nagyiék aztán jól megölelgettek engem is, kiderült, hogy a sok-sok lufiból három az enyém (a gyerekeknek egy-egy járt), a nagypapa átvette tőlem a kisbőröndöm, majd indultunk begyűjteni a többit. Szintén a bőröndelvesztős eset óta, óriási öröm jár át, mikor meglátom a saját kis csomagom pörögni a szalagon, most sem történt másképp, már rohantam is hozzá, simogattam meg, és adtam hálát a Nagy Repülős Mindenhatónak, amiért nem keverte el az új, nagyon menő, nagyon színes bőröndöm.

Kiléptünk a reptér ajtaján, tűző napsütés, harminc fok, óceánparti városoknál megszokott, óriási páratartalom. Magamba szippantottam a levegőt... én bizony itt akarok maradni. 

Megérkeztünk a nagyiék házához, amit igazából csak bérelnek, szeptemberben költöznek majd tovább, és nekem tisztára nyaraló hangulata volt, bár lehet csak az óceán közelsége, meg a meleg, meg minden ilyesmi miatt.

Elfoglaltam a szobám, meg az ágyam, Finn, a nagyiék kutyusa, szintén elfoglalta velem együtt a szobám, meg az ágyam.

A gyerekek, természetesen, azonnal átöltöztek és megrohamozták a medencét, a nagyiék is velük tartottak, mert mondhatni ez a nagyszülői kötelességük. Nekem szerencsére választható volt ez a program, így inkább a medence partjáról lestük Finn-nel mit művelnek ők a jéghideg vízben. A medencékkel ugyan semmi bajom, a gondok a tavaknál meg óceánoknál kezdődnek, inkább a hideg víz, amit ha lehet, kihagyok. Senkinek sem hiányzik, hogy a nyaralást egy jó kis megfázással kezdjem.

Vacsora előtt aztán a nagyi megkérdezte, zavarna-e, ha a nagypapával kéne ennem nyilvános helyen, mert úgy gondolták, hogy elmennék vele kettesben vacsorázni, néhány gyerekmentes órára, valami olyan helyre, ahol igazi felnőttkaját lehet kapni, amiért olyan keményen dolgozok már hónapok óta.  Ugyan, már miért is zavarna? Nosza, gyorsan be is pattantunk a nagypapa Audijába, tető lehajtva, irány a belváros, meg az éttermek, ahol igazi kaját lehet kapni. Vagyis bármi olyat, ami nem pizza, hot-dog, vagy ilyesmi. Én választhattam a helyet, a Columbia nevű éttermet, ami a város legöregebb éttermbe, és nagyon híresek a tapas-ok, amiket ott készítenek. Kicsit várni kellett az ülőhelyünkre, mert mindenképp az utcán szerettünk volna asztalt, így végiglapozgathattuk az étlapot. Vagy ötféle olyan tapast találtam, amit legszívesebben befaltam volna, szerencsére a nagypapa rögtön a segítségemre sietett, mondta, hogy vannak sample-menük, azaz választhatsz három fajtát, és mindegyikből kapsz egy kis adagot. Na, gyorsan ki is választottam egy rákosat, egy krokettes csirkéset, meg egy csípőset, és gyorsan lecsaptam arra az ajánlatra is, miszerint ihatok valami alkoholosat is, ha szeretnék. Mikor hat hónapig nagyjából semmiféle alkoholmentes üdítőital nem csúszik le a torkodon, hát naná, hogy egy daiquiri a tökéletes választás! A pohár felénél már kezdtem észrevenni, hogy túl sokat beszélek, szóval onnantól inkább a koktélhoz járó vizecskét szopogattam.

Mikor már a vacsoránk vége felé jártunk, telefonált a nagyi, hogy a gyerekekkel lementek az egyik strandra, naplementét nézni. Gyorsan befaltuk a maradékainkat, és utánuk robogtunk mi is, bár igencsak sötét felhők kezdtek gyülekezni az égen, szóval a naplementéből semmit nem láttunk, de a gyerekek ismét megrohamozták a vizet. Én a feltámadó szélben már a parton is vacogni kezdtem, ráadásul az óceáni fürdőzés ki van zárva, amennyiben nincs nagyon-nagyon jó okom rá, hogy belemerészkedjek a vízbe. Ennek ellenére nagyon-nagyon szép volt a hosszú kilométereken át nyúló strand, a vizimentő házikókkal, és a kempingszékekben békésen ücsörgő floridai nyugdíjasokkal.

A napnak ezek után vége volt, legalábbis a felnőttek halálosan kimerültek, meg persze Finn is, a gyerekek még vígan rohangáltak volna fel-alá. Mivel azonban a lefekvés nem épp demokratikus kérdés, gyorsan ágyba lett parancsolva mindenki. 

Tudom, ez a bejegyzés lassan már rekordhosszúságú lesz, de írok még a szombati napról is, mert igazából semmi érdekes nem történt azon kívül, hogy leégtem, azt meg már említettem a bejegyzés elején. Eleinte nagycsaládilag autóztunk le a strandra, székekkel, homokozójátékokkal, meg minden ilyesmivel felszerelve, de a gyerekek és a nagyiék úgy, ahogy kell, délben hazamentek, és én egyedül maradhattam relaxálni pár órára. Kifeküdtem a napra, és csak akkor mozdultam el onnan, mikor mosdóba, vagy enni szaladtam el. Így égtem le nagyjából a testem 80%-án. Igazából szerencsésnek mondhatom magam, mert a leégés kis testápolós segítséggel szép, barna bőrré változik, viszonylag hamar, egyedül az arcom sült le annyira, hogy a világ összes napteje sem segített volna rajta.

van rajtam bikinifelső, nyugalom

Sarasota igazából sok kis szigetből, illetve ahogy ők hívják, key-ekből áll. A nagyiék Bird Key-en laknak, mi szombat este pedig Siesta Key-t látogattuk meg, azt a helyet, amit főleg a fiatalok látogatnak, és aminek a strandján lehet a legjobbakat inni. Bár, azt hiszem, némileg érdekesebb infó, hogy nagyon-nagyon puha annak a bizonyos strandnak a homokja, és pár tábla szerint az az ország legjobb strandja.

Kicsit rohangáltunk fel-alá a parton, majd irány Big Olaf Fagyizója. Ismét csak a nagyszülők elmondása szerint, télen az amishok és pilgrimek leköltöznek Floridába, és nagyon cukik, ahogy járkálnak fel-alá a a kis biciklis járgányaikkal az óriási autók mellett. Big Olaf pedig egy olyan fagyizó, amit ők alapítottak. Nekem igazából az tűnt fel, hogy az összes pultossrác borzalmasan helyes, pont ilyesmire vágyik az ember lánya rákvörös arccal, nyilván. Eleinte még próbáltam magam meggyőzni, hogy azért néznek rám olyan sokszor, mert olyan szép vagyok, de végül beletörődtem, hogy nem, a vörös arcom lehet az oka. Pirított kókuszos fagyit ettem, isteni volt, és legszívesebben minden este visszalátogattam volna, na nem csupán a helyes fiúk miatt, hanem mert annyi különleges fagyit lehetett kapni. Fagyival a kezemben készült az egyik kedvenc képem magamról a nyaralás alatt, de mivel a gyerekek is rajta vannak, ezt sajnos meg kell tartanom magamnak.

A továbbiakban jön majd a vasárnapi viziparkos beszámoló, meg hétfő kis Diznis bevásárlással, sebesülések, tojásvadászat, meg minden ilyesmi, szóval maradjatok velünk!