Félévforduló

A tegnapi nap, délután két óra akárhány perckor hivatalosan is elérkezett a félidőm pillanata. Mármint, akkor persze, ha nem maradok még egy évet. Fél éve, és ma már ugyan plusz egy napja, csoszogtam be a Kennedy Reptér ajtaján, utaztam a stamfordi hotelbe, majd aludtam át borzalmasan sok órát, miután kiütődtem az időeltolódástól és a hihetetlen hosszú repülőúttól.

Az elmúlt napokban párszor végignéztem az orientáción készült képeket, olvasgattam az akkori bejegyzéseim, és végig arra gondoltam, úristen, milyen régen történt már mindez. Úgy érzem, mintha legalábbis évek teltek volna el azóta, hogy először tátottam szám egy igazi, sárga taxi vagy iskolabusz láttán, tettem be a lábam egy hamisíthatatlan amerikai mall-ba, vagy éppen röhögtem végig a New York-túrára tartó utat Liesbeth társaságában. Mennyi rengeteg minden történt azóta. Hogy megrühelltem azokat a mocskos iskolabuszokat, főleg délután, mikor dobják ki a gyerekeket a házak előtt, és két percenként meg kell állni, mert ők is megállnak. Mennyire nem hat már meg könnyekig egy Best Buy, vagy éppen Taco Bell látványa.

Persze, néha, mikor meglátok egy óriási amerikai zászlót lengedezni valahol, vagy éppen a Köszöntjük Marylandben! - feliratot az utak mentén, mikor D.C.-ből autózok haza a spanyolórák után, kicsit még mindig úgy érzem, meg kell csípnem magam, hogy meggyőződhessek róla, nem álmodok, tényleg azon a helyen élek, amit annyi filmben láttam, tényleg amellett a város mellett, ahol az egyik irományom játszódik (kis segítség ős-Bebe olvasóknak: Silver Spring, és persze Washington is), mert azért ha az ember egész életében arra vágyik, hogy meglátogassa az Államokat, majd párszor le is mond arról, hogy valaha is el fog jutni ide, aztán mégis sikerül neki, annyira azért nem olyan könnyű feldolgozni ezt, na. A legjobb értelemben, persze, mert ez azt jelenti, hogy a varázs még nem fog elmúlni egy darabig.

Na, most hogy vége a szirupos, visszaemlékezésnek, nézzük, hogy ünnepeltem a félévfordulómat Amerikával. Elmentem állatkertbe. Bizony. Mert én tudom, hogy kell jó huszonegy évesek módjára kirúgni abból a bizonyos hámból.

Szó szerint washingtoni létem első napja óta tervezem, hogy elmegyek oda, de ez a tervem eddig mindig meghiúsult. Bezavart a kém múzeum, a hideg, meg még ezernyi apró dolog, de tegnap végre ragyogó napsütés és tavaszi meleg köszöntött ránk, gondoltam, most már semmi nem tarthat vissza attól, hogy az állatkerttel egymáséi legyünk.

Aztán persze megint majdnem úgy nézett ki, hogy a látogatásnak még váratni kell magára, hiszen két busz is elfelejtett jönni, az, hogy otthon hagytam a fényképezőgépem majdnem olyan mélységes depresszióba döntött, hogy a buszmegállóban ülve még azt is fontolgattam, inkább hazamegyek és cserkészlány-süteménybe fojtom bánatom, de végül megérkezett a fránya busz, a metróért sem kellett sokat fizetnem, mivel a fél útvonalon pótlóbuszok közlekedtek (bár sajnos közel sem élvezem itt annyira pótlóbuszozást, mint Londonban), és úgy tűnt az iPodomban is van annyi erő, hogy fényképezésre használjam.

Leugrottam tehát a buszról, magamba szippantottam a cseresznyevirágok édes illatát (kicsit korábban kezdtek virágozni, mint az emberek várták volna, így valószínűleg a március végi hagyományőrző cseresznyevirág-fesztiválra már nem sok fog maradni), és megkezdtem az állatozós kalandom.

Nem fogok hosszan írni az állatkertről, inkább hagyom majd a képeket beszélni helyettem, de eddig azt hiszem, ez a kedvenc állatkertem, ahol eddig jártam. Nagyon szép tiszta, rendezett, mindegyik állatnak óriási lakhelye van, ingyenes, bár rengeteg adománygyűjtő ládika van kihelyezve, és a boltokban, ha veszel valamit, megkérdezik, szeretnél-e a x-centet adományozni az állatkert javára. Álltak előttem a sorban olyan emberek, akik a kérdésre nem-mel válaszoltak. Ráadásul úgy, hogy óriási nagy pakkokkal készültek távozni, szóval az a plusz negyvenvalahány cent már igazán nem számított volna nekik, azt hiszem. Én például egy három dolláris kis fonott karkötőt vettem, és nem sajnáltam plusz negyven centet az elefántok új házának építésére. Akkor meg pláne nem, mikor az adományomért cserébe a kezembe nyomtak egy matricát is.

Igazából az egész állatkert olyan, mint egy óriási park, ahol azért elszórva akadnak különféle állatok, meg állatházak, meg minden ilyesmi. Nyugodtan letelepedhetsz a fűbe, a kisgyerekes családok között megejtheted a reggeli futásod, kiülhetsz napozni a tigrisek sziklái mellé egy könyvvel, piknikezhetsz, minden ilyesmi. Egész biztos vissza fogok látogatni még, bár valószínűleg inkább egy hétköznap délelőtt, mikor kevesebb a síró, óriási plüsspandát követelő kisgyerek. Na jó, ha lett volna velem valaki, akinek hisztizhetek, khhmm anyu és apu khmmm, valószínűleg én is kiköveteltem volna magamnak egy olyan pandát. Bár valószínűleg megelégedtem volna egy kisebb változattal is.

Most tehát következzenek a kissé csúnya, iPodos képek (ígérem legközelebb nem felejtem a fényképezőm), némelyik pár soros magyarázattal, érdekességgel, vagy csak simán megjegyzéssel.

Ezeken a monitorokon egész nap figyelemmel kísérik a pandákat, hogy még véletlenül se rosszalkodjanak, meg hogy persze minél többet megtudjanak a viselkedésükről. Mivel a pandák nem sok mindent csinálnak, csak esznek, meg ülnek egyhelyben, a világ talán legunalmasabb melója lehet az, bár ha azt nézzük, milyen aranyosak ezek a macik, és egész nap bámulhatod őket, úgy, hogy fizetést is kapsz érte, talán nem is olyan rossz a helyzet.

KELL EGY PANDA! Komolyan mondom, nekem kell egy padna, mert a panda a legcukibb állat a világon (a farkasok után), és nekem kell egy, mert már a rosszminőségű képeim láttán is legszívesebben sírva fakadnék, annyira nagyon tündériek. A bejegyzés végén található egy videó is, amint az egyikük épp eszik. 

Panda vagyok én is.

Annyira nem látszik jól a képen, de ez az anakonda óriási volt. Tényleg. Óriási. Baziliszkusz méretűen óriási. Egyszerre csodáltam és tört rám egy kisebb fajta pánikroham, miközben néztem a remélhetőleg jó vastag és erős üveg mögött.

A másik gyönyörűség. Egy piton. Szerencsére, mielőtt komolyabban kezdhettem volna pánikolni, sokkal békésebb állatkák következtek. Teknősök.

Bebe tehát megnyugodott, és épségben elhagyhatta a hüllőházat.

Nem, sajnos az állatkert egyik fele nem valamiféle Jurassic Park volt, a dínó nem igazi.

Ígérem legközelebb tényleg jobb képeket hozok, bár ha nem haragszik meg a kedves jónép a kígyókat  lehet kihagyom. Eddig fogalmam sem volt róla, hogy ennyire félek tőlük, bár eddig még sosem láttam óriásanakondát, az is igaz.

Most pedig következzen a panda-videó. Vigyázat, borzalmasan aranyos, megtekintése kőszívűek számára nem ajánlott!