Nyárias tavasz

Már napok óta tombol odakint a kora nyári kánikula. Bár inkább késő májusi. 24-25 fokokról beszélek most kérem szépen, tűző napsütéssel, egyelőre még a D.C.-re jellemző párás, füllesztő, levegő nélkül. Kezdem érteni, mire gondolnak sokan, mikor azt mondják a tavasz a legkellemesebb évszak, ha a fővárosban lakik az ember. A tegnap délután nagy részét, és a mai délelőttöt is, a medence partján töltöttem (igaz, ez még téliesítve van, szóval pancsolni nem lehet), kezemben egy könyvvel, ujjatlan pólóban, és az egyetlen rövidebbnek mondható nadrágomban, ami a Nike edzős cicanadrágom. Vicces, pár éve, mármint mielőtt külföldön töltöttem volna annyi időt amennyit, szerintem meghaltam volna, ha ebben kell az utcára mennem, most meg már a meleg beköszöntötte óta szinte hozzám van nőve. Persze azért a mosógépet is látogatja, nem kell félni.

Vasárnap ráadásul óraátálítottunk, mert az amerikaiak már csak szeretnek így különcködni, szóval még este fél nyolckor sincs sötét odakint teljesen, egyre több fa virágzik, összességében tehát nagyon idilli meg csudajó minden.

Persze azért például ennek az óraátállításnak is vannak hátrányai, egészen konkrétan az, hogy marha nehezen megy a felkelés reggel. Nem a gyerekeknek, az ő szerveztük nagyjából két nap alatt hozzászokott ahhoz, hogy úgymond, egy órával korábban már kirugdosom őket az ágyból, most éppen magamról beszélek. Régen volt már olyan, hogy az ébresztő fülsikítető ricsaja vert volna édes álmaimból, mert általában mindig pár perccel a megszólalása előtt már kinyílnak a szemeim, de mostanában ez nem így történik. Például múlt éjszaka is valami egészen fantasztikus zombis álmom volt, már épp kiderült volna, megmenekülünk-e, mi, a maradék túlélők, vagy minket is felfal a zombihorda, mikor hirtelen csip, csip, CSIP, bekavart a telefonom ébresztője. Hjajj. Sosem fogom megtudni, mi lett a történet vége...

Ha már álmok... mostanában megpróbálkozok az éberen álmodással, mert van pár kérdés, amit nagyon szeretnék feltenni a tudatalattimnak. (Első kérdés: mi az a négy állandó helyszín, ahol az összes álmom játszódik?) Maga a dolog nem lenne túl bonyolult, a lényeg, hogy mikor kezdesz elaludni, tudjátok, az a pont, mikor átlibbensz testileg és agyilag is alvás-üzemmódba, nem szabad hagyni azt a bizonyos átbillenést, hanem küzdeni kell, hogy még véletlenül se aludjon el az agyacskád, csupán a tested. Ez mind nagyon szép és jó, a gond csak annyi, hogy én valahányszor érzem, hogy a testem alszik el, én meg továbbra is a tudatomnál vagyok, hamarosan én fogom irányítani az álmaim és nem fordítva... annyira megijedek, hogy rögtön felébresztem magam. Nem baj, egyszer még sikerülni fog.

Más.

Mikor ideérkezésem után anyuka először vitt el megmutatni a várost, meg a környéket, szépen felsorolta, hogy ki lakik az utcánkban. Mármint nem név szerint, persze, hanem az alapján, hány gyerekük van, hány évesek, melyik gyerekkel vannak jóban a mieink közül, és hasonlók. A bal oldali szomszédunkainkra, a Madár családra (nem, nem magyarok, csupán magyarosítottam a nevüket, nyilván) azt mondta, két gyerekük van, egy fiú, meg egy lány, de már mindketten főiskolások, szóval a történetünk szempontjából teljesen lényegtelenek. Neki, legalábbis. Az én szemeim rögtön felcsillantak a főiskolás fiú szavak hallatán, és egészen azóta kitartóan lesem Madárék házának ajtaját, hátha egyszer felbukkan az a főiskolás fiú, és szépen leellenőrizhetem magamnak, hogy álmodozhatok-e róla, vagy nem, mert nem az a tipus, akiről álmodozni érdemes. Fél év alatt mindössze félszer láttam a titokzatos Ifjabb Madarat, mikor Lisával és a kisöreggel indultunk a kisasszonyt begyűjteni a buszmegállóban, ő pedig az ajtajukban beszélgetett az anyjával. 

Mikor hajat mosok mindig azután teszem, miután a kisöreget kidobtam az iskolájánál, mert igazából nem érdekel, hogy a soccer mom-ok hada mit gondol az én torzonborz ábrázatomról. Ők idegesítenek azzal, hogy állandóan a parkoló kellős közepén dumálják meg, milyen szuper jógaórát találtak maguknak a közelben, és felháborodott pillantásokat vetnem rám, mikor próbálok jelezni nekik, hogy jól tennék, ha odébb vonszolnák a csontos seggük az út közepéről, mert a végén még szép piros festék lesz belőlük Dínó szélvédőjén. Mély levegő, Bebe, nyugalom... nyugiii...

Mit akartam kihozni ebből, mielőtt túlságosan felidegesítettem volna azon, mennyire idióta az anyukák többsége a megyénkben? Ja igen. Ha ők idegesítenek engem, én is idegesíthetem őket azzal, hogy képes vagyok nem úgy felfogni a gyerekem iskolába vitelét, mint egy menetet a kifutón.

A mai nap valahogy a szokásosnál is csúnyább voltam, egyszerű lófarokba kötöttem a hajam, ami a lehető legelőnytelenebb frizura a számomra, ennyire nem érdekelt, hogy nézek ki.

Na, persze, amint bekanyarodtam az utcába, és szép lassan a házunk felé araszoltam Dínóval, Madárék zöld füvén felbukkant egy magas, fekete hajú igencsak főiskolás fiúnak kinéző idegen, szájában fogkefével, kezében egy óriási sporttáskával, kockás térdnadrágban és tornacipőben. Tudni kell, hogy a kockás térdnadrág és tornacipő kombó az abszolút gyengém. Heves szívdobogás közepette leparkoltam a dínót, leállítottam a motort. Az oldalsó visszapillantó tükörben észrevétlenül a srác irányába lestem, persze pont abban a pillanatban, mikor ő is felém nézett. És mosolygott, már amennyire a szájában lógó fogkefe ezt engedte.

Ajkaim egy cseppet sem nőies fuuuuuuuck szócska hagyta el sziszegve, majd gyorsan úgy tettem, mintha valami rettenetesen fontos ügyködnivalóm lenne Steve-vel, megvártam, amíg a srác eltűnik a házban, majd gyorsan a bejárati ajtónk felé sprinteltem, mielőtt esetleg visszatérne.

Azt hiszem, ez lesz a második kérdés, illetve egészen pontosan parancs, amit felteszek a tudatalattimnak, ha egyszer végre sikerül elbeszélgetnem vele: soha, de soha ne hagyd, hogy ellustálkodjam a hajmosást.

Bár, ahány dollárom lehetne, ahányszor ezt már megfogadtam magamnak... akár két szakra is beiratkozhatnék a Georgetown Egyetemen.