Fully charged!

Tegnap volt kisöregem ötödik születésnapja. Ennek alkalmából, természetesen volt minden, ami egy igazi szülinapi buli elengedhetetlen kelléke: torta (golyórágókkal díszítve az ünnepelt kívánságára), papírkalapok (Wall-E mintával, igencsak nehéz dolga volt a szülőknek, hiszen már nem igazán lehet sehol Wall-E-dolgokat kapni, de hát ha a kisöreg most esett szerelembe a mesével, nincs mit tenni...), és két óriási pizzára ebéd gyanánt. (Az új kedvenc pizzás helyemről, szóval ennek nagyon örültem.) Az ajándékok, amiket vettem neki, tökéletesen telibe találtak, nagyon bánom, hogy nem volt nálam fényképező, vagy videó, vagy bármi más, hogy megörökíthessem az arcát, mikor kibontotta a vonatot, az egyik ajándékát, mert ahogy az angol mondaná priceless volt. Azokért az óriásira nyílt, csillogó szemekért és boldog sikolyért megérte vagy fél óráig céltalanul bolyongani a játékot kutatva.

Kivételesen Lisa is dolgozott, mert nekem épp szabad hétvégém van, a szülők meg hivatalosak voltak valamerre délután, de szinte egész nap a kisasszonnyal játszottam. Videókat készítettünk az iPodomon, ökörködtünk, ilyesmik. Még reggel jegyezte meg, hogy nagyon rosszul érzi magát, mert senki nem foglalkozik vele, kivéve én. Így aztán nem hagyott magamra egy pillanatra sem.

A pénteki csúnya idő után tegnap ismét visszatért a dögmeleg tavasz, így este az udvaron vacsoráztunk. Apuka grillezett kolbászokat, zenét hallgattunk, a kolbászokból hot-dogot készítettünk, finom, egészséges sós-chipset ettünk mellé, és csúnya, káros gyümölcssalátát. 

Ma aztán csoportgyűlés volt, mármint annyira nem igazán, mert a Verizon Centerbe mentünk egy cirkuszelőadásra. A kosármeccsel ellentétben nem foglaltak külön szektort nekünk, mindenki olyan jegyet vásárolt, amilyet akart. Mivel a jegyvétel időpontjában én éppen nagyban spóroltam a Comic-Conra, meg egyébként is úgy gondoltuk Kate-tel, csóró au paireknek csóró helyek járnak, a legolcsóbb jegyeket szereztük be magunknak. 

Kettőkor találkoztunk a belvárosban, mert ugyan a cirkusz még nem kezdődött el akkor, de gondoltuk mókázunk kicsit előtte. Először a Forever 21-ba néztünk be, mert öt bugyit árulnak tíz dollárért, és Kate úgy gondolta beszerez párat, de mikor megláttuk, hogy azok a bugyik tulajdonképpen három cérnaszálat jelentenek összefűzve, inkább gyorsan ott is hagytuk őket. Nőiességből mindketten megbuknánk, erre rájöttem, miközben azon gondolkoztunk, mégis hogy kell hordani azokat a falatnyi tangákat. 

Inkább gyorsan célba is vettük a Fro-Yo-t, ugyanis mindketten arra vártunk egész télen, hogy végre joghurtozásra alkalmas idő legyen odakint. Nagyjából hat különféle joghurtot nyomtunk a poharunkba, mert egyszerűen képtelenek voltunk dönteni, hogy a sajttorta, mentolos csoki, mangó vagy eper ízlik-e a legjobban. Természetesen jól megszórtuk mindenféle finom jósággal a joghurt-mixünket, eperrel, kis gumicukorral, Oreóval, mandulával, és közben persze mindketten azt hangoztattuk, mennyire boldogok vagyunk, hogy alig pár perc múlva ismét megízlelhetjük a mennyországot.

Evés közben cseverésztünk kicsit, röhögcséltünk, kiakasztottuk a többi vendéget azzal, hogy együtt énekelgettünk a rádióval, szépnek egyáltalán nem nevzezhető énekhangunkkal. Közben folyamatosan szemeztünk a kávézós résszel az egyik fal mellett, ugyanis nagyon úgy tűnt ingyen kávét osztogatnak , bár rákérdezni egyikük sem igazán szeretett volna.

Igen, ez volt a kávé neve. Kreativitásból csillagos ötös.

Végül kiderült, hogy a kávé ingyen van, gyorsan fel is tankoltunk vele, bár a felét végül ki kellett borítanunk, mert nem tudtuk időben meginni, a Verizon Centerbe meg nem vihettünk be innivalót. 

Beálltunk a kilométeres sor végére a jegyellenőrzésnél, reménykedtünk benne, hogy azért gyorsan fog haladni az egész, majd hirtelen elénk toppant egy lány, és kezünkbe nyomott egy-egy lapot. Azt hittük, talán valami reklámizé lehet a cirkuszhoz, vattacukor akcióról a büfében, vagy ilyesmik, de nem, a lány Peta-aktivista volt, a szórólapon pedig az áll, a cirkuszok milyen kegyetlenül bánnak az állatokkal, különösen ez a cirkusz az elefántjaival. Ahogy haladtunk előbbre a sorral, egyre több Peta-s emberke tűnt fel, kezükben táblákkal, plusz egy nő hangosbemondóval kiabált, hogy ami nekünk két óra szórakozást, az az elefántok számára egy életnyi szenvedést jelent, és nagyjából mindannyian szemét dögök vagyunk, amiért olyan cirkuszba járunk, ahol állatok is szerepelnek.

Jól megadták ezzel az alaphangulatot, köszöntük szépen. Kicsit le is lombozódtunk, és úgy mentünk be az arénába, meg az elő-showra, hogy sok kedvünk már nem volt "cirkuszolni". Aztán egy idomár behozott egy 44 éves elefántot, Asiát, mondott egy nagy halom dolgot, például, hogy támogatják a floridai elefántrezervátumot, és láttuk, mennyire kedvesen bánik a fánival, és sokkal jobb kedvünk lett. Főleg azért, mert a Peta-szórólap szerint a cirkusz egyetlen elefántja sem éri meg a felnőttkort kábé, annyira kegyetlenül bánnak velük. India festett két képet, amiket meg lehetett nyerni, körbesétált, felemelte a lábát, és összességében olyan aranyos fánisan viselkedett.

Hamarosan aztán bejelentették, hogy mindenkinek el kéne foglalnia a helyét, mert hamarosan kezdődik a show, mi pedig felmásztunk a kis olcsó helyecskéinkre. 

Tőlünk pár sorral lejjebb láttam Le-Mariet, meg Alessandrát, a német barátnőjét. Le-Marie egyszer rám nézett, de még csak el sem mosolyodott, vagy köszönt, vagy ilyesmi. Őszintén, annyira nem hatott meg a dolog, főleg, ha arra gondoltam, mennyire csúnyán viselkedett velem a legutóbbi találkozásunkkor, kábé semmiféle izgatottságot nem mutatott a kosármeccs közben, folyton wi-fit keresett az iPodján, hogy Facebookozhasson, most is hasonlóképp viselkedtek mindketten, egyszer nem mutatták ki, hogy élveznék a műsort, vagy ilyesmi. Semmi tapsolás, ujjongás. Kate-tel ezzel szemben táncoltunk a helyünkön, tapsoltunk, akár kellett akár nem, izgatottan sikítoztunk, ha valami sikítoznivaló történt, és minden ehhez hasonló.

Volt minden, ami egy cirkuszhoz kell, bohócok, kötéltáncosok, szupererős emberek, talán csak egy bajszos nő hiányzott. Sajnos pár nagyon izgalmas részről lemaradtunk az ülőhelyünk kissé szerencsétlen fekvése miatt, de a lényeget azért láttuk.

Elérkezett lassan a félidő, Kate pedig észrevette, hogy szembe velünk, a nagyondrága sorokban, a VIP-helyek közelében, akad pár üres hely. Kitalálta, hogy át kéne ülnünk oda. Én, természetesen rögtön tiltakozni kezdtem, mert egyrészt gyáva nyúl vagyok, másrészt utálok csalni, de addig győzködött, hogy végül beadtam a derekam, és elindultunk megkeresni azokat a bizonyos üres helyeket. Minden bejáratnál álltak ellenőrző emberek, könyörögni is kezdtem Kate-nek, hogy forduljunk vissza, nem lesz jó vége ennek az egésznek, de nem engedett. Találtunk egy lejárót, becsatlakoztunk egy család mögé, én folyamatosan remgetem, miközben közeledtünk az ellenőrzőnéni felé, attól tartva, hogy kiejti a száján a számomra legfélelmetesebb mondatot abban a pillanatban: Kérem a jegyeket!

De nem történt semmi ilyesmi, csupán mosolygott ránk. Mi pedig megcéloztuk az első sorokat. Természetesen nem a celebrity-szekciót, bár sajnálatos módon semmiféle celebrity nem ült ott. Találtunk két üres helyet, persze, miután megkérdeztünk pár embert, biztos szabadok-e, és mikor elmondtuk, miért is szeretnék odaülni, vagyis szeretnék látni valamit a show második részéből, jót mosolyogtak, és mondták, hogy tökéletesen megértik. Én igazából egészen addig paráztam, amíg ki nem aludtak a fények, de be kellett ismernem, sokkal jobban tetszett minden mint odafentről.

Mint a képek is mutatják, a második félidő első mutatványa tigrincsek voltak, kétlábra álltak, hemperegtek, nagyon ügyesek voltak, bár azért én folyton azon gondolkoztam, hogy igaz, idomítottak ezek a cicusok, de képtelenség, hogy ne kívánják meg azt az ízletes idomárbácsit, aki körülöttük rohangál.

A tigrisek után következett a show legizgalmasabb része, amit majd videón láthattok a bejegyzés végén, a poént nem is lőném le most, hadd lepődjetek meg.

Igazából a második félidő sokkal rövidebb volt, mint az első, csupán ötven perces, és miután vége lett, az óriási tömegek megindultak kifelé az ajtón, én pedig gyorsan célba vettem a metrót, mert hétvégén sosem lehet tudni, milyen csúszások vannak, és semmiképp sem szerettem volna lekésni a buszom.

Ne aggódjatok, sikeresen hazajutottam, ráadásul időben, hogy elcsípjem a Once Upon a Time legújabb epizódját.

Most pedig lássuk azokat a videókat:

Az első főszereplője egy elefánt, és az amerikai himnusz. Fele.

A második a nyitóshow. Jó hosszú, három perces videó.

És most az a helyzet, hogy a Vimeo egy kis köcsög, és a harmadikat még nem töltötte fel, szóval azzal elképzelhető, hogy holnap reggelig várnotok kell majd. Ígérem, amint felébredek, az első dolgom lesz feltölteni. Szép lassan felkerült a harmadik videó is, tessék nézni szorgalmasan. Igen, igen, az egy ember.

Valahogy ez az írás dolog nagyon nem megy ma nekem, szóval itt abba is hagyom. Fogalmam sincs, merre kolbászolnak a kreatív energiáim, de hogy nem a fejecskémben, az is biztos.