Lerobbanva. Megint.

Már pont sikeresen kilábaltam az előző betegségből. Nem éreztem semmit a torkomban, az orrom is csak akkor folydogált, mikor a hidegből hirtelen valami dögmeleg helyen találtam magam, és csak annyit tüsszögtem, amennyi egészséges.

Aztán kisöregem megint benyelt valami nyavalyát valamelyik iskolájában, én meg sikeresen elkaptam tőle. A program tehát ismét intenzív ágyban punnyadás, Theraflu, illetve citromos tea iszogatás, szenvedés, alvás, majdnem meghalás.

Mivel az gondolom, senkit nem érdekel hány száz zsebkendőt használtam már el, vagy hány évadnyi Primeval részt néztem meg, lássuk érdekesebb híreinket Bebeföldéről.

Vasárnap ellátogattam A Múzeumba, Amit Nem Nevezünk Nevén. Mert megkívántam az ottani kaját, meg megint nem jártam ott már nagyjából egy hónapja, felkészültem, milyen óriási leszidásokat fogok kapni, amiért ilyen sokáig távol maradtam. Ez így is történt, a kajáldás bácsi rögtön azzal fogadott, hogy számolta a heteket, ez a negyedik Bebe-mentes hét volt, kedves tőlem, hogy végre feléjük vonszoltam a popóm. Aztán nem engedte, hogy rántott csirkefalatkákat vegyek magamnak, mondván, van pár új kajájuk, tessék azt kipróbálni. Úgy gondoltam, egy csirkés tortillában talán nincs semmi, amitől ismét csúnya allergiás rohamom támadhatna, szóval azt rendeltem. Innivalót megint ingyen kaptam. 

Gyorsan ledobáltam a cuccaim egy asztalhoz, aztán a pénztárakhoz siettem, mivel fél szemmel láttam, hogy Kelvin éppen ott dolgozik. Vele már január óta nem találkoztam, mikor Kate-tel randevúztunk a múzeumban elkerültük egymást, szóval kiörömködtük magunkat, hogy éljen, éljen, de régóta nem beszéltünk, aztán ő ment vissza dolgozni, én meg láttam, hogy időközben megérkezett az ebédem, szóval visszarohantam az étterembe.

Sosem ettem még zöld tortillát, fogalmam sincs, mi lehet benne, de isteni finom volt. Azt hiszem, ez lesz az új "szokásos" menüm. 

Igazából azért is szerettem volna olyan nagyon ellátogatni a múzeumba, mert mindenképp neki szerettem volna állni az új sztorim írásának, és mi lehetne jobb helyszín egy kémes történet elkezdésének, mint a Kém Múzeum? Ha majd a regényem nagyon híres, én meg még híresebb író leszek, emberek ezrei szeretnének majd a bejárat melletti első asztalnál ülni, mivel egykoron az én nagyon híres popóm is ott foglalt helyet.

Éppen csak kinyitottam a füzetem és kezembe vettem a tollam, mikor Kelvin huppant le a velem szemközti ülésre, és közölte velem, hogy délután háromkor Operation Spy-ra megyek vele, készüljek. Valamint arra is, hogy majd vizsgáztatni fog.

Hihetetlen régen voltam már OpSpy-on, így ezt a hírt nem éppen kitörő örömmel fogadtam, de ingyen túrának ne nézd a fogát alapon, persze, hogy belementem. Nagyjából tizenöt eldumálgatni való percünk volt a játékig, megtudtam, hogy Kelvinnek hamarosan születésnapja lesz, ezzel együtt nyilván bulija is, semmiféle indokkal nem bújhatok ki alóla, mert ha megtenném, majd átteszi az időpontot, és ha az sem jó, akkor ismét. Azt is megtudtam, hogy Chad ismét összejött a barátnőjével.

- Miért, szakítottak? - kérdeztem ennél a pontnál hirtelen Kelvintől. 

- Igen, de mint mondtam, megint összejöttek - válaszolta.

Beszélgettünk aztán a Comic-Conról, Kelvin kisebbfajta dührohamot kapott, mikor megtudta, hogy lezárult a jegyvétel, elmesélte, hogy tavaly az ex-barátnőjével látogatott el, és nagyon nem is élvezte emiatt a dolgot, de szerencsére már túlvan a lányon. Teljesen és totálisan.

Ja, pont úgy, ahogy az én szívesem is teljesen és totálisan normális tempóban ver, valahányszor Chad neve szóba kerül.

Mennyire őrült dolog, hogy azért egy icike-picikét reménykedek benne, hogy Kelvin születésnapi buliján Chad is meg fog jelenni majd? Elvégre haverok. Miért ne hívhatná meg? Én meg talán elbeszélgetnék vele. Teljesen és totálisan csakis azért, mert barátilag érdekel, mi van vele.

Az Operation Spy-on aztán akadt egy kezdő fiúka, Kelvin szerint most vettek fel pár embert, egyikük sem olyan jó, mint én lehetnék, ha egyszer magamra ölteném a fekete Khandar Exports-feliratú Operation Spy egyenruhát, és néha át kellett vennie a vezetést. Szegény, hihetetlenül izgult, ez látszott rajta. A csapat viszont tudta, hogy két profi kém van a csapatban, kettőtől lehet segítséget kérni.

Igen ám, de aztán a lehallgatós, azaz a második feladat után, Kelvin közölte a jónéppel, hogy ha bármi kérdésük lenne a küldetéssel kapcsolatban, vagy segítségre lenne szükségesük a továbbiakban, ahol kissé veszélyessé válnak majd a dolgok, fordulhatnak hozzá, az új sráchoz, illetve hozzám is. Ha nem szegeződött volna rám hirtelen vagy tíz szempár egészen biztos eltátogok Kelvinnek valami olyasmit, hogy ezért még nagyon meg fogom ölni, de sajnos, hirtelen mindenki engem kezdett bámulni, így csupán annyit nyögtem ki a lehető legmagabiztosabb hangomon, hogy:

- Rendben, főnök.

Nem tudom, hogy azért, mert én voltam a legszimpatikusabb, vagy mert nem egyenruhában parádéztam, és ezért kíváncsi lett mindenki, mégis ki a fene lehetek, a lényeg, hogy ügyesen hallgattak Kelvinre, és mindennel engem kezdtek zaklatni. Valamint, mindenki az én csapatomba szeretett volna kerülni, akár biztonsági kamerák kiiktatásáról, akár titkos dokumentumok lemásolásáról volt szó. A finálénál pedig, ahol választani kell, hogy a kormány, vagy a kissé áruló ügynökünk, Nadia, pártjára állunk, az egész csapat, egy nő kivételével az én hátam mögé sorakozott fel.

Három pontot kaptunk végül a küldetésre, eléggé szerencsétlen kis csapat volt, de én, az első sokk után hihetetlenül jót szórakoztam azon, hogy kisfőnöknek lettem kinevezve.

A küldetés után aztán mehettem volna a múzeumba a többiekkel, nyilván, de annyira tömve volt az egész, bennem meg már akkor is bujkálni kezdett valami, hogy megköszöntem Kelvinnek a lehetőséget, de elbúcsúztam tőle is, meg a múzeumtól is, és elindultam a metróállomáshoz. 

Útközben valahogy, szuper mágneses erejével magához vonzott egy Barnes & Noble könyvesbolt, ahol a következő kis apróságra tettem szert:

Sajnos, a fényviszonyoknak, meg az iPod fényképezőgép kis nyomiságának hála nem látszik, milyen szép rikító pink minden felirat, ami a képen inkább pirosasnak látszik. Úgy készülök már erre a San Diego-túrára, mintha legalábbis jövőhéten indulnék, a várost felfedezni pedig nem egy (rosszabb esetben kettő) napom lenne, hanem egy egész hetem. A térképen bejöltem már, merre van a hotelem, a Comic-Con helyszíne, bár utóbbit nem nehéz megtalálni, még ezen a kis képen is látszódik, a picike térképen. (Narancssárga paca a bal sarok tájékán...)

A szombati nap miatt sem szomorkodok, sőt. Azt hiszem, inkább nem is próbálok meg aznapra jegyet szerezni, inkább akkor célzom majd meg Zachary Levi Nerd HQ-ját. Ha esetleg sikerül közös képet készítenem vele az lesz a profilképem életem végéig bármelyik közösségi portálon, de talán még azt is elintéztetem valahogy, hogy a személyigazolványomba az a kép kerüljön.

Ma délután lefoglaltam a repülőjegyeim is, odafelé New Yorkban, visszafelé Atlantában szállok át, a bőröndöm elvesztésére tehát rengeteg alkalom adott. Hurrá.

Megvan a szállás. Repjegy. Comic-Con belépők, minden elő van készítve. Még a vonatjegyeket kell Baltimore-ba lefoglalnom, onnan indul a repülőm, ugyanis, de az már semmiség.

Előtte, persze, még vár rám egy nagyon mókásnak ígérkező floridai út, valamit még ezt a betegséget is túl kell élnem. Megyek, ájulok is be az ágyba, hátha megmaradok.