Bouncy weekend

Eredetileg úgy terveztem, hogy Michael Grantnek írok egy sokezer szavas levelet arról, mennyire imádom őt, meg a könyveit (ezzel most sejtelmesen meg is válaszoltam, ki a fene az a Michael Grant) mert valamiért úgy érzem csak úgy túlteng bennem a kreatív energia, és talán sikerülne olyan e-mailt összedobnom, amit érdekesnek találna, elolvasna és talán még válaszolna is. Ehelyett mégis nektek írok, szóval tessék nagyon megbecsülni soraim. Főleg, mivel még a szoba másik végében található fényképezőgépemhez és iPodhoz is elmásztam, csakhogy kapjatok pár fotót is. Önfeláldozásomért minimum egy szobrot érdemlek, köszönöm.

Vasárnap tartottuk kisöreg születésnapi buliját. Igen, egy hónappal az esemény után, de mostanra már minden visszaállt a nyugodt, őszi/tavaszi kerékvágásba, és az összes szülő, testvér au pair jelen tudott lenni. Meg persze pár iskolás barátocska és az ő szüleik. Hol máshol tartottuk volna, mint a sok ugrálóváras hely közül az egyikben? Mikor én voltam fiatal a Mekis szülinap volt a menő, most az ugrálóváras. Amit igazából megértek, és majdnem meg is kérdeztem, hány éves korig vállalnak babazsúrokat, mert ismerek egy lányt, aki idén ünnepli majd huszadik születésnapjának második évfordulóját, és szívesen tartaná ott. Nem, természetesen nem magamról beszélek, hanem... na jó, magamról beszélek, kit akarok becsapni? A tervem rögtön el is vetettem, mikor teljesen véletlenül belesandítottam a számlába, amit anyukáék kezébe nyomtak a parti után.

Két óriási terem van, nem csupán sima ugrálókkal, úgy értem, ha csak azok lennének, nem zsonganék be ennyire, én már bőven kiugráltam magam kiskoromban, az ugrálózsiráfunkban, idegen gyerekek irigy pillantásainak kereszttüzében, amiért ingyen pattogtam odabent akár egész nap, ők meg fizethettek... ööö... akármennyi pénzt tizenöt percért. (Vagy tíz? Kedves szülői egységek, segítsetek ki.) Plusz ingyen rágó, nyalóka és gumicukor is járt azoknak, akik olyan szerencsések voltak, hogy az ugráló tulajdonosainak születtek. De szép is volt...

Az itteniek a szuperebb változatba tartoznak, akadálypályakkal, meg óriáscsúszdákkal, meg labdákkal, meg minden ilyesmikkel. Hihetetlenül mókásak, úgy értem a bulikon a felnőttek is azonnal dobják le cipőiket és rohannak be a gyerekekkel ugrándozni, nem csupán ácsorognak, vagy ülnek a padokon és kívánják pokolba az egészet. Én, a két óra alatt kábé öt percre sem ültem le, annyira élveztem, hogy végre kivételesen nem haldoklom, mikor ilyen helyen járunk és rohangálhatok meg ugrálhatok kedvemre. A pótanyukámék mégis úgy hálálkodtam a buli után, amiért végig a gyerekekkel voltam, mintha nagyobb önfeláldozás lett volna, mint most elmászni a cuccaimért a fényképekkel.

Az egyik játékkal, aminek kis része (sajnos pont az unalmasabbik) látszik az utolsó képen is, már az utolsó parti óta szemezgettem, mikor itt jártam. Annyi a lényege, hogy gumiból készült pókháló szerű valamiken kell feljutni a legfelső szintre, ahol aztán lecsúszhatsz a csúszdán. Láttam ugyan, hogy jópár kisgyerek, meg felnőtt is feladja a dolgot, de gondoltam, biztos azért, mert kicsit azért messze vannak egymástól az emeletek, a karjaik meg nem elég erősek. Kihúztam magam, hogy majd én jól példát mutatok nekik, öt másodperc alatt felkúszok a tetőre, és onnan még egy Tarzan-üvöltést is hallatok majd. A dolog nem igazán így sült el, ugyanis én azt hittem, hogy azok a gumiszalagok szépen feszesen ki vannak feszítve, akár meg is állhatsz rajtuk, meg ilyesmik. Nos, nem, a gumiszalagok folyton csúszkáltak a talpaim alatt, közben mellettem küzdöttek még gyerekek is, ők is csúsztatták őket. Amíg voltak emeletek a fejem felett, nem volt akkora gond, mert kezeimmel meg tudtam kapaszkodni, és valahogy felhúztam magam. De mikor a legfelső emeletre értem, pánikolva vettem észre, hogy nem tudok semmibe megkapaszkodni. Alattam, három méterrel kábé ugyan egy trambulinban végződött a játék, szóval nagyon nem zúztam volna össze magam, ha leesek, de három kisgyereket egész biztos magammal sodortam volna út közben. Tenyereim izzadtak, lábaim remegtek, a család a biztonságos talajról biztatott hangosan, miközben én csak azt ismételtem, hogy félek, és le akarok menni, és félek, félek, félek. Végül valahogy sikerült fogást találnom a csúszdán és feltornáztam magam oda, majd nagyon gyorsan le is csusszantam onnan. Pótanyukám már várt, kérdezte, jól vagyok-e, csak kicsit haltam-e meg. Mivel a család fele, egész pontosan a női fele tériszonyos, afféle hős voltam a szemükben. És a magaméban is, mert bármennyire is féltem odafent, nem adtam fel.

Ebédnek pizzát kaptunk, meg kis salátát hozzá szülinapi torta gyanánt pedig Transformers-cupcake-ek jártak mindenkinek. YEAAAH! Én arról kérdezgettem a szülőket, jut-e a felnőtteknek is belőlük, bár nyilván magasról tojtam le a többi felnőttet, az érdekelt, én kaphatok-e egyet.

Mint a fenti képek is mutatják, végül jutott nekem is belőle, sőt, még haza is hoztunk egy csomót, így van Autobot, meg Álca gyűrűm is, háháhá.

Ma aztán találkoztam Grace-szel, és hihetetlenül kellemesen csalódtam, mert nagyon jófej lány. Rengeteget tud beszélni, ami sosem baj, mert én meg inkább hallgatni szeretek, értékeli a vicceim, és még az angolja is jó. Ráadásul, tényleg, alig két utcányira lakik tőlem, szóval ha felhívom, és azt mondom, menjünk Starbucksolni, tíz perc múlva már ülhetünk is a Starbucksban. Ma például nagyjából két és fél órán keresztül csevegtünk egymással.

Lehet mégsem kell majd Kate és Floriane távozása után eltemetnem a nagyjából már tizenöt éve haldokló szociális életem.

Ráadásul a mai egy történelmi nap is, mivel megszületett a legröhejesebb nevem, amit eddig Starbucks-pohárra írtak. 

Ezen törtem a fejem nagyjából egész nap, de sehogy nem sikerült rájönnöm, mégis hogy a fenébe lett Bertából ez a... valami. Azt sem tudom, mégis milyen név ez. Brean? Breon? Sajnos, úgy tűnik, örök rejtély marad.