Kis szerencsétlenség tizenharmadikára

Röviden és tömören: Kate május végén hazamegy.

Hosszabban: Nem tudom, akarok-e írni róla hosszabban.

Nyilván muszáj, mert ez egy blog, nem pedig a Twitter.

Valahogy minden kezdett túl jól alakulni. A hétvégén megvettük volna a Six Flags vidámparkba szóló szezonbérletünket, lassan elkezdtük volna tervezni az áprilisról májusra áttolt kiruccanást New Yorkba, megbeszéltük, hogy ezt látogatjuk meg, és azt, és milyen jó, hogy végre itt a jó idő és tudunk szabadon császkálni... aztán tegnap szépen bejelentette a rossz hírt.

Kate-nek nagyon jó okai vannak arra, hogy hazamenjen. Vagy ötezerszer jobbak mint a lányok többségének, akik hirtelen gondolnak egyet, és inkább a könnyebb, hazautat választják, minthogy adjanak esélyt maguknak is, az országnak, a családnak meg mindennek. Ezeket az okokat nyilván nem írom le, mert személyesek, és bár tudom, hogy Kate sosem fog ellátogatni erre a blogra, na... azért van, ami nekem is szent.

Csak tudjátok, hihetetlenül pocsék érzés ez, mert Kate volt az a lány, akivel végre, igazán kezdtem megtalálni a közös hangot. Rengeteget tudok nevetni vele, tényleg, szinte már a sírás határáig, és persze az sem hátrány, hogy az angol tudása valahol olyan szinten van, mint az enyém, így folyamatosan tudunk beszélgetni, nem kell egyszerűbb szavakat keresnem, hogy ki tudjam fejezni a mondanivalóm, vagy éppen hosszú percekig gondolkodnom azon, mit is akart mondani a másik a kissé kesze-kusza gondolatával. Ő az egyetlen, akiről úgy érzem igazi barátom, nem csupán au pair-barátom.

Floriane is hazamegy júliusban, én meg itt maradok egy évre barátok nélkül. Igaz, folyamatosan jönnek új lányok, ugye majd Kate helyére is egy, de mint látjátok nem igazán sikerül megtalálnom a közös hangot az itteniekkel, szóval nagyon kicsi az esély arra, hogy olyan valaki jön, akit esetleg szimpatikusnak találok, de bárcsak adna egy sors egy sorozatfüggő, Múzeumba szívesen látogató au pairt, aki annyira tud angolul mint Kate és Liz! Lécci, lécci!

Nemrég költözött a környékre egy maláj lány. Annyira a környékre, hogy nagyjából két utcával lakik távolabb tőlem. Jöhetne az örömteli sikoly, hogy igen, úgy tűnik minden problémám megoldódn látszódik, ha szükségem van valakire, mostantól csak szépen átgurulok Dínóval elsétálok hozzá, és voilá, Bebe barátkozik. Hétfőn találkozunk is majd a legközelebb eső Starbucksban, viszont akad egy icike-picike gond. Naná, hogy akad, miért ne akadna, nekem soha semmi nem elég jó. Az e-mailjei... annyira... hivatalosan vannak fogalmazva.

ez az én elérhetőségem, kérlek minél hamarabb add meg a tiédet is

jelezz majd mikor lenne jó az időpont számodra

Komolyan úgy érzem, mintha nem is egy au pairrel lenne találkozóm, hanem egy hostanyukával interjúm, amilyen stílusban ír nekem. És még Facebookon sem tudom lecsekkolni, mert vagy nincs fent Facebookon, vagy valami nagyon speciális, kitalálhatatlan névvel van felregisztrálva. Egyelőre még pozitív vagyok, és reménykedek benne, hogy csupán azért ír ilyen stílusban, mert az angolja nem épp a legjobb. Ami még mindig a kisebb baj, mert sokkal szívesebben elviselem, ha a környékemen lakó egyetlen au pair angolul nem tudó jó arc, mint angolul tudó rossz arc.

Azért zárjuk vidáman a sorainkat kicsit, Floriane-nel kitaláltuk, hogy Kate búcsúbuliját csakazértis a Six Flagsben tartjuk meg. Mivel neki most minden pénzét félre kell majd tennie, közösen megvesszük neki a jegyet, amolyan búcsúajándékként, hihetetlenül jól fogjuk érezni magunkat miközben sikítozunk az óriási hullámvasutakon.