Büszke olvasójegy-tulajdonos

El nem tudjátok képzelni, tegnap délután hány percig gondolkodtam azon, mi a library card helyes magyar neve. Ültem egy helyben, kezemben a vadiúj, diznilendes bögrémmel, amibe túl lusta voltam kávét készíteni, szóval kis egészséges kólát szopogattam, és arra gondoltam, hogy Bebe, kezdesz elfelejteni magyarul, ami valld be magadnak, kicsikét kínos, de akkor is... mi a fene magyarul a library card? Hosszú, hosszú percekig meredtem magam elé, de csak nem akart beugrani. Végül, nagyjából fél órával később, teljesen hirtelen megvilágosodtam. Olvasójegy!

Azóta folyamatosan ezt a szót mondogatom magamban, nehogy megint elfelejtsem. Nem baj, szerencsére, van még ezer másik, amik kiröppenhetnek a szótáramból.

Tegnap, pontosan hét hónapnyi ittlét után végre rászántam magam, hogy OLVASÓJEGYET csináltassak. A döntésnek igen egyszerű oka volt, mégpedig az, hogy ránéztem a könyvespolcomra, és rájöttem, hogy nekem egyszer még haza kell mennem, a könyveimet magammal kell vinnem, és ugyan fizethetek akár egy komplett bőröndöt csak az én drágáimnak, szemem fényeinek, gyerekeimnek... de kicsit vissza kell vennem a tempóból. És mivel a Kindle, Nook meg egyéb hasonló idióta gépek vásárlása továbbra is ki van csukva, marad a könyvtár. Kate azt mondta, a Martin Luther King Jr. Emlékkönyvtár nagyon szuper, szóval azt vettem célba. Mindenki, aki a környéken a lakik, azaz bizonyos megyékben, ingyen iratkozhat be, amennyiben van valamiféle bizonyítéka arra, hogy tényleg itt lakik. Többieknek húsz dollár. Mivel nekem jogosítványom még mindig nincs, ehhem, ezért az egyik banki számlám vittem magammal, és reménykedtem benne, hogy csak azt nézik meg, stimmel-e a cím, és nem kezdik el végiglapozgatni, hogy mégis mennyi pénzt szórtam el az iTuneson zenékre meg alkalmazásokra.

Szerencsére a címemen kívül mást nem is néztek meg rajta, nyomták vissza a kezembe a vadiúj OLVASÓJEGYemmel együtt. 

A könyvtár, természetesen, óriási hatalmas nagy, jó sokat kóvályogtam, böngészgettem a könyveket, beleolvastam egyikbe, másikba, és boldog voltam, amiért idővel magamévá tehetném mindet, akkor sem kellene a Comic-Conra szánt pénzem rájuk költenem. Bár imádok könyveket vásárolni, és nyilván fogok is, mert vannak kollekciók, amiknek teljesnek kell lennie, vannak könyvek, amik nem hiányozhatnak a polcomról és a többi. 

Igazából, azt a könyvet, amiért hirtelen olyan nagyon fontos volt könyvtárba rohannom, nem találtam, de szerencsére a kis katalógus olvasása közben megakadt egy nagyon fontos információn a szemem: az OLVASÓJEGYet a város nagyjából minden könyvtárában használhatom. Az egyikben csak kallódik belőle egy darab. Azért kivettem három másik könyvet, mert miért ne. Aztán metróra pattantam, és irány Tenleytown! Nem nagyon jártam arra, mióta vége lett a spanyolóráimnak, mondjuk a könyvátárval már régóta szemezgetek. Azt hiszem, oda is fogok járni mostantól, mert igaz, annyira nem óriási, sőt, egészen picikéne is mondható, de nagyon tetszik az egész, majdnem teljesen üveg, modern épület, a rengeteg vadiújnak tűnő Apple számítógép, és a kis tanulószobák, ahová főleg a szomszédos American Universtiy tanulói járnak, nos... tanulni. Sőt, itt megtaláltam a könyvet is, amit kerestem, csendesen örültem egy sort, mert azért mégiscsak egy könyvtárban voltam, és a biztonság kedvéért itt is felmarkoltam magamnak egy másodikat is, nehogy véletlenül még olvasnivaló nélkül maradjak.

Miközben a metróra várakoztam, feltűnt egy igen érdekes tábla az egyik mozgólépcsőn, amit épp javítottak. Már Londonban is, de itt szeretik feldobni ezeket a felújításokat pár érdekes adattal, hátha az emberek nem mérgelődnek annyit, vagy csak simán úgy gondolják, miért ne tanulhatnának valami újat várakozás közben. Már ideérkezésemkor feltűnt, mennyire lassúak a metrós mozgólépcsők. Tényleg, csigalassúak. Eleinte azt hittem, talán azért, mert nincs pénz új, gyorsabb verziókra, ami talán így is van, de a fedősztori szerint azért lassúak, hogy kicsit lassítsanak az emberek tempóján. DC-ben mindenki csak rohan, a lassú mozgólépcső pedig lehetőséget ad arra, hogy lazítsanak és gyönyörködjenek a látványban. Nem, ezt nem most találtam ki, tényleg így fogalmaztak, nekem meg kétszer is el kellett olvasnom, pislognom és rajzfilmbe illően megdörzsölnöm a szemeim is, hogy meggyőződjek róla, tényleg jól láttam-e. Ugyanis, nem tudom, mutattam-e már képet arról, hogy néz ki egy átlagos mozgólépcső DC-ben.

Nem?

Hát tessék, így:

Mindegyik ugyanilyen. Egy sötét, beton alagút, szóval amennyiben a melletted lévő lépcsőn valaki nem piszkálja feltűnően az orrát, nagyon túl sok látnivalóval nem találkozol. Kivéve Dupont Circle-nál mert ott a mozgólépcső olyan, akár egy svédasztalos vacsora fess, öltönyös fiatalemberekből, és az ember lánya kedvére válogathat közülük. Nem mintha azok a bizonyos fiatalemberek akár egy fél pillantást is vetnének erre a konkrét lányra, de álmodozni azért szabad, nem?