The F-files: 3. rész

Na jó, próbáljuk összekaparni gondolatainkat a 3D-s Titanic megnézése és a nagyjából két órányi Photoshopos szórakázás után. Igen, az oldalsó animáció elkészítése nagyjából ennyi időt vett igénybe, ezért ne tessék csúnya szavakkal illetni, legyenek olyan kedvesek.

Florida. Nyaralás. Oké, menni fog ez.

Kedden, a vasárnapi meg hétfői felpörgetett program és pénzköltés után úgy határoztunk felnőtt-testületileg, hogy lazítós kis napot tartunk. Reggel a kisasszony elmegy a nagypapával horgászni, én összerakom a kisasszony LEGO-boltban vásárolt LEGO-készletét, mert őt igazából csak a késztermékkel való játszás érdekelte, én meg abban az óriási boltban teljesen bezsongtam LEGO-ilag, szóval pont jól jöttem. Közben a nagyi kisöreggel szendvicseket gyárt, a délutáni program ugyanis piknik az egyik parkban. Minden jól is ment, a  szépségszalon összeállt kezeim alatt, elkészültek a szendvicsek is, plusz azok mellé még chips, meg sütemény, meg mindenféle üdítő is került a hűtőtáskába, visszaértek a nagypapáék is, mindketten fogtak egy-egy kisebb méretű halat, amit vissza is engedtek, de telefonon láthattunk róluk képi bizonyítékot.

Egy olyan parkra esett a nagyiék választása, ahol nem homokos, hanem köves a tengerpart, mivel Wall-E, azaz a kisöreg játékrobotja, nem az igazi, úszni szeretett volna menni. (Ennek később fontos szerepe lesz...) Az már csak hab volt a tortánt, hogy ezen a parton kutyuk is fürdőzhetnek, szóval Finn pajtás is velünk tartott.

A park, mint ahogy minden abban a városban, gyönyörű volt, és tiszta és zöld és pálmafákkal meg csodálatos kilátással teli.

Befaltuk a szendvicseinket, meg egy kis chipset, a gyerekek rohangáltak a játszótéren, én meg örültem a nagyjából tíz perces kis nyuginak, amíg a nagyiékkal beszélgettem, Finn kutyus pedig a lábaimnál szunyókált halkan horkolva. 

Kisöregem aztán egész hamar megunta a játékot, és mindannyian elindultunk Wall-E-t fürdetni. Tudom, továbbra sem értitek, mennyire nagyon fontos ez a momentum, de ígérem, hamarosan már kiderül. Wall-E belegázolt a vízbe, én leültem az utolsó képen jól látható kis kőfalra, süttettem előzőleg napolajjal bekent habtestem a napfényben, néha rászóltam valamelyik gyerekre, hogy óvatosan játsszon a vízben, nehogy lecsússzon valamelyik sziklán. Az amúgy nagyjából húsz centis vízbe, az igaz, de fő a biztonság.

Kis idő múlva, mikor már kigyönyörködtem magam, a kisasszony pedig megunta, hogy a kisöreg és Wall-E játékát nézze, mi, a női szakasz, elindultunk fagylaltot venni. Lassan sétálgattunk, megvettük a fagyinkat, majd leültünk ahhoz az asztalhoz, ahol a piknikkellékeinket is hagytuk. Néztük, ahogy Finn kergeti a sirályokat és galambokat, jókat nevettünk és nyaltuk a fagylaltot. Remélem érződik a soraimból, mennyire tökéletesen idilli is volt minden.

Hamarosan megjelent a nagypapa is a kisöreggel, Wall-E eleget fürdött. Kisöreg vígan ugrált a játszótér felé, csuromvizes volt ugyan, de gondoltam biztos ő is megfürdött egyet a játékkal, egy ötéves gyereknek mit számít, hogy utcai ruhában gázol bele az óceánba? Miközben azonban elhagyni készültek minket a nagypapával, észrevettem a jobb karján lecsurgó vékonyka vércsíkot. 

Azonnal megszólaltak fejemben a vészharangok, és rájuk kiáltottam, hogy hé, azt hiszem, van ott valami, amit le kéne mosni, esetleg leragtapaszozni, mielőtt kisöregem nekiáll a homokban játszani. Arra nem is gondoltam volna, hogy a vércsíkhoz egy nagyjából öt centis, óriási vágás is tartozik, és mikor megláttam, bizony azonnal be kellett csuknom a szemem, és már éreztem is, ahogy zsibbad el a térdem, meg a karom, meg a lábfejem, mint mindig, mikor valami nagyon véres, vagy undorító dolgot látok. Esetleg magam elé képzelek, mert már most is zsibbad mindenem...

Nem a legcsúnyább sebesülés volt, amit életemben láttam, és olyan emberhez tartozott, akivel törődök, az a cím Tökinek, meg az ő térdének jár egy kissé szerencsétlen biciklis baleset után.

Szerencsére nagyi is észrevette, hogy nem olyan kicsi a baj, gyorsan összepakoltuk a cuccainkat és irány a kocsi. Itt már a kisöregnek is leesett, hogy valami nagy baj lehet vele, ugyanis hirtelen torka szakadtából kezdett üvölteni, mindenét fájlalta, és kijelentette, hogy nem tud járni. Nagypapa gyorsan felkapta, és hősiesen elcipelte az autóig, bár közben borzalmasan sajnáltam szegényt, mert a kisöreg folyton azt hangoztatta, hogy az ő hibája minden. Megcsúszott ugyanis egy sziklán, és úgy horzsolta le, igencsak csúnyán magát. Szerintem az egész Wall-E hibája volt, mert ha ő nincs, meg sem fordul a kisöreg fejében, hogy olyan helyen fürdőzzön, ami nem egy strand.

Az autóban aztán megbeszéltük a haditervet. Nagyiék elviszik kisöreget a kórházba, hátha össze kell varrni a sebet, mi pedig kisasszonnyal otthon maradunk, és malmozunk. Pár héttel ezelőtt volt vele egy beszélgetésünk, amiben kijelentette, hogy ő bizony nevetne, ha az öccsének kórházba kéne mennie. Én ugyan próbáltam meggyőzni, hogy higgye el, ez nem így lenne, személyes tapasztalat. Annál a bizonyos Töki-balesetnél nem én voltam a legjobban kiakadva, de a második helyen végeztem anyu után. Apu volt a sereghajtó, aki Töki szétnyílt térde láttán is csak a bicikli állapotával foglalkozott. 

Amint egyedül maradtunk a házban, a kisasszony felém fordult, és azt mondta:

- Igazad van, tényleg nincs kedvem nevetni...

Hogy megnyugtassam, próbáltam előadni neki a Töki-baleset némileg viccesebben hangzó verzióját.

(Érdekes amúgy, rengetegen kérdeztétek már, ki az a Lisa, akiről jópárszor már leírtam kicsoda, de arról még senki nem érdeklődött, ki a fene az a Töki.)

Hosszú, aggodalommal teli két órának néztünk elébe. Desszertet gyártottunk a vacsorához, Monopolyztunk, tévét néztünk, idomítottuk a kutyut, de az idő nagyon lassan telt. 

Körülbelül két óra múlva hazaértek aztán a nagyiék, a kisöreg karját nem varrták össze, csupán nagyon erős ragasztóval összeragasztották. Tudjátok, amilyen ragtapasz-szerűség, ami segít összeforrasztani a bőrt. Bár mi a nagyival megegyeztünk abban, hogy a kisöreg egész biztos büszke lenne a sebhelyére, a szülők talán annyira nem örülnének neki. 

Miután mindenki megnyugodott, nekiálltunk tojásokat festeni és tölteni. A tojásfestés művelete egészen hagyományosnak volt mondható, a tojástöltés viszont igazi amerikai hagyomány. A tojásvadászattal együtt. Mint veterán kincskereső, direkt kértem, hadd legyek én is kereső, nem pedig tojás eldugó. Meg különben is, a tojástöltés azt jelentette, hogy műanyag tojásokat töltöttünk meg cukorkával, és ki ne örülne egy kis potyacukornak?

Jól telt az este, a nagyiék sztorizgattak, elmesélték hogyan ismerkedtek meg, milyen romantikus dolgokkal lepi meg még néha most is a nagypapa a nagyit, mi pedig a kisasszonnyal ittuk szavaikat, a kisöreg pedig ismét eltűnt Wall-E-val játszani. 

Szerdán hajókirándulni, bár inkább csónakkirándulni indultunk egy újabb szigetre. Előre szólok, erről most nem lesznek képek, majd holnap bepótolom őket, mert az iPodom van, és éjfélre jár az idő, se kedvem, se erőm feltöltögetni most őket. A szigetecske, és a város különlegessége, hogy szinte teljes mértékben, ősi (höhö...) floridai halászcsaládok lakják. A mi hajóskapitányunk, egy nálam pár évvel idősebb lány, ötödik generációs halász. A többiekkel borzalmasan kedves volt, velem annyira már nem, miután megemlítettem neki az aprócska problémámat a halakkal, meg úgy összességében a tengerrel, meg a tavakkal. Mintha én annyira mókásnak tartanám, hogy szinte azonnal remegni kezdek, ha a vízbe lépve arra gondolok, megérintheti egy hal a lábam, vagy hogy legrosszabb rémálmaimban halakkal teli sekély tavakba zuhanok, és hevesen dobogó szívvel, izzadtságban fürödve riadok fel. Bár, valamilyen szinten meg is értem, egy halásznak akkora szenvedélyei a halak, mint nekem a sorozatok, és ha valaki azt mondja nekem, még soha egy sorozat iránt sem rajongott fanatikusan, legyen az akármilyen szappanopera, nem igazán tudom elképzelni az illetővel, hogy jó barátok vagy akár kedves ismerősök legyünk.

Kihajóztunk a kis csónakkal egy olyan részhez, aminek biztos van magyar neve, de ha megszakadok sem fog eszembe jutni, a lényeg, hogy pár méteres körzet, ahol az óceán hirtelen sekély lesz, és tökéletes alkalom kagylókat, meg rákokat... és halakat látni. Ugyan említette a kapitány, hogy általában a közelben dagonyáznak a lamantinok, és a lamantinok kedvéért egész biztos bemerészkedtem volna a vízbe, már csak azért, hogy elmondhassam anyunak, láttam igazi élő lamantinokat, testközelből, de ők éppen máshol hűsöltek, így én inkább a hajón maradtam barnulni kicsit. A többiek folyamatosan mutogatták nekem az óriási halakat, amiket láttak, meg rákokat, meg tengeri sünöket, meg minden ilyesmit, én meg legszívesebben beindítottam volna a motort és meg sem álltam volna a biztonságos, halmentes partig. Mikor már csak a nagypapa, meg a kapitány maradtak a vízben, ugyanis hirtelen a gyerekeknek is elege lett a tengeri élőlények közelségéből, a nagyi meg jött, hogy ne egyedül kelljen figyelnem őket, aztán mégiscsak belemerészkedtem fél perc erejéig a vízbe. Utána persze olyan gyorsan húztam vissza magam a csónakba, emberfeletti erővel, mintha gyilkos piranhák nyaldosták volna lábujjaim, miközben a vízben ácsorogtam. Nem láttam semmi élőlényt, de épp elég volt a tudat, hogy a gyerekek körülöttem menekültek rákoktól, és kergettek halakat, a lábaim máris remegni kezdtek, naná, hogy nem bírtam több ideig. Miután kicsit lenyugodtam, a nagyi odalépett hozzám, átölelt, és bármiféle gúny nélkül a hangjában azt mondta, nagyon büszke rám, amiért belementem a vízbe.

Folytatódott a túra, időközben egy másik csónakról csatlakozott hozzánk Skipper kutya is, aki delfineket készült kiszagolni nekünk. Mikor a nagyiék azt mondták előzőleg, hogy a kutyák segítenek megtalálni a delfineket, jót mosolyogtam a dolgon, de hatalmasra nyílt a szám, mikor Skipper hirtelen eszeveszett ugatásba és rohangálásba kezdett, a kapitány 180 fokos fordulatot vett a hajóval, mi pedig vígan ugrándozó delfinek felé vettük az irányt. A delfinek tengeri élőlények, de a lamantinokhoz hasonlóan emlősök, szóval velük semmi bajom. Sőt, mikor kis idő múlva már a hajó mellett ugráltak, vagy öten, igencsak kevés kellett ahhoz, nehogy elsírjam magam, annyira... döbbenetes látvány volt. Mintha valami giccses családi filmbe csöppentünk volna. Sajnos annyira lefoglalt a meghatódás, hogy a delfinekről egy képet sem készítettem. Majd legközelebb.

Este, a szomszéd anyukák és az ikrek jöttek húsvéti pizzapartira és az annál fontosabb tojásvadászatra. Mikor azt mondom, hogy a szomszéd anyukák, akkor úgy értem egy család, két anyukája. Kaliforniából költöztek Floridába, hogy nyugodt életet éljenek gyerekeikkel az ottani hajtás után. Mindketten a sorozatiparban dolgoztak, egyikük még egy igencsak neves sorozatos díjat is bezsebelt magának. Nem, nem színésznők vagy ilyesmi, a háttérben munkálkodtak. Nem egészen véletlenül megemlítettem az egyiküknek, hogy érdekel a forgatókönyvírás, na onnantól aztán elkezdtünk beszélgetni a különféle filmes meg sorozatos terveimről, az egyik regény/film ötletemre azt mondta, láthatnának benne fantáziát a producerek, utána meg elkezdtünk közösen egy sorozatot tervezni valamelyik gyerekcsatornára, amiben egy olyan család a főszereplő, ahol két azonos nemű szülő neveli a gyerekeket. Persze, csupán játék volt az egész, tudom én is, de el nem tudjátok képzelni, mennyire jó érzés volt egy olyan valakinek, mint én, egy iciri-picurit közel kerülni ehhez az egész világhoz. 

Megvacsoráztunk, a felnőttek eldugták a két ház előkertjében a tojásokat, majd szabadjára lettünk eresztve, hogy találjuk meg őket. Nyilván kapásból vagy tíz tojáson megakadt a szemem, és szinte már láttam magam előtt, ahogy a négy nyolc éven aluli gyereket félrelököm az utamból, hogy megkaparinthassam őket, de végül inkább a nehezebben megtalálható tojásokra utaztam, és azokból is csupán ötöt gyűjtöttem be. (Összesen volt vagy negyven.)

Késő este rájöttem, hogy enyhe napszúrást kaphattam, fájt a fejem, rázott a hideg, és egész egyszerűen úgy éreztem, nem akar működni semmim sem. Szerencsére másnap, azaz az indulás napjának délelőttjén, a nagyiék elvitték a gyerekeket strandolni, hogy még véletlenül se engem nyúzzanak, elég lesz majd a repülőn. Így pakolás közben kipihenhettem magam, végre megnéztem a Game of Thrones-premierepizódot igazi hangokkal, kicsit játszottam Finnel, és próbáltam nem arra gondolni, hogy pár óra múlva ismét a hideg, fülledtség és óceánillat mentes marylandi levegőt szívom majd.

Sajnos, minden jó véget ér egyszer, nem volt ez másképp ezzel a nyaralással sem. Igen, nagyon elfáradtam, mert azért mégiscsak egész nap a gyerekekkel, meg úgy egyébként emberek között voltam, és ez azért igencsak leszívja az ember energiáit, pláne egy olyan magába forduló emberét, mint én. De semmi pénzért nem hagytam volna ki ezt az élményt. Hálálkodtam a nagyiéknak is, a hazafelé úton a kocsiban apukának is, amiért engem is beneveztek az útra a gyerekekkel együtt. A nagyiék meg hálálkodtak nekem, amiért kisegítettem őket a gyerekek után való rohangálásban. 

Floridának ez a része, ahol főleg nyugdíjasok laknak, mindenki vidám, mosolyog maga elé, beszélgetést kezdeményez veled, valahogy tökéletesnek tűnt. Az egészen biztos, ha majd Kanadában fagyoskodok, sokat fogok arra gondolni, milyen meleg volt ott, hátha már a tudat átmelengetni fagyott csontjaim.

Mindenkinek fel kéne írni pár hétnyi floridai nyaralást évente, és szerintem a világ összes problémája megoldódna. 

Persze, nem azt mondom, szívesen megismerkednék az állam másik arcával is, Miami pezsgő éjszakai életével, és ki tudja, talán majd lesz is alkalmam, hiszen elég sok időt töltök majd még itt, úgy tűnik.

Most azonban, igencsak későre jár az idő, már maguktól csukódnak le szemeim. A Florida-beszámolók ezennel véget értek, a blog hamarosan folytatja megszokott műsorát. Jó éjszakát, szép álmokat, vagy éppen jó reggelt, attól függően, ki melyik kontinensről olvassa, szerintem kissé már összefüggéstelen soraim.