Dínó a dokinál

Még vasárnap reggel, mielőtt elvittem volna Dínót vásárolni, és mielőtt túléstem volna azon az igencsak kínos pár percen a riasztóval, anyuka mondta, hogy hétfő délelőtt el kell vinnem szervízbe a drágát, mert már karácsony óta kéne olajat cserélni benne, alig működnek az ablaktörlői, és az egész autó nagyjából csak azért megy, mert az odaadó szeretetemből merített energia hajtja. Sosem vittem még kocsit szervízbe, még otthon sem, itt meg aztán pláne. Valahogy volt egy olyan sanda gyanúm, hogy a nyolcvanas évek filmjeiből ismerős dögös autószerelő pasasok, testhez tapadó fekete pólóban, izzadtságcseppekkel és szexisen elkenődött olajfoltokkal az arcokon, csupán Hollywood szüleményei, felkészültem a különféle latin-amerikai pasasok hadára, akik majd végig sokat sejtetően vigyorognak rám, és nagyjából csak minden második szavukat értem az akcentusuk miatt.

Hétfő reggel, anyuka pánikolva rontott be a konyhába, hogy úristen, úgy emlékszik, a legelső városnéző túránk alkalmával elfelejtette megmutatni, hol van a szervíz. Nagyon gyorsan megnyugtattam, hogy az én memóriám ugyan ennyire nem jó, szóval nem tudom, láttam-e akkor az autókereskedés-kötőjel-szervízt, de mivel elég sokat járok a városba, azon belül is a Barnes & Noble-ba, amit pontosan azzal szemben helyezkedik el, ráadásul mellette parkoltam, amíg le nem zárták azt a parkolót (ezzel mindössze egy másik parkolót szabadon hagyva, szinte lehetetlenné téve a parkolást hétköznapokon déltől háromig, illetve hétvégén), tudom, mit kell keresnem. Kaptam egy csekket, majd miután az összes gyereket eldobtam a suliba, elmentem Dínót szerelni. A szervíz pontosan úgy működik, mint a McDrive. Begurulsz egy sávban, kiugrasz, egy kedves fiatalember beugrik a helyedre, majd szépen elviszi a kocsidat, jobb esetben megszerelni, rosszabbik esetben... nincs rosszabbik eset. Vigyáznak a kocsidra.

Hála elbájoló mosolyomnak, vagy annak, hogy kivételesen még csak tettetnem sem kellett az esetlenséget, annyira nem volt fogalmam sem róla, mi folyik éppen, egy másik kedves fiatalember bekísért az épületbe, ahol egy harmadik kedves fiatalember felírta az adataim, meg a tulajdonosok, azaz anyukáék adatait, majd utamra bocsátott egy ingyen bagel kuponnal. Mert itt ez a módi. Amíg vársz az autódra, szépen megtömheted magad a szemközti pékségben. Azt mondta, nagyjából három órát kell várnom, amíg kész lesz az autó. Így fogtam magam, beosontam a könyvesboltba, gondosan eltakartam szemeim, nehogy egy könyvre is rápillantsak, és szépen felmentem a Starbucksba, ahol egy caramel macchiato társaságában leültem az egyik ablak melletti asztalhoz, felváltva figyeltem az utcát, olvasgattam az otthonról vitt könyvem, illetve társalogtam Kate-tel, meg anyuval Facebookon. A mellettem ülő asztalnál egyetemisták a cukorbetegségről írtak esszét. 

Körülbelül két óra múlva aztán telefonált is egy pasas, részben a Starbucks alapzaja, részben az akcentusa miatt nem igazán sikerült megértenem, miről magyarázott nekem, azt sikerült kivennem, hogy a fékekről, meg az ablaktörlőkről volt szó, meg arról, hogy nem sikerül elérnie anyukáékat. Megegyeztünk, hogy majd tizenöt perc múlva visszahív, hátha addigra majd tud valamelyikükkel beszélni. 

Eltelt a tizenöt perc, a pasas nem hívott, nekem meg továbbra sem volt halvány fogalmam sem arról, mégis mi a fene történik. Nagyjából fél óra múlva megelégeltem a telefonom folytonos bámulását, és felhívtam én a szervízt. Nagyjából három különféle emberrel beszéltem, hallgattam zenét, mire sikerült ahhoz a pasihoz kapcsolni, aki engem hívott fel. Kijelentette, hogy anyukáék továbbra sem válaszolnak a hívásra, de a kocsi kész, mehetek érte. 

Gyorsan átrohantam, majd közöltem az első pasival, akivel összetalálkoztam, hogy csókolom, én vagyok én, egy fekete Odyssey-t jöttem begyűjteni. Mire a pasas majdnem képen röhögött, hamarosan rájöttem miért, ugyanis a sorban nagyjából három Dínó-tesó várakozott. Hiába, néha nem túl praktikus, ha az ember Amerika egyik legelterjedtebb autóját vezeti. A pasinak végül aztán leesett, hogy velem beszélt nagyjából két perce, és már tudta is, melyik Dínót keresem. Miközben a különféle papírokat intézte, meg bátorkodtam kérdezni, mégis mi a fenét magyarázott nekem a fékekkel, mire kis névjegykártyák segítségével elkezdte nekem mutogatni, hogy kéne kinéznie egy féknek, és hogy néz ki az enyém. Mire mondtam neki, hogy ez nagyon érdekes, és köszönöm a bemutatót, de engem az érdekelne, miért nem csinálják meg. Hát azért nem, mert nagyjából annyiba került volna, mint az összes többi dolog, amit csináltak, együttesen, ehhez pedig a tulajdonosok engedélye kell, de mivel őket nem tudták elérni, továbbra is szarok a fékjeim. De ne aggódjak, azért működnek.

Majd szükségesnek érezte megjegyezni párszor, milyen szép vagyok.

Kifizettem az autót, kezembe kaptam a kulcsot, addigra már várt is rám az ajtó előtt drága Dínóm, akár egy mesebeli hintó, én meg készültem volna elindulni, mikor hirtelen felvillant egy vörös FÉK felirat. Valami hasonló történetre emlékeztem Vivi blogjából, de sehogy nem jutott eszembe, mi lett a megoldás. Szerencsére, mielőtt pánikolni kezdtem volna, rájöttem, hogy duh, Bebe, egy autószervízben vagy, valaki biztos meg tudja oldani ezt a picike problémát. Odaléptem tehát az első pasashoz, aki szembesétált velem, és a lehető legangyalibb tekintettel megkértem, segítésen nekem.

- Hű, de szép vagy! - jött a válasz.

- Köszönöm - mosolyogtam rá. - De a kocsim...

- Ó, igen. Lássuk, mi a baj. Honnan jöttél amúgy?

- Magyarországról?

- Akkor jó, mert tényleg nagyon szép vagy.

Addigra a pasi már a kocsiban ült.

- Igen, köszönöm, de a felirat...

- És magas. Nem mintha az baj lenne, mert tényleg szép vagy...

- Igen, igen. A fék. Mi a baja a kocsinak?

Addigra már nekem is leesett, hogy Vivi valami pöcköt emlegetett, és rá is jöttem, hogy hol található az én pöcköm, de a srác végre elkezdett dolgozni a szövegelés helyett, és meg is igazította a megigazítani valót.

- Ki tudsz állni innen, vagy segítsek? - kérdezte aztán.

Addigra már pont elegem lett abból, hogy a szervíz nagyjából összes dolgozója egy üresfejű, mosolygós lánykának néz, és én is annak éreztem magam, amennyi idióta kérdést feltettem, meg pislogtam értetlenül, szóval megmondtam neki, hogy köszönöm, ki tudok jutni magamtól, bepattantam a Dínóba, bekapcsoltam a rádiót, majd tova is reppentem.

Ez tehát életem első önálló autószervizes élménye, kétségkívül érdekes volt, és legközelebb legalább már tudom, hogy működik minden, és nem fogom egy teljes idiótának érezni magam. Mert annál kevesebb dolgot utálok jobban.

Ma csak egy kép van, ami a Napi Starbucks-pohár sorozathoz tartozik:

Ez már majdnem stimmel.

Amúgy ígéretemhez híven, tegnap hoztam az új Bebe TV-részt, ha esetleg valaki lemaradt volna róla, ITT vagy ITT megtekintheti.