Downtown? Downtown? DOWNTOWN!

Előre szólok, hogy a mai hajókázós, George Washington lakhelyes látogatás elmaradt. Mert csúnya volt az idő. Maximum tíz fokról és szakadó esőről beszélek. Tudom, anyuék ilyen körülmények között Párizs utcáit járták pár napon keresztül, és ha velük lettem volna, én is ezt teszem, és egész biztos túléltem volna, de mivel itt vagyok, van választási lehetőségem, és az egész napos ágyban döglést, meg Hannah Montana... akarom mondani egy igényes sorozat nézését választottam.

A tegnapi vásárolgatás Kate-tel viszont az előzetes tervek szerint meg volt tartva, szóval arról tudok élménybeszámolni.

Fél tizenegykor találkoztunk Friendship Heightsban, a metróállomáson. Sikeresen elértem a buszt, és sikeresen oda is értem volna időben, de mikor siettem volna le a peronhoz, egy kedves öregúr megállított, és segítséget kért a metrójegy automata működésével kapcsolatban. Szívesen mondtam volna neki, hogy tetszik látni az embereket a fényvisszaverős, neonsárga mellényekben? Ők a metró emberei, akik azért kapják a pénzt, hogy ilyen helyzetben segítsenek. További szép napot! Persze, nem tettem, mert kedves vagyok, meg aranyos, így nagyjából tíz percig magyaráztam neki, hogy is kell jegyet venni, miért mennyit kell fizetni, és hogy kell fizetni és mit kell kezdeni a jeggyel.

Végül nagy nehezen megértette, hálálkodott egy sort, nekem meg óriási szerencsém volt, mert pont beérkezett egy metró, mikor lefutottam a peronra, és Kate-tel egymás nyakába borultunk. Aztán jött a hideg zuhany, kiderült ugyanis, hogy hétvégén, metrófelújítás miatt csak a Rhode Island Avenue-ig mennek. Onnan Silver Springig pótlóbuszok közlekednek, ahonnan ismét metróval lehet továbbmenni az utolsó nagyjából két megállóig. Nekünk pont az utolsó előttire, Wheatonra, volt szükségünk. Metróval ez nagyjából egy húsz percnyi távolságot jelent, busszal, a szombat reggeli csúcsforgalomban, a legkisebb, 25 mérföld/órás sebességhatáros utcákon kanyarogva, megközelítőleg háromnegyed órát vett igénybe. Annyira elegem volt már, hogy mire a plázához értünk, megmondtam Kate-nek, felejtse el, amit korábban mondtam neki a pénzköltésről, meg a karom letöréséről, én most mérges vagyok, és le kell nulláznom a számlám, hogy jól érezzem magam.

Szerencsére azért lenyugodtam, mielőtt ez tényleg megtörtént volna, megnyugtatok mindenkit.

Először a JCPenney-be szaladtunk be, ahol Kate pár helyes kis ruhát szeretett volna venni magának. Szinte rögtön be is futottunk egy nénibe, aki kis kosárkával járkált körbe, fodrászként dolgozott a legfelső, szépészeti szinten és ingyen mintákat osztogatott mindenféle hajkencékből. Azt mondta Kate-nek, le kéne állnia a hajfestéssel, mert teljesen tönkreteszi a haját, majd hozzám fordult, és megdicsért, milyen gyönyörű a frizurám. Szélesen elvigyorodtam, és már kaptam volna elő a telefonom, hogy gyorsan értesítsem anyut Facebookon, aki folyton azzal nyúz, hogy menjek el fodrászhoz, és elújságoljam neki, mit mondott egy fodrász, mikor a néni folytatta:

-... de igencsak rád fér egy hajvágás.

A széles vigyorom rögtön le is hervadt az arcomról. Talán egyszer majd el jön még az idő, mikor nem leszek túl lusta elmenni egy fodrászhoz, és a pénzt, amit hajvágásra költenék nem fogom elverni valami más, sokkal fontosabb dologra.

Jópár boltot körbejártunk, a H&M-ben majdnem elcsábultam, egy eszméletlenül édes, fekete, különféle virágokkal díszített, rövidujjú ruha láttán, amiben valahogy csodálatosan vékonynak festettem, és egyszerre váltam Blair Waldorffá valamint Audrey Hepburnné. Már a pénztárnál álltam sorban vele, mikor végül úgy gondoltam, nincs rá szükségem, de azóta sem tudom kiverni a fejemből azt a ruhát, szóval elég nagy rá az esély, hogy visszamegyek a boltba, és ha már nem lesz, D.C. összes H&M-ét felkutatom érte. 

Ebédidőben célba vettük a food court-ot, ahol, jó amerikai szokáshoz híven, minden étterem előtt kínálgatják az embert ingyen kóstolókkal. Én nagyon nehezen tudtam dönteni, hogy végül mit is szeretnék enni, szóval háromszor is elsétáltam az éttermek előtt végigböngészve a menüket, és hála a könnyen felejthető pofimnak, mindháromszor kaptam ingyen kóstolókat. Mire odajutottam, hogy megveszem az ebédem, valami töltött akármit egy olasz étteremben, már félig jól is laktam.

Ebéd után még vásárolgattunk kicsit, sikerült napszemüveget vennem, kettőt is, mert sehogy sem tudtam dönteni, melyik áll jobban. Kate sem. Így a legegyszerűbb megoldást választottam, és mindkettőt magamévá tettem. Egy lilát, meg egy zebracsíkost, mert a régi, ami elveszett, és amit azóta is keservesen gyászolok, bár valahol a házban kell lennie, ebben tökéletesen biztos vagyok, párducmintás volt... szóval kicsit enyhíti a fájdalmam, mert ugyanúgy állatmintás.

Aztán a Hot Topicban találkoztam életem szerelmével, bla bla... eddig fogalmam sem volt róla, hogy lehet dögösen kezelni egy pénztárat, de neki sikerült. Arról nem is beszélve, hogy kedves volt, ami egy Hot Topicban igencsak nagy ritkaságnak számít. Bár ebben a boltban két ilyen eladó is akadt, a másikuk egy nagydarab, nagyhangú, türkizkék hajú fekete lány volt, akivel hosszú eszmecserébe merültünk a szuperhősökről.

Hazafelé a metrón meg találkoztam egy másik életem szerelmével. Óriási videókamerát tartott a kezében, kinyúlt pólót viselt, térdnadrágot és elnyűtt tornacipőt, össze-vissza meredező fekete haja volt, összességében tehát rá lehetett volna pecsételni a homlokára, hogy BEBE ÁLOMPASIJA. Jópárszor tekintgetett felém, és ez nyilván azért történt, meg a saját elnyűtt tornacipőmben, szintén össze-vissza meredező hajammal és farmer térdnadrágomban, szintén rögtön szerelembe esett velem. Nem pedig azért, mert túl feltünően bámultam, vagy mert Kate-tel túl hangosan beszéltük ki egymás mellméretét, és azt tervezte, hogyan tudna meglógni előlem. Ilyen helyzetekben azt kívánom, bárcsak icike-picikével több bátorság szorult volna belém, és meg merném kérdezni, milyen filmet forgat, és a többi. Persze, folyamatosan elbájolóan mosolyogva.

A címben szereplő pár szavacska is a metrón hangzott el, mikor a pótlóbuszról rohantunk az állomásra, és a metrós bácsi próbálta több-kevesebb sikerrel irányítani az embereket a nekik megfelelő metrószerelvények irányába.

- Belváros? - kérdezte Kate-től, meg tőlem.

- Belváros - vágtuk rá mindketten.

- Belváros! - kiáltotta el magát a bácsi.

- Belváros? - kérdezett vissza Kate.

- BELVÁROS! - mutatott határozott mozdulattal a mellettünk álldogáló metrószerelvényre a bácsi.

Majd mindhárman idétlen röhögésbe kezdtünk, és csatlakozott az állomáson várakozó jópár tucatnyi ember is.

Na jó. Képek.

Végül nem sikerült sokat készítenem, mert lusta voltam, de azért pár akad.

Azért akad máról is egy kedves kis sztori, amin egyszer, a távoli jövőben majd biztos jót fogok mosolyogni, egyelőre vörösre gyúl az arcom, ha eszembe jut. Hajnalban el kellett ugranom a közeli CVS-be, különféle igazságtalan, női okok miatt. Mint a bejegyzés elején már említettem, hideg volt egész nap, és zuhogó eső. Szerencsére a Dínó épp ráért, szóval nem kellett gyalogolnom. Amint beszereztem mindent, amit kellett, meg amit nem (caramel macchiato a Starbucksból), rohantam a Dínóhoz, hogy minél hamarabb hazajöhessek, belevethessem magam az ágyamba és szenvedhessek. Éreztem, hogy miközben másztam be, lenyomtam a zárat, de gondoltam, ugyan, mi történhet? Elindítottam a motort, vártam, hogy a csupa klasszikus rockot játszó rádióadón megszólaljon valami Asia sláger, amit hazáig bömböltethetek és vernyoghatok, ehelyett azonban hangos dudaszót hallottam. Először arra gondoltam, hogy valaki rám dudált, amit nem tudtam mire vélni, még csak el sem kezdtem tolatni, aztán rájöttem.... bassztikuli, ez az autóriasztó!

A Bebe Élete című szituációs komédiában a következő történt volna: Bebe ijedten kiugrik az autóból (nevetés a közönségtől), toporog az esőben, ijedten nekiáll nyomogatni mindenféle gombot (nevetés), a parkoló közönsége megrökönyödve figyeli Bebét, aki a sírás határán állva biztosít mindenkit arról, hogy a saját kocsijáról van szó, nem éppen ellopni készül a járművet (nevetés). Bebe kezd bőrig ázni, és morog valamit arról, mennyire peches (nevetés). Bebe hirtelen észreveszi, hogy már nem esik az eső, felpillant és egy esernyőt lát a feje felett. Bebe felpillant, és meglátjuk az előző napról megismert kamerás srácot (a közönség fütyülni kezd). A fiú mond valami nagyon vicceset, es egyben édeset (a közönség nevet), Bebe meghatottan piheg. Kiderül, hogy a fiú tökéletesen ért az autóriasztókhoz, és elhallgattatja Dínót (a közönség tapsviharban tör ki). Az esőről, és arról megfeledkezve, hogy Bebének haza kéne sietnie, sokáig beszélgetnek. Következő kép: Bebe jópár év múlva meséli a kanapén ücsörgő gyerekeinek, hogy srácok, így találkoztam apátokkal. 

Sajnálatos módon az életem nem egy vígjátéksorozat, így igen, szépen kiugrattam az autóból, nyomogattam gombokat, toporogtam nyüszítve egyhelyben, de egy dögös, vagy éppen nem dögös idegen sem sietett a segítségemre. Továbbra sincs halvány lila gőzöm arról, végül melyik gomb megnyomásával sikerült elhallgattatnom az autót, vagy, hogy egyáltalán miért szólalt meg a riasztója amiatt, hogy véletlenül lenyomtam a zárat. Holnap reggel, ha az iskolatúrák előtt ismét előfordulna az eset, az Ifjabb Madár a szomszédból legalább segítségemre siethet.


Holnap jön a Bebe TV következő része. Onnantól meg aztán minden hétfőn egy darab, ahogy jó sorozatokhoz illik.