Jé, elröppent a hét!

Kivételesen nagyjából minden nap megfogadtam, hogy írok valamiről, mert egészen érdekesre sikeredtek a hétköznapjaim. Aztán ahogy az lenni szokott, meggyőztem magam, hogy oké, erről meg arról, úgysem tudnék hosszú bejegyzést írni, majd összevonom őket, aztán ezt is meg azt is, és az egész összevonogatásnak, meg halogatásnak az lett a vége, hogy itt van vasárnap délután, nekem meg már csak halovány emlékeim vannak arról, mivel is ütöttem el a hetet.

Hétfőn dínót szervizeltem, kedden szerintem semmit nem csináltam, szerdán elmentem Starbucksba, miközben a takarítónénik a szobámban jártak, és megkaptam az eddig legkedvencebb poharam. A szuperhősös pólóm volt rajtam, ami eredetileg fiúpóló, még Angliából, és olyankor veszem fel, mikor azt akarom mondani a világnak: kocka vagyok, a legnőietlenebb lány a világon, ne is tessék rám nézni. A tervem nem vált be, ugyanis miközben a süteményválasztékot böngésztem, hirtelen megszólalt a kiszolgálósrác:

- Awesome shirt!

Első ránézésre arra gondoltam, hogy oké, te még nálam is nagyobb kocka lehetsz, másodikra már eldöntöttem, hogy tulajdonképpen egészen aranyos, és mi lehetne erősebb kapocs, mint a szuperhősök iránti közös, őszinte rajongás. Ráadásul a 2007-es németországi cserenyaralás óta azt is tudjuk, hogy az I like your t-shirt! és az ehhez hasonló ártalmatlannak tűnő mondatok tökéletes eszközei annak, hogy kifejezzük a másik fél iránti beteges rajongásunk vonzalmunk. Akármennyire is érdekes ez a németországi történet, és az elfogyasztott alkoholmentes üditőitalok ellenére emlékszem minden percére, sajnos nem fogjátok megismerni, mert ez a blog nem arra való.

Mondtam volna a srácnak, ha a pólóm tetszik neki, látnia kéne a Green Lantern-ös Converse pipellőm, de végül mégsem tettem, mert fogalmam sem volt, hogy tudnám szépen, nőiesen felemelni a lábam, hogy megmutassam neki a lábbelim. Mikor, a számomra már egyre kínosabbá váló, névleíráshoz érkezett a sor, a srác rám mosolygott, és azt mondta, nem a nevem írta a pohárra, hanem valami mást, amit egészen biztos viccesnek találok majd. Tényleg így történt, amint megláttam a poharam, szinte abba sem tudtam hagyni a vigyorgást.

Marvel rules!

Az még csak dobott a jókedvem, hogy pár asztallal odébb egy másik igencsak dögös férfipéldány foglalt helyet. Eleinte úgy ült, hogy tökéletesen tudtam észrevétlenül szemlélni poharam felett, aztán vagy azért, mert keresnie kellett egy konnektort a laptopjának, vagy pedig azért, nem tudta levenni elbűvölő, természetfeletti szépségemről a tekintetét, úgy helyezkedett, hogy ő tökéletesen látott engem, én viszont csakis nyakatekert mozdulatokkal tudtam volna kósza pillantásokat vetni rá.

Csütörtök reggel, miután mindenkit eldobtam az összes iskolába, begyűjtöttem Kate-et, és célba vettük az előző szombatról már jól ismert bevásárlóközpontot. Dínó segítségével, ráadásul húsz perc alatt tettük meg az utat, amit metróval és pótlóbuszokkal másfél óra alatt sikerült. Kate-nek a Targetben akadt pár elintézetlen ügye, rám pedig várt a ruha a H&M-ben. Szombat óta csak az járt a fejemben, hogy valaki tuti el fogja majd vinni, nem fogom soha többé megtalálni, nem vehetem fel, nem lehet az enyém. Komolyan, még rémálmodtam is ezzel kapcsolatban. Szerencsére, a boltba lépve azonnal megtaláltam a ruhát, fejemben megszólalt a mennyei kórus, és még valami vakító fehér fény is elárasztotta az üzletet, miközben lassított felvételben suhanni kezdtem felé.

Nagyon remélem, hogy ez azt jelenti, valami nagyon fontos szerepe lesz ennek a ruhának az életemben, például ebben pillant meg először életem szerelme, vagy ezt fogom viselni, mikor egy könyvkiadó embere elém toppan, és azt mondja, minden álmuk kinyomtatni az egyik művem, és az Universal azonnal filmet is szeretne készíteni belőle.

Miután megszereztem magamnak a ruhát, Kate-tel elindultunk a kajáldák felé, kapott ugyanis szombaton egy ingyen pizzaszeletre feljogosító kupont, és gondoltuk, megreggelizünk. Másodjára. Plusz, ha már ott járunk, ismét jól befaljuk mindenhol az ingyenmintákat. Sajnos, utóbbi nem sikerült, mert úgy látszik, csak hétvégenként, a csúcsforgalomban éri meg az éttermeknek ingyen kaját osztogatni. De a pizza az nagyon finom volt.

ennyire azért nem duci a karom, torzít a kép

Pénteken aztán Anna barátosném, Sylvi barátosnéjének nővérével, Nórival találkoztam. Igen, jól látjátok, egy magyar lánnyal. Szentül megfogadtam magamban, hogy amíg itt vagyok, a lehető legkevesebbet fogok magyarul megszólalni, de szerencsére sikerült csalást találnom ebben a játékban, Nóri ugyanis itt nőtt fel, ami azt jelenti, sokkal egyszerűbb neki angolul beszélni, mint magyarul. Így nagyjából fél mondatot szólaltunk meg anyanyelvünkön, aztán váltottunk is vissza az angol nyelv biztonságos talajára. Eredetileg egy thai étterembe mentünk volna, de ők úgy gondolták, nem akarnak az ebédelni vágyókkal pénzt keresni, szóval inkább a pár üzlettel odébb lévő szendvicsezőt vettük célba. Szerettem volna eredetileg fényképeket készíteni, de túlságosan lefoglalt, hogy azon örömködjek, mennyire egyformák vagyunk Nórival, és ez így végül elfelejtődött. Szereti szuperhősöket, az összes sorozatot és mesét, amit én is, egy Dog névre hallgató mopsz kutyusa van, és hozzám hasonlóan nem tud ellenállni a 2-t fizet 3-at kap csokiajánlatoknál a boltban. Eleinte úgy gondoltuk, hogy ez a szendvicsező lehetne a közös helyünk, vagy ilyesmi, de aztán ő valahogy elfelejtett fizetni az ebédünk után, így megegyeztünk, hogy lehet egy pár hétig inkább nem látogatunk vissza.

Nóri ráadásul azt mondta, az anyukája istenien főz, magyar kajákat is, és egészen biztos nagyon szívesen megtömne, ha lenne rá igényem. 

Úgy vagyok tehát, mint az a Mátyás királyos mese. Magyar barátnőm van, meg nem is, beszélgetek is valakivel magyarul, meg nem is. (Úgy értem, azt mégsem angolul fogjuk megbeszélni, hogy ki mit nem szívott már élete során.)

Pénteken ráadásul még Ifjabb Madarat is láttam egy egészen kicsikét. A kisasszonnyal vártuk egyik barátnőjének anyukáját, meg persze a barátnőjét, akik elvitték az iskolájában tartott űr-estre (ahol ingyen pizzát kaptak, és még egy igazi űrhajós is látogatását tette), Ifjabb Madár meg pont hazaérkezett, valószínűleg az iskolából, és sajnos meglátta, hogy bőszen az ablakra vagyok tapadva, szóval egy egészen icuri-picurit kínos volt a szituáció, de pár perc múlva felbukkant a kertben a két kutyájukkal ugrándozva (amit eddig még nem nagyon csinált, bármikor láttam), szóval, ha most egy romantikus filmben lennénk, azt mondhatnám, lehet nem én vagyok az egyetlen, akinek már az óriási örömöt jelentene, ha a köszönésig eljutnánk. Mivel azonban a való világról van szó, valószínűleg csak annyi történt, hogy a kutyák azonnal letámadták, amint belépett a házba, és kénytelen volt játszani velük kicsit.