The F-Files: 2. rész

Ott hagytuk abba, hogy szombati leégés, strandolás, óriási fagylaltadag, miegymás.

Vasárnap reggel olyan valamit tapasztalhattam meg, amire eddig még nem volt alkalmam. Ugyanis az Orlandóba indulás időpontjának reggel 8:30 lett kinevezve, és az autó gyerekestül, csomagostul, iPadestül pontban 8:30-kor gurult ki a házacska kocsibeállóján. Eddig azt hittem emberileg képtelenség tervezett időpontban elindulni, és lám, mégsem. A mítoszt sikeresen megcáfoltuk, hehe.

Az autópályán, természetesen, semmi érdekes nem történt, azt leszámítva, hogy a gyerekek számár csak akkor igazán mókás a játék az iPodon, iPaden, iTökömtudján, ha teljes hangerővel szól. A kisasszony mellettem vígan nyomatta a Temple Runt, így az ő oldaláról az ördögi majmok veszett visítozása, illetve a kétségbeesetten menekülő felfedező zihálása, esetleg nyögése hallatszódott, megkoronázva a csilingelő hanggal, ami az érmék felvételét jelenti.

A kisöreg a leghátsó sorban Wall-E-t nézett folyamatosan, nem csak ő, de már az egész család vagy százmilliószor látta vagy hallotta a filmet. Nem, nem ez nem túlzás. Valahányszor vége van, rögtön előlről kezdi, vagy éppen visszatekeri a kedvenc részeihez és nézi meg azokat újra meg újra meg újra. Mivel a Wall-E egy olyan film, amiben nem sokat beszélnek, már kívülről tudom az egészet, és legszívesebben fognám azt az idegesítően csipogó sárga robotot és addig ütném egy baseball ütővel, amíg...

Nyugalom. A Wall-E egy nagyon jó film, az első századik alkalommal.

Én próbáltam a lehető leghangosabbra állítani az iPodomon a zenémet, közben azért beszélgetni a nagyiékkal is. Orlandóba érve aztán egyre több Disney-s tábla, meg mindenféle kacsintgatott ránk, bár a legmókásabb kétségkívül ez volt:

A Disney-parkok felé vezető úton aztán teljesen bedugult az autópálya, és nekünk is arra kellett volna tartanunk, igaz, egy teljesen különálló víziparkba, az Aquaticába. Inkább kis kerülőutat is tettünk, a nagypapa elvileg tudta merre tartunk, a nagyi szerint totálisan eltévedtünk, így kisebb vita alakult ki közöttük,  de hepienddel zárul a sztori, megtaláltuk a park bejáratát, még azelőtt, hogy bárki komolyabb agyfaszt kapott volna Wall-E-tól, vagy az irány nem ismerésétől.

Kifizettük a parkolást, majd megrohamoztuk a park bejáratát. Ahol, mert miért is ne, a gépecske nem igazán akarta elfogadni az interneten vásárolt és kinyomtatott jegyeinket. Vagy négy különféle illetékesnél próbálkoztunk, mikor végre valahogy aztán sikerült bejutnunk a parkba. A nagypapa gyorsan elfutott szekrényt keresni az értékesebb cuccoknak, mi meg a nagyival elvittük a gyerekeket leméretni. Minden kisgyerek kap ugyanis egy karszalagot, annak megfelelően milyen magas, és a csúszdáknál, ha látják, hogy elérik a megfelelő magasságot, felmehetnek. Ha nem, akkor nem. Szerencsére a mi mindkét gyerekünk elérte magasságilag azt a kategóriát, hogy felülhetnek bármire, bár a felnőttjátékokra csupán mentőmellényben. Így aztán az tűnt a legegyszerűbb megoldásnak, ha már a nap elején kapnak egyet, és az szépen rajtuk is marad.

Megtaláltuk a helyünket, lepakoltuk cuccainkat, nagypapa visszatért, én rájöttem, hogy az összes értékes cuccom, mint az iPodom, a telefonom vagy a fényképezőm a táskámban maradt megőrzés nélkül (spoiler: nem loptak el semmit), majd a nagyi magához parancsolt, hogy nem menekülök, ő most bizony nagyon le fog fújni a naptejemmel. Ami igazából napolaj, és a második nap már rájöttem, hogy ugyanolyan undi napolaj, amit anyu is szokott használni, csak csúnya módon barátságos spray-nek álcázza magát. És nem 3 faktoros, hanem 12. 

Utána egész nap játszottunk, családilag mindenki kedvence a lassú folyó volt, ahová ha akartál vehettél mentőmellényt, ha akartál nem, rajtam kívül mindenki vett, mert a gyerekeknek kötelező volt, az öregek meg élvezték, ahogy fenntartja őket a vizen. Én meg azt élveztem, hogy játszhatom a fuldoklót, hátha az egyik helyes vizimentő srác azt hiszi, igazi az egész és megpróbál kimenteni. Höhö.

Rengeteg különféle csúszda volt, legszívesebben az egész napot azzal töltöttem volna, hogy sorban állok, csúszok, ismét sorban állok, másik csúszdánál, csúszok és így tovább. Persze, a legtöbb időt a gyerekmedencében töltöttem, amit ugyan nem bántam, mert az is hihetetlenül mókás volt. Nagyjából tíz percenként az egyik torony tetejéről leborítottak egy óriási vödör vizet az emberek nyakába, és én nagyon-nagyon szerettem volna egyszer alatta állni, de a kisöreg mindig elrángatott, mondván, ő fél tőle. Nyuszi gyerekeim vannak, mondom én, a fő nyuszi, bár ötéves szemmel azért tényleg elég félelmetes lehetett az az óriási víztömeg. 

Volt egy másik hasonló kaland is, kitaláltuk, mármint a kisöreg meg én, hogy felmegyünk az egyik magas csúszdára, ahonnan kétszemélyes úszógumikkal lehetett lecsúszni. Minden rendben is volt addig, amíg fel nem értük csúszdákhoz. Kiválasztottuk, melyik színűn szeretnénk lemenni, és készültünk volna beleülni az úszógumikba, mikor a kisöreg hirtelen meggondolta magát. Ő nem akar beleülni az úszógumiba, nem akar lecsúszni, csak viccelt, mikor azt mondta, hogy igen. Megragadtam a kezét, meg az úszógumit, mondom, semmi gond, akkor lemegyünk. Már indultunk volna lefelé, mikor megszólalt, hogy a kék csúszdán talán mégis lemenne.

- Biztos? - kérdeztem.

- Igen - csipogta.

- Egészen biztos?

- Egészen biztos, léccciii.

Ismét beültünk az úszógumiba, és mielőtt meggondolhatta volna magát, szerencsére pont zöld jelzést kaptunk én meg azzal a lendülettel le is löktem magunkat a csúszdában. Mivel a nagyiék azt mondták, a kislány is élvezte, a kisasszony pedig igencsak ijedős fajta, gondoltam valami lájtos kis csúszda lesz. Hát nem egészen így történt, miközben kisöregem hangosan kacagott, én torkom szakadtából az életemért sikítottam. Mikor leérkeztünk a nagyiék meg is kérdezték, hogy ki adott ki magából ilyen ijedt hangokat. Én, vagy a kisöreg. Férfiasan bevallottam, hogy én voltam.

Olyan öt óra körül mindenki halálosan elfáradt, amíg a nagyiék összeszedték az összes gyereket, meg cuccokat, én kaptam még egy utolsó csúszást, és elindultunk a hotel felé, ahol aznap este megszálltunk.

Mivel még továbbra is rákvörös volt az arcom, sőt, az egész napos napon való álldogálástól talán még rákvörösebb, a nadrágom csuromvizes volt a bikinialsómtól és csúnya úszás utáni frizura ült fejemen, a kegyetlen Sors a világ legédesebb recepciósfiúját teremtette a hotelbe.

Miután megkaptuk a szobakulcsokat, és elfoglaltuk a szobát, ki lett a feladat: zuhanyozzon le mindenki, mert hamarosan vacsorázni megyünk. Én a kislánnyal kerültem egy szobába, szóval őt kellett lefürdetnem, de csakis azután, hogy felfedeztem a következő kis izét a szobában:

Igen, aznap volt április elseje. Körbetáncoltam a szobát örömömben, amiért úgy tűnt sikerül élőben megnéznem a Game of Thrones második évadjának prömierjét, mikor egy csipogó hangocska kiragadott álomvilágomból:

- Mit művelsz?

Én meg rájöttem, hogy egy hét éves gyerekkel osztozok a szobán, vagyis nem lenne épp au pairhez méltó viselkedés, ha erősen tizennyolc karikás sorozatot néznék mellette. Még akkor sem, ha a lakrészeinket egy fal választja el, így a képet nem látná. 

Vacsorára a közeli, azaz nagyjából fél percnyi sétára lévő mexikói étteremre esett a választásunk, ahol épp happy hour-t tartottak, vagyis két koktélt adtak egy áráért, és féláron voltak az előételek is. Na, több sem kellett a nagyinak meg nekem az egész napos gyerekek után való rohangálás után gyorsan rendeltünk is két margaritát.

A kaja finom volt, a margarita még finomabb, a vacsoráról több szó ne is essék, mert még sok dologról kell írnom.

Visszatértünk a hotelbe, én meg úgy voltam vele, hogy muszáj megnéznem azt a Game of Thronest. Így aztán a kislánynak meg lett engedve, hogy nézzen valamit az ő tévéjén, amennyiben megígéri, hogy nem fog hallgatózni, vagy kukucskálni, hogy én mit nézek. Tudom, au pairkedésből csillagos ötös.

Végül aztán nem mertem felhangosítani a saját sorozatom, mert féltem, hogy bármi, amit hallana, megártana gyermeki lelkének, így kénytelen voltam az epizódot a Disney Channel hangjaival végignézni. Nem éppen egy tizenhárom éves lány hangjával képzeltem el Lord Stannist, az meg végképp nem rémlett, hogy Daenerys egy táncikálós tévéműsorban szerepelt volna, de biztos nem olvastam elég figyelmesen a könyveket.

Másnap reggel szépen megreggeliztünk a hotelben, összeszedtük a cuccainkat, kicsekkoltunk, majd irány Downtown Disney! Ami sajnos nem olyan Disney-park, mint a többi Disney-park, csupán vásárolni lehet. Én, mivel tudtam, hogy ide tartunk, és tudtam, hogy a világ legnagyobb Disney-boltjának nem tudnék ellenállni, szépen a nagyiék házában is hagytam a pénzem, mert abban viszont biztos voltam, hogy nem lesz pofám tőlük kölcsön kérni cuccokra. Spóroljunk Bebe módra. (Spoiler: nem hatásos a módszer.)

A gyerekeket alig lehetett visszafogni a bolt bejáratánál, végül én a kislánnyal futottam a hercegnős ruhákhoz, meg ilyesmikhez, a nagyiék meg a kisöreggel tartottak, mert ő két emberes munka. 

Végül aztán kaptam egy kis szabadidőt, hogy nézzek körül a boltban, ami nagyon nem kellett volna, mert rengeteg... rengeteg megvásárolnivaló dolgot láttam, és ha bizony van pénzem, talán mindet el is szórom. De elhatároztam, hogy kínosság ide, vagy oda, én egy Alice-os bögre (nem a képen látható méregdrága kollekcióból) és egy Minnie egeres táska nélkül nem tudok élni. 

Na, persze, nem csak a Disney-boltból áll az egész, rengeteg más bolt is van, meg éttermek, meg minden egyéb hely, ahol pénzt lehet költeni. Nyilván. 

Mi a T-Rexben készültünk ebédelni, ami, minő meglepetés, egy dínós étterem. Ismeritek a dínókiállításos dínókat, nyilván, na olyanokkal van tele az egész. Ez így leírva nem hangzik túl érdekesen, de higgyétek el, nagyon szuper, hangulatos, és a világ leghangosabb étterme az állandó dínóüvöltésekkel, meg ilyesmikkel. A nagyiék biztosak voltak benne, hogy a kisöreg imádni fogja az egészet. Ezzel szemben, amint beléptünk az ajtón, és megpillantotta az óriási dínókat, olyan messzire rohant az étteremtől arany szive, és olyan gyorsan, hogy alig bírtam utolérni. Miután megbeszéltük, hogy ezek a dínók csupán óriási játékdínók és senkit nem fognak felfalni ebédre, némileg megnyugodott.

Tizenöt percenként aztán jött a bizonyos meteoreső, azaz meteorok cikáztak a kivetített égen, a dínók meg mind megőrültek, értehető okokból, a kisöreg meg eleinte a mosdóba menekült valakival, de később felfedezte magának a kismammutot, és onnantól kezdve minden meteoreső alkalmával a kismammuthoz mentünk barátkozni. Mivel ő lett a nap sztárja, a kaja után a kisöreg kapott magának egy plüssmammutot, akit el is nevezett Cutie-nak. 

Ebéd után még kicsit nézegettünk, vásárolgattunk, mivel azért a kislánynak is kellett valami a mammut árából, majd hazafelé vettük az irányt. Begyűjtöttük Finnt a kutyasuliból, aki nagyon megörült nekünk, meg igazából az összes többi kutya is nagyon megörült nekünk, aztán tényleg hazamentünk. 

Ez volt az első este, mikor este nyolckor már úgy éreztem, képtelen vagyok tovább függőleges helyzetben maradni, és innentől csak lefelé vezetett az út.

Mivel ez ismét egy igencsak hosszú bejegyzés lett, és kezd késő lenni, meg hát ki tudja hányan értek el ténylegesen odáig, hogy elolvassák soraim, majd jön egy harmadik Florida-bejegyzés is, ami már tényleg az utolsó lesz. Legalábbis azt hiszem.

Na jó, búcsúzásképp még pár kép Downtown Disney-ről, mert úgyis olyan kevés képecske szerepel ebben a bejegyzésben: