Egy újabb tizenegyedike

Szám szerint már a nyolcadik. Atyaég, hogy repül az idő, szinte még tegnap érkeztem bla bla, minden, amit ilyenkor szokás mondani. Ráadásul a nyolc a szerencseszámom, szóval ennek a májusnak nagyon jól kell ám sikerülnie. Bizony.

Ami talán fontosabb, hogy tegnaptól számítva pontosan két hónap maradz hátra a Comic-Conig. Amire igazából mondhatnánk, hogy két hónap, de hát az még olyan messze van kedves Bebe, mit izgulsz, de ha arra gondolok, hogy lassan már két hónapja volt annak, hogy Floridában jártam, és úgy érzem, mintha inkább két hete lett volna, valószínűleg ez a két hónap is nagyon-nagyon gyorsan el fog röppenni, rám pedig vár életem legistenkirályabb pár napja. 

Mi is történt az elmúlt napokban, amíg nem jelentkeztem? Mert lusta voltam, és mert nincs semmiféle írói ihletem. Tényleg. Abszolút nulla. A múzsáim minden bizonnyal éppen szabadságot vettek ki, és minden bizonnyal koktélt kortolygatnak valami kifejezetten múzsák számára fenntartott üdölőhelyen.

Tegnap végre elmentem fodrászhoz. Nyolc hónapja nem látott már semmiféle szakembert a hajam, el lehet képzelni, milyen állapotban volt. Bár, láttatok róla képeket, szóval nagyon jól tudjátok, milyen állapotban volt. Én meg igazán szerettem volna elmenni, tényleg, borzalmasan... csak túl lusta voltam hozzá, meg igazából sajnáltam is rá a pénzt. A hét elején aztán már megelégeltem a saját lustaságom, és megkértem a kisasszonyt, találjon ki valamit, amit meg kell csinálnom, amennyiben nem látogatok el egy fodrászdába csütörtökig. Rögtön rávágta, hogy vennem kell neki egy American Girl-babát. Mivel egy baba megközelítőleg száz dollárb fáj, ez tökéletese motiváció volt arra, hogy elmenjek és kicsit megnyírassam sörényem, megközelítőleg húsz dollárért. Kitaláltam hát, hogy célba veszek egy Supercuts-ot, vagy Hair Cuttery-t, és boldog leszek. Aztán szerda este egyre többet gondolkoztam, olvastam az emberek különféle beszámolóit, és valahogy mindegyiknek az volt a lényege, hogy igen, jók ezek a helyek, meg olcsók, de azért az ember ne számítson valami nagyon jó új frizurára. Én meg úgy voltam vele, hogy mikor sokat kell vágatni a hajamból, meg azért szeretném, ha lenne valamiféle formája is, meg stílusa, lehet nem kéne talán jól sikerül-talán nem alapon fodrászdába mennem. Nekiálltam tehát keresgélni, és miután végignéztem Maryland, Virginia és D.C. nagyjából összes fodrászdáját, az árakat, meg a beszámolókat, kikötöttem a Voilá-szalon mellett D.C.-ben, a Dupont Circle-höz közel. Megközelítőleg hatvan dollárt saccoltam mosásra, vágásra, szárításra, de úgy voltam vele, ha ezért a pénzért aztán elfogadható valamit varázsolnak az én óriási, kezelhetetlen loboncomból, ám legyen.

Nem foglaltam időpontot, gondoltam a vakszerencsére bízom magam, ha lesz egy kis szabad idejük rám, akkor jó, ha nem, akkor irány valamelyik olcsó szalon, és történjen, aminek történnie kell. 

Kis kóválygás után sikeresen meg is találtam a szalont, belibbentem, és megkérdeztem a pultnál ácsorgó, mosolygós lányt, van-e szabad időpontjuk aznapra. Azt válaszolta, természetesen. Felírta a nevem, én meg gondoltam, azt mondja majd, menjek vissza pár óra múlva, de nem, azonnal vezetett is egy székhez, hogy megbeszéljük, pontosan milyen hajat akarok. Igazából, konkrét elképzelésem nekem sem volt, csak annyi, hogy rövidet, megritkítva, Zooey Deschanel-féle frufruval. Persze mindez rögtön ki is esett az agyamból, annyira izgultam. Egész életemben ugyanahhoz a fodrászhoz jártam, akinek tökéletesen el tudtam magyarázni mit akarok, illetve, amennyiben mégsem, anyu magyarázta el neki, hogy ő mit akar. Végül szerencsém volt, vagy azért, mert a lány, Shawanna, vagy gondolatolvasó, vagy simán profi, mindenesetre tökéletesen olyan frizurát varázsolt nekem, mint amilyet megálmodtam magamnak. Eredetileg úgy terveztem, hogy a legközelebbi, kiigazító hajvágást (Comic-Con előtt, hogy szép legyek az összes, sztárokkal közösen készített fotón), majd már tényleg egy olcsó szalonban fogom megejteni, de elhatároztam, hogy inkább hozzá megyek vissza legközelebb is. 

nem néztek furán rám az emberek a metrón, amiért folyamatosan magam elé vigyorogtam. kicsit sem.

Arról nem is beszélve, hogy az első olyan hajvágásom volt ez már jópár éve, ami után az első reakció, nem az volt, hogy pontosan úgy nézel ki, mint tíz éves korodban, természetesen anyu szájából, hanem nagyjából az egész szalon közönsége azt hangoztatta, mennyire szép vagyok, meg ilyesmi. Aztán itthon is. Főleg pótanyukám, meg a kisasszony. Utóbbi természetesen csak azután, hogy túltette magát azon, hogy nem fog tőlem American Girl-babát kapni.

Az ilyesmi azért tud dobni egy kicsit az ember önbizalmán.