Ez lenne a cím

Ma reggel döbbentem rá, hogy igencsak régen született már normális bejegyzés. Úgy értem, a YouTube-ot mindennek elszidó akármit távolról sem lehetne normálisnak nevezni. A gond azzal volt, hogy a héten egyszerűen minden idegesített. Közelednek az inkább-szúrjanak-hasba-egy-tompa-szamurájkarddal-az-is-kellemesebb-lenne-napok, ilyenkor meg vagy mindenen sírva fakadok, vagy minden az őrületbe kerget. Komolyan, egyik nap még ebédelni is túl ideges voltam. Változott a család programja, a szülők nem utaztak el, így a gyerekek sem utaztak el, így én sem mehettem ma a Six Flags vidámparkba Kate-tel, meg Floriane-nel. Június huszadikáig kell elküldenem a hosszabbításos papírokat, és mivel a szülőket minden nap kábé fél percre látom, vagy annyira sem, még mindig nem tudom, hogy komolyan gondolják-e, hogy szeretnék, ha maradjak, vagy kezdjek el dolgozni egy újabb dear family-szösszeneten. Az iskolával kapcsolatban vagy öt különböző embert kellett felhívnom, mert egyik sem volt képes megmondani nekem, mégis, hogy a jó édes életbe tudnám kifizetni az óráimat. Végül, az ötödik nőnek sikerült megosztania velem, hogy fizethetek online, de be kell majd mennem, megmutatnom a vízumomat, és csak azután lesz érvényes a dolog. Utálom, hogy folyamatosan éhes vagyok, mert nyilván ez is fantasztikus mellékhatása a következő pár napnak. 

Még a blogolásnak a gondolata is idegesített. Igazából, mint lehet látni a soraimon, azért most sem vagyok teljesen nyugodt. Talán, csak akkor leszek majd, ha szépen kicsöpögtem magam erre a hónapra. Ahogy elnéztem a többiek blogjait, Facebook-állapotait, minden ilyesmit, valahogy senki sem volt a topon ezen a héten. Biztos valami front van. Vagy nem tudom. Nem is érdekel. Talán le lehet szűrni a soraimból, hogy jelenleg éppen semmi sem érdekel. A tegnapi Supernatural finálén kívül.

Azt sem tudom, mi történt a héten. Ja, de. Lisának szülinapja volt. Két napig oda-vissza rohangáltam Bethesdában, Rockville-ben, meg mindenfelé, hogy ajándékot találjak neki, meg mindenféle olyasmit, ami egy meglepetésbulihoz kell. A kisasszony ugyanis kitalálta, hogy szervezzünk neki meglepetésbulit. Tiszta lelkes voltam, cupcak-et gyártottam, lufit fújtam, asztalt díszítettem, szerintem nagyon jó kis ajándékokat találtam neki, ahhoz képest, hogy nagyjából két hete még nem is beszéltünk egymással (azt hiszem ennek az elmesélése teljesen kimaradt, de mindegy is), szóval egy kisangyal módjára készülődtem. A gyerekek végül mindketten olyan szépen néztek rám, hogy beleegyeztem, oké, az én ajándékom legyen a közös ajándékunk Lisának. 

Elérkezett a buli időpontja, Lisa meglepődött, örült az ajándékoknak, a sütinek, meg mindennek, és nem győzött össze-vissza örömködni, hogy mennyire édesek a gyerkőcök, amiért ennyit gondolták rá, meg ilyesmi. Főleg ajándék-ügyileg. Jó, természetesen, mikor a gyerekek ott vannak, és csillog a szemük és nagyon büszkék magukra, nem akarom, hogy azt mondja, köszöni szépen, amiért igazából én gondoltam rá ennyit. De azért akadt bőven olyan helyzet, hogy éppen kettesben maradtunk, igazán elmoroghatott volna egy köszönömöt, vagy ilyesmit. Főleg, mivel még a kisasszony is elmondta neki, hogy főleg én rendeztem mindent, szóval nagyon jól tudta, kinek kéne még megköszönnie.

Mikor néha eszembe jut a váltás gondolata, az csak miatta van. Kijelenti, hogy nem segítek neki eleget, aztán megsértődik, ha meg merészelem fürdetni a kisasszonyt. Meg még rengeteg, ehhez hasonló apróság.

Hú, de sokat sikerült panaszkodnom most így hirtelen. Azt hiszem, megyek és inkább kidöglök a napra, amíg nem kell dolgoznom, mert az idő legalább szép, és ki tudja, talán majd a napsugarak pluszba még jobb kedvre is derítenek.