Miről is szerettem volna írni?

Nem, igazából tökéletesen tisztában vagyok, mikről fog szólni a bejegyzés, a cím mindössze utalás egy mondatra, ami hamarosan fel fog tűnni. Már csak pár sort kell rá várni, ígérem.

Amennyire utáltam az egész múlt hetet, annyira jól telt a tegnapi meg a mai napom is. Igazából semmi különös nem történt, de hihetetlen mennyit tud dobni az ember kedvén pár napsütéses, megközelítőleg harminc fokos délután, epres frappucino a Starbucksból, spontán mozizás, vagy éppen egy piknik a Glen Echo-parkban. 

Tegnap reggel, mikor még továbbra is nagyon morcos voltam, elhatároztam, hogy megnézem ismét az Avengerst, ha már a jelek szerint semmi más nem tud feldobni. Három különféle moziban láttam már négyszer, egy negyedik mozi, ötödik film, már igazán nem oszt, nem szoroz. Célba is vettem a Tysons Corner bevásárlóközpontot, ami már a szomszédos Virginiában található, és igencsak régen jártam már arra. Valahányszor Virginiába megyek, ami ugyan csak tizenöt percnyi autóútra található, mindig rádöbbenek, mennyi különbség van állam és állam között. (Ide mindenki kedve szerint beilleszthet egy poént a saját álláról, nekem nincs erőm hozzá.)Mintha egy külön országba lépne az ember. Marylandnek ez a csücske nyugalmas, békés, aztán amint átszáguldasz az autópályán a szomszédba, építkezés, felújítás, magas, bár felhőkarcolónak még nem minősíthető, épületek. Átfutottam a plázán, fél szemmel gyorsan megjegyezve az összes lehetséges leárazást, új készletet, minden hasonlót magamnak, és berohantam a mozi jegypénztárához. Annyira siettem, hogy még csak alkalmam sem volt egy fél pillanatra sem megfigyelni, ki ácsorog a pultnál, csupán akkor, mikor már ott álltam, ujjaimmal türelmetlenül dobolva a felületen. Pont ezért ért szinte sokként, mikor egy magas, fekete göndör hajú, tízből erős nyolcast érdemlő srác mosolygott vissza rám. Így került sor a következő beszélgetésre is:

Pénztáros Srác: Szia, hogy vagy?

Én: Jól, jól, köszi. És te?

Pénztáros Srác: Jól, köszi. Miben segíthetek?

Én: Mit is akarok nézni? A fenébe is Bebe, nagyon jól tudod, mit akarsz nézni: Avengers, 11:35-kor.

Pénztáros Srác: *nevet*

Én: Ja, igen. A 11:35-ös Avengers-re kérek egy jegyet, köszi.

Pénztáros srác: Egyet?

Én: Igen, egyet. Ez azt jelenti, hogy tökéletesen szingli vagyok, igen.

Pénztáros srác: 10 dollár lesz.

Én: *elé csúsztatom a bankkártyám*

Pénztáros srác: *lehúzza a kártyát, odaadja a jegyet és a kártyát is* Jó szórakozást, és kellemes estét!

Én: *furcsa pillantás*

Pénztáros Srác: Mármint napot. Kellemes napot. Mert még csak reggel van. Nem este. Vagy... áh, ne haragudj, általában esti műszakban dolgozok.

Én: *bájos nevetés* Ne aggódj, még nekem is túl korán van.

Ha egy filmben lettünk volna, biztos várakozott volna a hátam mögött egy türelmetlenül toporgó fazon, aki beszólt volna valami olyasmit, hogy jajj, gyerekek, ne szórakozzatok már, kérjétek el egymás számát, aztán felcsendült volna valami boldog, romantikus, pörgős szám, miközben lefirkantom a telefonszámom egy papírra, a srác elé csúsztatom, majd óriási vigyorral az arcomon megindulok a terem felé. 

Az életem sajnos, nem egy film, így életem 59483. szerelmével sem fogunk többet találkozni a blog hasábjain.

A film, természetesen, ötödjére is fantasztikusan csodálatos volt, még mindig nem sikerült megunnom. Miután kimoziztam magam, gondoltam, kicsit körbejárkálok a plázában. Szerettem volna megtalálni álmaim piros rövidnadrágját, ugyanis elhatároztam, hogy nekem egy olyan kell, ha törik, ha szakad. A Hollisterben, rá is akadtam, egy fél vagyonért, szóval azzal a lendülettel, és fájó szívvel, ott is hagytam. Nem tudom, másoknak feltűnt-e, de a Hollister boltoknak van egy olyan, nagyon jó, vagy pocsék üzleti fogása (mindenki döntse el saját magának), hogy cuki, még akár a reklámjaikban is helyt álló fiúkákat állítanak a lány-részlegre pólókat hajtogatni. Az iker-boltokban, az Abercrombie-ban, csudaszép, csudavékony lányok teszik mindezt. Namármost, mikor vásárolsz szívesen göncöket magadnak? Ha a boltba lépésed pillanatában álmaid férfija veti rád szívdöglesztő mosolyát, ami azt ígéri, rögtön a karjaiba omolhatsz, ha az ő termékeiket vásárolod, és együtt lovaltok majd a naplementébe, miközben a szellő lágyan hajadba kap, vagy mikor egy modellnek is beillő lány parádézik előtted, és mutogatja, hogy bármit csinálsz, rajtad sosem fognak úgy állni a különféle, tüneményes, méregdrága ruhák, mint rajta? Na ugye. Bevallom, én is majdnem elcsábultam a piros rövidnadrág láttán, elég volt csak arra gondolnom, hogy abban talán olyan pasik omolnak majd lábaim elé, mint akikat a Hollister és Abercrombie posztereken látni.

Ma, azaz csütörtökön, aztán hivatalos voltam a kisasszony iskolai kirándulásának egy részére. Ugyanis a Glen Echo parkba mentek, bábszínházba, meg aztán piknikre. Senki más nem ért rá, meg egyébként is, már nyolc hónapja szeretnék ellátogatni abba a parkba. Valamikor az 1800as évek elején építették, az 1900-as évek elején, közepén élte fénykorát, körhintával, rengeteg programmal, szabadtéri színházzal, játékteremmel,  egyéb vidámparki játékokkal, cirkusszal, aztán szép lassan csődbe ment az egész, és lassan odáig jutott, hogy a gonosz pénzéhes nénik és bácsik, le akarták rombolni az egészet. Végül, sikerült megmenteni, és pár modernebb játszóteret, piknik-részt, meg Coca-Cola italautomatát leszámítva, a park pontosan úgy néz ki, mint nagyjából száz esztendővel ezelőtt. Én meg pont ezért szerettem volna látni. Anyu jól nevelt, szeretem a retró dolgokat, és mi lehetne ennél retróbb?

Valamiért azonban, eddig azt hittem, az egész létesítmény szigorúbban őrzött mint a CIA központ Langley-ben, csakis hétvégén nyitnak ki, csakis bizonyos időre. Most, azonban láttam, hogy ez nem így van, azonban a parkkal sokkal jobban jártak azok, akik 1921 környékén jártak benne, mert akkor nyilván sokkal érdekesebb volt. A körhinta most is működik, ami fantasztikus, az épületek továbbra is remekül néznek ki, és szikrázó napsütés, meg több száz sikítozó és rohangáló kisgyerek nélkül egy csodálatos, 1900-as évek elején játszódó krimi-helyszínének is megfelelnének. A gond az, hogy az olyan remek dolgok, mint például a játékterem helyén, galériát nyitottak, a dodzsem nem üzemel, ugyanúgy, ahogy a cukorka árusító bódé sem, és rengeteg más, fantasztikus dolog. Ha rajtam múlna, egész biztos úgy lendíteném fel ismét Glen Echo forgalmát, hogy telepakolom az egészet különféle századfordulós cuccokkal. Az emberek imádnák. Én tudom.

Úgy gondoltam, hogy csakis a kisasszonyom osztálya látogat majd el ide, így igencsak könnyű dolgom lesz megtalálni a nagyjából húsz darab hétéves gyereket, meg a tanár nénit, illetve pár anyukát, apukát, meg esetleges bébiszittereket. A dolog aztán nem egészen így nézett ki, el lehet képzelni, mekkorát nyeltem, mikor ez a látvány tárult szemeim elé:

Sőt, ez a látvány szorozva kettővel, mert ez csupán a díszes csapat egyik fele. Eleinte reménykedtem benne, hogy talán egy másik iskola tanulói lehetnek ezek, de nem, szép lassan megpillantottam, hogy mindannyian a kisasszony iskoláját hírdető neonsárga matricát viselnek pólóikon. Remek. Nagy nehezen végül megtaláltam a tanárnőt, aki megmutatta nekem, hol eszik vígan a kisasszonyom. Csatlkoztam hozzá, meg az osztálytársaihoz, kellemesen elcseverésztünk, főleg arról, hogy ki milyen állatra szeretne felülni a körhintán. A gyerekeknek ezt a programot a suli finanszírozta, a felnőtteknek nem, a legtöbben nem is vállalták be. Eleinte én is gondolkodtam, azt mondogattam magamnak, Bebe, felelősségteljes felnőttek nem rohanják le a körhintát hétéves gyerekekkel karöltve, és a legjobb helyekért versenyezve. Majd mikor a kisasszonyom beállt a sorba, én meg már két perce hallgattam a tipikus körhintás orgonazenét, amit annyira imádok, elhatároztam, tojok arra, mennyire tűnök felelősségteljesnek, és befizettem magam egy körre. Akcióm óriási sikert aratott a gyerekek körében, emelték fel maguk mellett a kordont, hogy álljak be melléjük a sorba, menjek és csatlakozzak hozzájuk.

Amint kinyílt a kiskapu, azonnal rohantunk is a gyereksereggel, hogy mindenki megtalálja álmai fából készült állatát. Mi, a kisasszonnyal azonnal találtunk is két lovat magunknak. Sajnos, annyira nem igazi a körhinta, mert a lovaknak nincs nevük, az enyémnek legalábbis nem volt, így gyorsan el is neveztem Lokinak. (A fekete sörénye pont olyan volt, mint Tom Hiddleston Loki-frizurája.)

Baromi szerencsém volt, mert közel kerültem ahhoz a lóhoz, amire egy tábla volt illesztve, és sorban ácsorgás közben csak annyit sikerült elolvasnom, hogy az a paci sajnos nem lovagolható paci, és majd belehaltam, hogy megtudhassam, miért is nem.

Szerencsére a jópár perces menetidő alatt bőven volt időm elolvasni a táblát. A lényege annyi volt, hogy ez az egyetlen olyan állat, amin az eredeti, 1921-es festés található, de sajnos, jelenleg még nincs olyan technológia, ami biztosítaná, hogy lehet ülni rajta, valamint a festék is egyben marad. Szóval inkább megtartják emléknek, és mindenki keressen szépen más lovat magának.

Loki nagyon jó és hűséges paripám volt az út folyamán, úgy éreztem magam, mintha én is hétéves lennék. Tudom, mert ők is pontosan úgy viselkedtek (nevettek, sikítoztak, integettek a nézelődőknek) mint én.

Szívesen mentem volna még pár kört, úgy értem, 1,25 dolcsiért nagyon megéri a dolog, de a gyerekek indultak vissza a suliba, egyedül meg már nem annyira jó móka. Hazajöttem inkább, és kifeküdtem a napra kicsit, hogy azért legyen már valamiféle színem.

A délután aztán kellemes medencézéssel és utcán rohangálással, biciklizéssal telt, előbbi Lisának meg nekem, sajnos csak a partról, bizony egészségügyi problémák miatt (VÉGRE), utóbbi pedig igencsak mókás volt, hiszen gyorsab egybekötöttem egy spontán Madár-megfigyeléssel. A Madár-ház konyhájának ablaka az utcára néz, ugyanis és mikor kint játszunk a gyerekekkel mindig odalesek, hátha... hátha felbukkan ott valaki. Mármint olyan valaki, aki nem az Idősebb Madár, vagy Madárné. Ma aztán szerencsém volt. A kisasszony tisztában van az Ifjabb Madárral való nemlétező kapcsolatommal, folyton Berta pasijaként van emlegetve, és most is talán nagyobb izgalomba jött mint én, mikor megosztottam vele, hogy közönségünk van, szóval nagyon aranyosan kell együtt játszanunk. Látni kellett volna a produkciót, amit nyújtottunk. Felkaptam, körbepörgettem, kergettük egymást, hangosan kacagtunk a semmin, táncoltunk, minden ilyesmi. Mint már említettem, Ifjabb Madarat még soha, de soha nem láttam eddig a konyhában, most viszont szinte fél percenként tűnt el, majd bukkant fel újból, szóval, az akciót sikerként könyvelem el magamban. Komolyan, csak egyszer, csak egyetlen egyszer beszélhetnék vele. Csupán egyszer. Olyan óriási nagy kérés ez?