Happy pride!

Jajj, mennyi mindenről szerettem volna írni a hétvége folyamán. Kezdve például  kisasszony születésnapi ittalvós bulijával, folytatva a tegnapi szorgalmasan dolgozós nappal, amit ismét a Barnes & Noble-ban töltöttünk, de én nem vettem magamnak semmit, és erre nagyon büszke vagyok. Tegnap este aztán túlságosan hullafáradt voltam ahhoz, hogy mindezt bepötyögjem, ráadásul valahogy élvezhetően is tálaljam, de gondoltam sebaj, majd ma bepótoljuk ezt. Ma aztán mikor délelőtt tizenegykor kinyílt a szemem, az volt az első gondolatom, hogy ki kell szabadulnom a házból, mielőtt megtalálnának a gyerekek. Igen, tudom, nem túl kedves gondolatok ezek, de ti sem éreznétek másképp, ha két napot szinte folyamatosn velük töltöttetek volna. Fogalmam sem volt róla, merre is szeretnék menni, annyi ötletem volt, hogy D.C.-be, azon belül meg majd amerre visz a lábam. 

Mikor kiléptem az ajtón és megéreztem, hogy nagyjából harmincöt fok lehet odakint, már azt is tudtam, hogy lehetőleg valami légkondícionált helyet veszek majd célba.

Miközben metróztam, aztán kitaláltam, hogy beugrok az egyetlen vasárnap is nyitva tartó könyvtárba, kiveszek valami könyvet, leülök a fűbe, valahol a Kapitólium és a Monument között, lehetőleg valami árnyékos helyre, hogy ne csúnyán, ujjatlan pólóban barnuljak le, és pihengetek kicsit. Vagyis a félig kész tervem  légkondis helyiségeket illetően rögtön ugrott is.

Találtam magamnak két könyvet, aztán elkezdtem sétálni a Mall felé. Lehetőleg úgy, hogy csakis árnyékos helyen maradjak, mert a gatyarohasztó meleg és a megközelítőleg kilencven százalékos páratartalom kombó csakis akkor kellemes, ha az ember egy medence, vagy egy óceán partján időzik éppen.

Félúton a könyvtár és a Mall között megláttam aztán, hogy valami buli miatt lezárták az utca igencsak nagy részét. Én meg gondoltam, teszek egy kis kitérőt, és megnézem mi folyik arrafelé, hátha némileg feldobhatom a napom. Furcsa, de az első gondolatom az volt, hogy talán valamiféle melegfelvonulás lehet. Nem tudom, honnan jött az ötlet.

Szép lassan aztán elérkeztem a rendezvény bejáratához, ahol egy óriási felirat hírdette, hogy:

Az én szám pedig óriási vigyorra húzodott. Jó dolog, mikor rájövünk, hogy a megérzéseink nem hagynak cserben minket.

Így aztán egy kellemes, múzeumjárással, vagy fűben fekvéssel és olvasással töltött délután helyett kikötöttem egy melegfelvonuláson. A következő bejegyzés egy szép mese arról, mit csináltam, miket láttam, és hogyan estem szerelembe egy sráccal, aki nagy valószínűséggel meleg, mert önkéntesként dolgozott egy izé... melegfelvonuláson.

(Figyelem! A következő sorok egyes emberek számára olyan információkat, véleményeket tartalmaznak, amik esetleg zavaróak lehetnek. Szóval, ha esetleg különféle vallási, vagy személyes, vagy akármilyen okokból úgy gondolod, hogy a melegek a terrorizmus, a globális felmelegés és az emelkedő tejárak okozói, hagyd abba az olvasást. Komolyan. Nincs harag, találkozunk a legközelebbi bejegyzésnél. Köszönöm.)

Sosem jártam még hasonló rendezvényen. Talán azért, mert nem vagyok homoszexuális. Meg azért is, mert nem igazán jártam még olyan helyen, ahol ilyesmi dolgokat szerveztek volna. Valahogy mégis úgy gondoltam, hála a magyarországi helyzetnek, hogy az összes melegfelvonulás, parádé vagy bármiféle ünnep része egy anti-meleg csoport. Legyen szó valamiféle templomi gyülekezetről, vagy sima homofób emberekről. Épp ezért lepődtem meg annyira, mikor egyrészt semmi ilyesmivel nem találkoztam a környéken, ráadásul az első standok, amikkel szembesétáltam, nem mások, mint különféle egyházi szervezetek standjai voltak. Katolikus, baptisták, zsidók, mindegyikük osztogatott Isten szeret téged vagy Szeretem a zsidó fiúkat/lányokat meg Mindannyian Isten teremtményei vagyunk feliratú kitűzőket, matricákat, hasonlókat. Én mindig nagyon szívesen elfogadtam őket, bár azért mikor a zsidó-sátornál készültek a kezembe nyomni egy Szeretem a zsidó lányokat feliratú matricát, azért mondtam, hogy inkább olyat kérnék, ami fiúkra vonatkozik.

Minden sátornál gyűjtöttem magamnak valami kis apróságot, közben pedig tátottam nagyra szám, bár azért annyira nem feltűnően. Senkit nem láttam egy szál semmiben rohangálni, de még csupa bőrszerkóban sem. Senki nem rángatta maga mögött pórázon a párját, és természetesen senki sem rohangált óriási injekciós tűkkel a kezében, amikben szupertitkos szérum lötyögött, csak azért, hogy az arra járó hetero embereket gonosz módon meleggé varázsolják.

Mikor már kellőképpen sok matricát viseltem arra vonatkozóan mit támogatok, mit nem, és mennyire faszagyerek vagyok, megállított egy fiú, mappával a kezében, hogy lenne-e pár percem. Mivel lehetséges melegség ide vagy oda, hihetetlenül aranyos volt, azt mondtam, hogy naná, ha kell neki szentelem életem összes hátralévő percét. Kellemesen elcseverésztünk, többek között például arról, hogy Magyarországon még csak esély sincs egy ehhez hasonló, békés meleg-rendezvényre, mert túl sok az idióta ember. A beszélgetésünk közben én végig totál rákvörös voltam, bár szerencsémre ezt akár a melegre is lehetett fogni, nem csak arra, hogy kis híján összeestem, valahányszor Eric, mert így hívták, rám mosolygott. Legszívesebben megragadtam volna a vállát, és elkezdtem volna hadarni, hogy kérlek, mondd, hogy nem vagy meleg, mondd, hogy te is ugyanúgy belém szerettél, mikor megpillantottál, mint én beléd. Mondd, hogy velem akarsz megöregedni, hogy együtt az emberi jogokért harcoljunk, és tökéletes gyerekeink legyenek, akik szintén az emberi jogokért harcolnak majd, és éljünk boldogan egy helyes kis házikóban, ahol a kertben saját zöldéseket termesztünk, és hibrid autóval járunk mindenfelé. Még azt is megkérdezte, Magyarországról, egész pontosan honnan származok, bár mikor reményeim szerint huncut mosollyal megkérdeztem tőle, ismeri-e egyáltalán Magyarországot, bevallotta, hogy nem, de akkor is érdekli. Beszélgettünk kicsit arról, mit is csinálok itt éppen, meg minden ilyesmi.

Aztán elbúcsúztunk egymástól, és tovább botorkáltam, továbbra is az álomvilágomban járva. 

Ami feltűnő volt, hogy rengeteg nagy, meg híres cég is kivonult. A Wells Fargo, vagy a Capital One bank, vagy éppen az Amtrak. Magyarországon ezt megint csak nem tudnám elképzelni. Sok helyen például különféle állásokra is lehetett jelentkezni, például az FBI vagy a... felkészültetek... CIA sátránál. Utóbbihoz rögtön odaverekedtem magam, de kábé meg sem tudtam szólalni, csupán szépen mosolyogtam az előttem álló leszbikus kémnénikre, és elfogadtam a mágnest, meg mobiltelefon kütyüt, amit a kezembe nyomtak.

Még egy csupa melegekből álló rendőrcsapat is kivonult:

Nem tudnám megmondani miért, de fantasztikus volt az egész rendezvény hangulata. Hangosan szólt a zene, az emberek énekeltek, egyfolytában "Happy pride!"-ot kiabáltak oda egymásnak, és úgy viselkedtek mintha mindenki egy óriási család tagja lenne.

Ráadásul talán életemben először kívántam, bárcsak fiú lehetnék, nem csak talán meleg-Eric miatt, hanem az összes többi, egészen tutibiztosan meleg fiú miatt is. Úgy értem, hú, mamám egyikük másikuk mennyire nagyon dögös volt. Ráadásul a nagy meleg miatt igencsak sokan megszabadultak a pólóiktól is, ami még tökéletesebbé tette az egészet.

Valamikor délután négy óra körül gondoltam úgy, hogy eleget mászkáltam már a melegben, elég ingyen cuccot gyűjtöttem be (például egy egész életre elegendő óvszeradagot), és ideje lenne hazametróznom, de szinte az egész hazafelé tartó utat végigvigyorogtam. Sosem fogok többet találkozni azzal a pár fantasztikus emberrel, akiket itt láttam (az utolsó képen mosolygó, ingyen öleléseket osztogató nénivel, többek között), de hihetetlenül feldobták a napom. Sőt, azt hiszem, ez a délután egyike lesz azoknak, amikre még sokáig emlékezni fogok.

Végezetül pedig itt egy videó. Egy fekete papról, amint egy melegparádén karaoke-zik. Ráadásul fantasztikusan.