Kilenc

Ma vagyok kilenc hónapja Amerikában. Juhú. A bejegyzésnek ehhez igazából nem sok köze lesz, de semmi más nem jutott eszembe. Hogy megünnepeljem eme csodásan kerek számot, meghívtam magam vacsorázni a Panda Express-be. Ahol nem, nem panda húst lehet enni.

Az elmúlt pár napban mindössze két dátum járt egyfolytában a fejemben:

június 20. és július 10.

Előbbi a hosszabbításos papírok beküldésének határideje, utóbbi pedig a vakációs hetem kezdete. Előbbinek már a gondolatától is kivert a víz, éjszaka alig bírtam aludni, ha csak rá gondoltam, az egész már-már kísértetiesen kezdett hasonlítani a pár évvel ezelőtti jogi terminológia vizsga előtti állapotokra kezdett hasonlítani. Hogy miért? Mert továbbra sem tudtam, mi a helyzet  a családdal, meg a hosszabbítással. Csütörtök este aztán, miközben nagyban pakolásztunk a pénteki születésnapi zsúr előtt, anyuka hirtelen elkiáltotta magát:

- Június 20! Úristen, mindjárt június huszadika van!

Én meg nagyokat pislogtam rá, főleg azért, mert azt hittem, a hosszabbításról szóló papírjaim (ha ugyanannál a családnál maradok nekik kell foglalkozniuk a kitöltésükkel, amiket nekem küldött az ügynökség mehetnek tüzelőnek), valamelyik levélkupac alján tengődik pár katalógussal meg fűnyírás-hírdetéssel együtt. Aztán nem is ez történt. A papírok már ki vannak töltve, csupán nekem kellett elrohannom a főnénihez, és odaadnom neki a bizonyítékokat, hogy letanultam a 72 órámat. Emiatt is féltem rendesen, főleg azért, mert ha összeadjuk a spanyolóráim meg a mostani írói kurzust, hát... igencsak messze vagyok attól a bűvös hetvenkettestől. Én meg azt hittem, hogy a néninek CIA-s méreteket öltő feljegyzései vannak minden egyes választható kurzusról, az összes óra anyagáról, házi feladatokról, minden ilyesmiről, és mikor ellátogatok hozzá a papírjaimmal, majd leültet egy székbe, elővesz valami ostort, és alaposan kikérdez az órák történéseiről. Ehhez képest, a beszélgetésünk ma délelőtt valahogy így nézett ki, miután kezébe nyomtam a borítékokat:

- Tíz hét? - kérdezte, kezében a spanyol órát igazoló papirommal. - Az hány óra?

- Nem tudom - vontam vállat. - Huszon... - kérdő tekintettel nézett rám. - Mármint harminc. Valamennyi.

- Harminchat?

- Annyi - bólintottam.

- Remek, holnap elküldöm a központi irodába.

És már végeztünk is. Talán öt percet sem vett igénybe az egész beszélgetés, udvarias társalgással együtt.

Azt meg, hogy július tizedike miért is jár a fejemben olyan sokat, szerintem senkinek nem kell magyaráznom. Tegnaphoz egy hónapra utazok, mához egy hónapra pedig már azt tervezgetem majd, mit fogok másnap, a Comic-Con első napjára felvenni. Mióta kiderült, hogy a Supernatural panel vasárnap lesz, amikorra van jegyem még sokkal inkább izgatott vagyok. Mert ha nem is találkozok Mishával, vagy Jensennel és Jareddel, de látni fogom őket, élőben, saját szemeimmel. Csak azért nem ugrálok fel-alá egész nap, mert felnőtt emberek nem csinálnak ilyesmit.

Ma amúgy borzalmasan sokat gondoltam talán meleg-Ericre. A papíron, amit kaptam, rajta van a teljes neve, szóval ha esetleg bátrabb lennék, megkereshetném Facebookon, vagy valahol, és írhatnék neki, hogy akár egy ligában játszunk, akár nem, ő az életem szerelme, és jó lenne, ha ezt elfogadná. Miközben a dugóban araszolgattam ma délután, egymás után újra meg újra lejátszottam magamban beszélgetésünk minden egyes mozzanatát, meg azt, hogy pontosan melyik sátornál álldogált. Emberi jogok. És azt mondta, minden, ami a homoszexuálisok jogaival kapcsolatos az emberi jogokhoz tartozik, épp azért volt ő is ott. Szóval, egy icike-picikét talán nagyobb rá az esély, hogy a lányokat szereti. Aztán, miközben ezen gondolkoztam elsuhant mellettem egy autó, annak a szervezetnek a matricájával, ahol Eric is önkénteskedik, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ez egy jel. A jele annak, hogy meg kell keresnem, ha kell, akár úgy, hogy én is jelentkezek önkéntesnek (hé, azt szabad, csak dolgozni nem). Miután letelt az a megközelítőleg egy perc, rájöttem, hogy ehhez sosem leszek elég tökös, keserűen nevette megyet, és inkább tovább szórakoztattam a hozzám hasonlóan dugóban állókat egy Coldplay-szerenáddal.

Hétfő van. Video time! Szokásos helyeken, meg itt megtekinthető. (Előre szólok, halvány lila gőzöm sincs arról, mit mondok nagyjából a 37. másodperctől a negyvenedikig. Valamit a bejegyzésről, meg képekről. Elnézést mindenkitől, ezért.)