Mozgalmas első vakációs hét

Hihetetlen, hogy a hét eleje óta most van először időm, kedvem, lelki erőm, energiám, meg minden ilyesmim ahhoz, hogy írjak ide valamit. Szerdától kezdve már este tízkor ágyban voltam mindennap, és mielőtt az agyam súghatott volna bármi olyasmit, hogy gondolj vissza életed eddigi összes kínos élményére vagy nem gondolod, hogy pisilned kell vagy most jó sokáig merengjünk el azon, miért fogunk egyedül meghalni, ezzel ébren tartva még pár óráig, már békésen aludtam is, és fel sem keltem, egészen az ébresztőóra berregéséig.

Hogy miért?

Íme:

Szerdán, az első olyan vakációs napon, amikor egyik gyerekem sem ment már iskolába, Lisa kitalálta, hogy elviszi őket strandolni. Mivel hétfőn és kedden nem beszéltünk egymással, fene tudja miért, kivételesen tényleg halvány lila fogalmam sem volt róla, mi rosszat csinálhattam, amiért megérdemlem a silent treatment-et, én úgy gondoltam, ebből a buliból majd kimaradok. Aztán nem ez történt, szerdán Lisa megint kedves meg mosolygós volt, rögtön kérdezte, nem lenne-e kedvem nekem is velük tartani. Bár gondolom nyilván azért is történt ez, mert időközben elgondolkozott azon, mekkora munkával jár két gyereket felügyelni egy emberekkel teli strandon, főleg akkor, ha az egyik ezek közül a kisöreg, aki egy szuperrakéta sebességével képes egyik helyről a másikra teremtődni.

A strand, ahová mentünk egy egészen icike-picike víziparknak is beillett, mármint volt gyerekmedence, mindenféle játékkal, meg pár csúszda, és szép műpálmafák adtak árnyékot egy kisebb szigetecskén. Csatlakozott hozzánk Lisa nővére is, két újabb gyerekekkel, akikre ő vigyáz, az egyikük nagyjából kisöreg korabeli, a másikuk pedig egy ennivaló, óriási husis lábakkal megáldott kisbaba. 

Fogalmam sincs, honnan gyűjtik a gyerekek az energiáikat, de az biztos, hogy estére Lisával már mindketten alig bírtunk állni a lábunkon, én ténylegesen elaludtam a kisöreg mellett, mikor bekucorodtam mellé a lefekvésnél, hogy segítsek neki aludni, ő pedig vidáman ugrált mellettem, masszírozta a hátam, vagy éppen játszott Transformers-est, ahol a kezei és lábai helyettesítették a robotokat. 

Csütörtökön elvileg az egyik ugrálós helyre mentünk volna, oda, ahol a kisöreg születésnapi buliját is tartottuk pár hónapja, de kiderült, hogy pont csütörtökön vannak zárva, így gyorsan szükségünk volt egy B-tervre. Szerencsére, Lisa tesójának volt pár kuponja egy bowling-pályára, ami két ingyen menetre jogosította fel a büszke tulajdonost, csupán a cipőkért kellett fizetni. Eredetileg úgy terveztük, minden gyerek kap magának egy pályát, mert akkor biztos nem lesz veszekedés, sértődés, harcolás azért, hogy ki menjen először, de valószínűleg minden hely, ahol szórakozni lehet, csukva volt aznap, ugyanis szinte az összes pályán játszott valaki, így nekünk csak egy jutott, és előzetes félelmeink valóra váltak, tényleg elkezdett veszekedni, sírni, rugdosni az összes gyerek. Eleinte úgy terveztük, a cipőbérlésből maradt pénzből veszünk majd nekik fagyit, vagy ilyesmit, de tudtuk, hosszú napnak nézünk elébe, és mint az Év Bébiszittere díj várományosai inkább meghívtuk magunkat ebédelni, miközben a gyerekeket próbáltuk távol tartani egymástól, vagy éppen a többi játékostól. Közben a foci EB Olaszország-Horvátország meccsét néztük a bárpult felett lógó tévékben, és magyaráztam a lányoknak, hol is találhatóak ezek az országok, és mit kell tudni róluk. Valami nagyon izgalmasat mondhattam, mert mindketten fellelkesültek, hogy jajj, mennyire nagyon fantasztikus helyek lehetnek.

Bowlingozás után célba vettük azt a házat, ahol Lisa nővére bébiszittel, átvedlettünk fürdőruhába, majd irány A Klub, ahol mindenféle izgalmas dolgot lehet csinálni, például könyvklubba, meg fitneszórára járni, és történetesen medencéjük is van. 

Lisával aznap mostunk hajat, és vasaltuk ki szépen, szóval mi a medence partjáról vizimentősködtünk, miközben a napszemüvegeink mögül feltűnésmentesen legeltettük az igazi vizimentőkön a szemeinket. Mikor éppen nem veszekszünk, vagy sértődünk meg egymásra valami miatt, hihetetlen mennyire jóban vagyunk, és tudunk beszélgetni, vagy éppen vihorászni valamin.

Mikor a gyerekek már kiúszkálták magukat, visszamentünk a házhoz, ahol a gyerekek a High School Musival harmadik részét nézték, mi, felnőttek pedig próbáltunk nem elaludni a kanapén. 

A csütörtöki naphoz tartozik még az eseménytelen szemetes-kivitelem is, ami majdnem eseménydúsra sikeredett. Éppen végeztem a nagy kukák kivitelével, már csak a picike, újrahasznosítós dobozt kellett volna kitennem az út mellé, mikor megpillantottam bekanyarodni az utcára A Kocsit. Az Ifjabb Madár Mobilt. Igaz, láttam már a család többi tagját is vezetni az autót, de gondoltam, oké, ez az esélyem arra, hogy végre, végre valahára köszönhessek egyáltalán neki. Az összes erőm összegyűjtve hátrarohantam a kukákhoz, felkaroltam a kék dobozt, és sokkal lassabban, és amennyire egy kukával lehet, nőiesen elkezdtem vele vonulni. Időközben a kocsi már annyira közel ért, hogy láttam, tényleg az Ifjabb Madár ül benne. Sajnos, mire én a szépen egymás mellé állított kukáinkhoz értem, Ifjabb Madár még éppen csak leállított a motort. Nem baj, gondoltam, majd kipattan a kocsiból, én meg még pont itt leszek, mintha azon gondolkoznék, mi legyen a következő lépésem az összes kuka kivitele után, vagy ilyesmi. Ifjabb Madár kiszállt a kocsiból, és úgy, hogy még véletlenül se nézzen felém a csomagtartóhoz sétált, ahol aztán nekiállt matatni valamit. Én lustán az egyik, nagy, szürke kukára támaszkodtam egyik karommal, de körülbelül fél másodperc múlva rájöttem, hogy ez nem laza, hanem inkább kínos, és visszaindultam a ház felé. Pontosan abban a pillanatban tűntem el a ház fala mögött, mikor Ifjabb Madár lecsapta a csomagtartó tetejét és megindult a saját házuk felé. Amint biztos voltam benne, hogy sem ő, senki sem lát, szépen elszavaltam az összes szitokszót, amit ismerek, majd előadtam Lisának és a kisasszonynak is a történetet, és az este folyamán párszor még belevertem a fejem is bármibe, ami éppen kéznél volt. Főleg, mikor utólag eszembe jutott, hogy az iPodom végig a nadrágom zsebében volt, szóval simán matathattam volna azon valamit, amíg Ifjabb Madár feje elő nem bukkan a csomagtartójából.

Pénteken már tényleg megcéloztuk az ugrálós helyet, igaz, sajnos Lisával nem vehettünk részt a mókában, mert túl sok felnőtt nézett volna ránk túl fura tekintettel, de a gyerekek jól érezték magukat. A kisöreg legalábbis biztosan, a kisasszony nagyjából két percenként jött hozzánk könnyes szemekkel, hogy valaki meglökte, elé állt a sorban, a kelletténél tovább nézett rá, meg minden ilyesmi. Szerintem már csak simán fáradt volt ő is. Mikor már mindkét gyerek inkább az ölünkben szeretett volna kucorogni, mint ugrálni, elhatároztuk, hogy célba vesszük a Cabin John parkot, ahol van egy szép nagy játszótér, az erdő szívében, a gyerekek kirohangálhatják, és lehetőleg jól le is fáraszthatják magukat.

A terv persze nem sikerült, a gyerekek még mindig élénkek voltak, igaz, a kisasszony este tíz körül már elbóbiskolt a film előtt, amit a tévében nézett, és jött hozzám, hogy menjek fel vele a szobájába, takargassam be, és kicsit aludjak vele. Kisöreget akkor anyuka még kergette fel-alá a házban. Én, miután visszamásztam szobámba a kissaszonytól, gyorsan be is bújtam a saját ágyamba, megnéztem kettő Arrested Development részt, bár a másodikat már igencsak félálomban, aztán nagyjából tizenegy órát aludtam. 

Jövő héttől mindkét gyerek táborban lesz napközben, szóval némivel, vagyis oké, sokkal nyugalmasabban fognak telni a napok. Némiképp unalmasabban is, persze, de jelenleg négy könyv vár arra, hogy kiolvassam, aggodalomra semmi ok.