Tornado Warning

 Valamikor délután fél négy körül érkezett a hívás Lisától.

- Nagyon esik az eső? - kérdezte, egy gyors köszönés, meg miújság-miújság, semmi-semmi után.

Kinéztem az ablakon. Az eső, ami egész nap szakadt, mintha kicsit elállt volna, de az ég folyamatosan morgott és pár villámcsapás jelezte Thor jelenlétét a közelben.

- Nem, annyira nem - válaszoltam. - Ki kell mennem?

- Igen, ha nem nagy gond, össze tudnád szedni a medence körül a felfújható izéket? Nem akarom, hogy a szél elfújja őket.

Jót mosolyogtam magamban, miközben kirohantam az udvarra, ahol időközben szinte már a nap is kisütött. Ugyan, a medencét nagyjából velem egymagas kerítés veszi körül, itt meg csupán egy kis viharról van szó, ha ez a kis szellő felkapja akármelyik matracot olyan magasra, hogy átrepüljön a kerítésen, akkor megérdemli, hogy elkallódjon. Hulljon a férgese, vagy mi. Mondjuk abban azért reménykedtem, hogy az a bizonyos férges nem a kedvenc világoszöld, fehér pöttyös óriási úszógumim lesz. Ami igazából nem az enyém, de értitek.

A biztonság kedvéért összegyűjtöttem a játékokat is, és bedobáltam a kint hagyott törülközőket meg fürdőruhákat a szárítógépbe, mert én ilyen szorgalmas kislány vagyok.

Szinte még le sem tettem a popóm a számítógép elé, hogy folytassam az Captain America nézését, mikor hallottam, hogy hazaérkezett Lisa a gyerekekkel. Kicsit furcsálltam, hogy szinte azonnal lefutottak a pincébe, mert elég régen játszottunk már idelenn. Igaz, elég régen volt már olyan rossz idő, hogy ne ugrottak volna a gyerekek abban a pillanatban a medencébe, mikor hazaértek, és persze átvedlettek fürdőruhába.

Fél perc múlva megjelent kisasszony a szobámban, hogy azonnal menjek hozzájuk, ki a szobámból, mert jön egy tornádó és ablaktalan helyen kell lennünk. Az én szobámnak meg igencsak nagy ablakai vannak, mindkét oldalon. Szegényt kicsit kinevettem, hogy ugyanmár, ha tornádó közelegne, arról azért csak tudnék, nem?

- Néztél ma híreket, voltál az interneten, vagy jártál egyáltalán emberek között? - kérdezte szemrehányóan a kisasszony. Mire bevallottam, hogy híreket nem néztem, az interneten meg tökéletesen elvoltam azzal, hogy Tom Hiddleston képekre csorgassam a nyálam, de rádiót hallgattam és ott egy szó sem esett tornádóról. Gyorsan elővettem az iPodom, hogy leellenőrizzem az időjárás-alkalmazást, és láttam, hogy igen, a hőmérséklet meg ilyesmik mellett ott villog a nagy piros felkiáltójel, ami azt jelenti, valamiféle gubancra lehet számítani időjárásilag. Rákattintottam, és gyorsan végiggörgettem a jelentést.

TORNADO WARNING

VERY DANGEROUS STORM

TAKE COVER

AVOID WINDOWS

Ezek voltak azok a szavak, amik rögtön megragadták a figyelmem. Tudtam, hogy a kisasszony addig nem fog magamra hagyni, amíg át nem vonulok a biztonságot jelentő pincébe, de közben már azt is tudtam, hogy lesz még egy utam az udvarra, hiszen azokat a felfújható cuccokat tényleg el kell mozdítanom egy biztonságos helyre. Például a kerti faházba. 

Már közel sem volt annyira barátságos odakint a helyzet, mint nagyjából fél órával azelőtt. Sűrű, szinte már-már fekete felhők gyülekeztek, a szél már kezdte jelezni, hogy hamarosan el fog szabadulni a pokol odakint, miközben belekapott a hajamba. Közben folyamatosan villámlott, és még valami sziréna is megszólalt a távolban. Egy világvégéről szóló filmben is megállta volna helyét a jelenet. Hősiesen összegyűjtöttem a cuccokat, bevágtam őket a sufniba, aztán bemenekültem a házba, pont abban a pillanatban, hogy elkezdett ömleni az eső.

A kisasszony rögtön elém állt, könnyes szemekkel, hogy a medence partján hagyta tegnap a barátságkarkötőket, amit magának meg a legjobb barátnőjének készített, és egész biztos elmossa őket a vihar, ha nem megyek ki értük. Nyeltem egy hatalmasat, majd kinéztem az ablakon. Egyetlen porcikám sem kívánt ismét az udvarra rohanni. 

Egy valahogy mindenkinek meg kell halni-felkiáltás mellett ismét odafutottam a medencéhez, és sikeresen meg is találtam a két világoskék fonott karkötőcskét.

Ezek után egy viszonylag nyugalmas két óra következett a pincében, amit játékkal töltöttünk. Hála a légkondi hangosabb dübörgésének, ami elnyomott mindenféle hangot odakintről. Legalábbis azok számára, akiknek normális hallás jutott. Én, a már-már szuperhősökére emlékeztető hallásommal, természetesen, nagyon jól hallottam mindent.

Anyuka hat óra után érkezett meg kicsivel egy kis sajtos makarónival, amit a pincében meg is eszegettünk szépen, miközben a viharjelentést hallgattuk a tévében, és mintha csak valaki megnyerte volna közölünk a lottó főnyereményét, kezdtünk örülni, mikor bemondták, hogy a megyénkben már visszavonták a tornádóveszélyt. Visszajöhettem én is a szobámba, és a gyerekek is felmehettek aludni a saját ágyukba, bár ők ennek annyira nem örültek, mert már kezdtek lelkiekben felkészülni egy pizsipartira a pincében.

Legalább az áram egyszer sem ment el, ami nagy ritkaság ilyen esetekben, legalábbis az anyuka szerint. Majd legközelebb.