Zombik nélkül, de...

Hőségriadó van már napok óta. Az ember kilép az utcára akár egy másodpercre, és már érzi, hogy rohad le róla a ruha. Szóval talán még sosem örültem annyira annak, hogy az amerikaiak mindenhol ezerrel dübörögtetik a légkondit, mint az elmúlt pár napban. Pont mikor kezdenék meghalni a kietlen, tikkasztó pusztaságban, amit parkolónak neveznek, szerencsére mindig szembesétál velem egy jótékony CVS vagy Cosi, néha-néha egy könyvtár, ahová betérhetek menedéket keresni.

Hogy a bevezetőnek mi köze ahhoz, amiről ez a bejegyzés egyébként szólni fog, arról fogalmam sincs. Csak szerettem volna megosztani, milyenek is az időjárási körülmények. Tíz hónapig éltem Angliában, és nagyon ügyesen megtanultam, hogy lehet az időjárásról beszélni, vagy írni, szép hosszan.

Lássuk viszont a lényeges dolgokat. Tegnap, elrohantam a könyvtárba. Nem, nem maradtunk ismét áram nélkül, más oka van. Illetve okai.

1. Lisa nagyjából dél körül érkezik minden nap. Mivel a gyerekek élvezik a tábori létet egy erdő kellemesen hűvös sűrűjében, mi körbejárjuk a szobáikat, az alagsort, rendet rakunk, óriási zsákokba dobálunk régi, vagy éppen sosem használt játékokat, amiket aztán eladományozunk, vagyis szorgoskodunk. Nekem, mivel lusta dög vagyok, nincs kedvem már déltől művelni ezt, elég ha olyan kettő körül bekapcsolódok a mókába, délután ötig bőségesen úgy gondolom, eleget dolgoztam a pénzemért. Viszont, a szobámban sem szeretnék ülni, amíg Lisa gürizik, mert nagyon rosszul érezném magam, főleg most, hogy kezdünk megint nagyon jóban lenni. (Ma például még csokit is hozott nekem.) Így inkább egy kis ideig elmenekülök itthonról.

2. Megcsapott az ihlet. Nem tudom, miért kell a könyvtárban ülnöm ahhoz, hogy a legújabb irományom vázlatán dolgozzak, azok alapján, amiket az írói kurzusomon éppen tanulok, de tény, hogy sokkal jobban megy minden a kis zugomban, mint a szobámban ülve. 

Nagyjából két óra után hagytam el a könyvtárat, rohantam a kocsihoz, és már vártam az édes pillanatot, mikor beindítom a motort és meghallom a légkondi édes, zümmögő hangját. Békésen hazadínóztam, mert ez nem az a sztori, mikor elromlik a ventillátor és muszáj az utat hőségben megtennem, majd mikor leparkoltam a házunk előtt, észrevettem, hogy Madárék két kutyája, a fogalmamsincs és nemtudom névre keresztelt corgik kint süttetik magukat az ajtajuk előtt. Ami már alapból fura dolog, mert mindig az üvegajtó túloldalán látom őket, de ami jobban érdekelt az az volt, hogy egyedül Ifjabb Madár kocsija állt a beállón. Az én agyam pedig tekeregni kezdett. Mi lenne, ha valahogy megpróbálnám magamhoz hívni a kutyákat, neki meg feltűnne, hogy azok nincsenek az ajtó előtt, vagyis ki kéne jönnie a házból, és meglátná, ahogy nagyon tündérien játszok a kutyukkal.

Szám óriási vigyorra húzódott, miközben kiugrottam a kocsiból, szinte a meleget sem éreztem, annyira büszke voltam a tervemre. A kutyákra néztem... ők meg rám... megütögettem a térdem, kiadtam pár gügyögő hangot... a kutyák továbbra is csak néztek rám.

- Here, doggie doggie - próbálkoztam tovább, de a kutyák továbbra is csak bámultak engem, meg néha egymást, mintha azt beszélték volna meg, figyelmen kívül hagyják ezt a hibbant emberi lényt, mert megtanították nekik, nem szabad idegenekkel beszélni.

Elkönyveltem magamban, hogy a tervem sikertelen volt, de miközben lefutottam az alagsorba Lisához, aki épp szünetet tartott és Ellen Degeneres videókat nézett telefonján, miközben jókat kuncogott rajtuk, egy gonosz kis hang azt súgta a fejemben, nem szabad ennyiben hagynom a dolgot. Valamit tennem kell. Nem szabad elszalasztanom ezt a talán lehetőséget. De hogy tudnék feltűnésmentesen az utcára kerülni, úgy, hogy Lisa ne szomorkodjon, amiért nem segítek neki?

Szinte biztos vagyok benne, hogy a következő szót hangosan is kimondtam:

- Dínó.

Az én csodajárgányom ugyanis igazán koszos és rendetlen már belülről. Meg persze kívülről is, de ez a történetünk szempontjából teljesen lényegtelen, mert sajnos nem vagyok az a fajta lány, aki képes lenne szexisen kocsit mosni. Így aztán megmondtam Lisának, hogy én megyek, kitakarítom a Dínót, ha szüksége van rám a zsákok cipelésével vagy ilyesmi, csörögjön rám. Megragadtam egy szemetes zsákot, egy nagy üveg vizet, és kirohantam Dínóhoz. 

A kutyák időközben közelebb merészkedtek az utcához, én meg gondoltam teszek egy újabb próbát velük. Leguggoltam, hátha az óriási méretem volt az, ami az első körben megijesztette őket, és úgy próbáltam ismét hívogatni őket. Az egyikük megindult felém, aztán megtorpant. Ismét gügyögni kezdtem, és ezúttal már mindketten elkezdtek rohanni felém, igaz, egyikük pár apróbb vakkantást hallatott, én meg egy kicsit elbizonytalanodtam, mert hirtelen rájöttem, teljesen egyedül vagyok az utcán két fenevaddal. Mert a corgik bizony nagyon vérszomjas és veszélyes kutyák.

(Mellékesen a fél lelkem odaadnám egy ilyen kutyáért. Talán még a macskákról is lemondanék.)

Végül mindkét kutyus odaért hozzám szerencsésen, az apró lábaikon, egyikük sem harapta le a karom, és pont kezdtem volna simogatni őket, mikor a Madár-lak felől egy kiáltást hallottam. Minden bizonnyal a kutyák neveit, mert azonnal elrohantak a ház felé.

Én pedig felpillantottam, és nem mást pillantottam meg a ház ajtajában ácsorogni, mint Ifjabb Madarat, egy szál sötétkék térdnadrágban. Nem, tényleg, semmi más nem volt rajta.

- I'm sorry! - kiáltott oda nekem, halvány mosollyal az arcán.

Hogy kell beszélni? Úristen, Bebe, hogy kell beszélni? Mit kell ilyenkor mondani? Tudok egyáltalán beszélni? Nem, nem szabad bámulnom a hasát, nem, nem... a szemébe nézz, nézz a szemébe... hmm, a karjai... tudtam én, hogy a kocsija hátuljára ragasztott evezőscsapat-matrica hozzá tartozik, mert ilyen karjai... válaszolnom kéne. Tudok már beszélni?

- It's okay - válaszoltam, reményeim szerint elbájoló mosollyal, nem idióta módon, hanem dögösen hátrarázva hajam.

Ifjabb Madár rögtön el is tűnt a házban, én meg álltam egyhelyben magam elé bámulva, és próbáltam felfogni mi is történt. Beszéltem Ifjabb Madárral. Jó, nyilván nem folytattunk nagyon tartalmas beszélgetést, sőt, még csak beszélgetésnek sem lehet nevezni ezt a valamit, de hozzám szólt. Elvigyorodtam, és legszívesebben őrült táncba kezdtem volna, de helyette inkább csak Dínó felé fordultam, hogy ténylegesen nekiálljak takarítani. Az ablakban visszaverődő tükörképemen aztán megpillantottam milyen felsőt is viseltem egészen pontosan.

ez a zombiölő trikóm

Nem tudom van-e valaki, aki emlékszik ERRE a kitalált kis történetecskére, amit nemrégen osztottam meg veletek? Amennyiben nem, tessék újra végigolvasni, és akkor már senki nem fog csodálkozni azon, miért kezdtem el hirtelen őrült módjára nevetni magamban. Sokszor előfordult már velem, hogy ilyen, vagy olyan formában valóra vált, amit írtam, bár nem pont velem, hanem barátnőimmel, meg minden ilyesmi. Aztán tessék. 

Az este további részében természetesen úgy viselkedtem, mint aki részeg, vagy szívott valamit. Igen, tudom, akár szánalmasnak lehetne nevezni, de hé, a világ legromantikusabb történeteinek is el kell kezdődnie valahol, nem?