Beszámolok

Higgyétek el, nagyon-nagyon jó okom van arra, hogy régen jelentkeztem. Nagyon-nagyon-nagyon jó okom. Olyan, amit ha megosztok veletek, mindenki halványan elmosolyodik majd, és magában azt mondja, igen, Bebe, ez tényleg remek kifogás arra, miért nem írtál már több mint két hete, pedig izgalmas beszámolókat, meg képeket ígértél nekünk. Komolyan.

Felkészültetek?

Lusta voltam.

Na jó, most, hogy szinte látom, ahogy mindenki feláll a számítógépe mellől és ököllel belecsap valami kemény dologba, ahová a fejemet képzeli, ennél jobb okom is akad. Szegény kisöregem, rögtön a családi nyaralás után (hopp, gyorsan le is lőttem, merre jártunk) letebegedett. Nem is akárhogy. Skarláttal. Vagy skarlát által. Akárhogy hangzik magyarosabban. Én, mivel hipochonder vagyok már aznap este elkezdtem fájlalni a torkom, és meg mertem volna esküdni, hogy viszketek is mindenfelé. Szerencsére a torokfájás pár órán belül megszűnt létezni, átvette a helyét a minden más fájás. Nem tudom mi bajom volt, vagy van, mert azért még most sem vagyok topon, de a torkomnak semmi baja, szóval az immunrendszerem talán sikeres hadjáratott folytatott a kisöreg bacilusaival szemben. Gratulálok, immunrendszer, és innen szeretném üzenni, sajnálom, amiért nem támogatlak úgy, ahogy kéne, vitaminokkal, meg ilyesmikkel. Sajnos, megígérni sem tudom, hogy ez a jövőben változni fog.

Most, hogy kiderült az igazi oka annak, miért halogattam a szükségesnél tovább az írást, nézzük a beszámolót. Ami talán nem is lesz annyira eseménydús, mint eleinte ígértem, ugyanis arra a helyre utaztunk, Bethany Beachre, Delaware államba, ahová a család minden évben visszajár nyaralni, pont mi otthon a horvát tengerpartra, és mikor az ember nagyon jól ismer egy helyet a program egyet jelent az intenzív tengerparton való dögléssel. Amivel semmi probléma nincsen, én hihetetlenül boldogan vetettem volna bele magam abba, hogy két héten keresztül aszalódok a napon, miközben a gyerekek vígan homokvárat építenek, vagy lubickolnak az óceán sekély vizében, de sajnos néhány tervünk nem válhat valóra. Már a legelső nap rájöttem, ha túl akarom érni a két hetet, le kell küzdenem az óceán és a halak iránti félelmem, mert én vagyok az egyetlen, akinek elég energiája van ahhoz (és akinek fizetnek), hogy egész nap fogja a gyerekek kezét, miközben a hullámokban ugrálnak, szükség esetén elkapja, és kimenti őket, nem engedi, hogy túl messzire merészkedjenek. Mikor megláttam, hogy halaknak igazából nyoma sincs, némileg megnyugodtam, és már az első nap vége felé kezdtem feloldódni, hiszen az óriási hullámokban ugrálni, sikítozni, tényleg jó móka volt. Aztán, egy különösen nagy hullám érkezése után, kisöregem, aki éppen nem mellettem, hanem előttem ugrált, teljes erejéből a bal térdemnek csapódott. Mivel én azonnal összeestem, és még valahogy a kezét is elengedtem, mindkettőnket maga alá temetett a víz. Kisöreg vígan nevetve bukkant fel alóla, én próbáltam felállni, inkább kevesebb mint több sikerrel, mielőtt egy újabb hullám ismét elsodorna, és aztán valahogy még a napozóágyainkhoz is sikerült elbicegnem. A kis baleset több okból is érdekes: először is azért, mert két hétig folyamatosan éreztem a nyomát, halványan. Ha gyorsabban szerettem volna futni, vagy nagyobbat ugrani a kelleténél, a térdem enyhe nyilallással emlékeztetett, hogy nem kéne, valamint ez volt a baleset, ami elindította a két hetes, folyamatos sebesülés-sorozatot. Nem, nem túlzok. Minden napra jutott valami. Legyen szó teljes erőből a combomhoz vágott frizbiről (tényleg baleset volt), nagyjából húsz percig tartó majdnem teljes karlebénulásról (a gyerekek szó szerint vették anyuka figyelmeztetését, miszerint öt percük maradt engem kínozni, utána szabad vagyok...), vízhólyagokról (a szabad estémen két pohár sör, és egy zselés állagú alkoholos valami elfogyasztása után úgy gondoltam jó ötlet mezítláb hazasétálni a háztól negyven percnyire lévő étteremtől), és a többi. 

De annak ellenére, hogy a vakáción inkább jobban elfáradtam, mint hogy kipihentem volna magam, nagyon jót mulattam, főleg azokon a szabad napokon, mikor az iPodommal és egy könyvvel a kezemben egyedül feküdhettem ki a tengerpartra, fedezhettem fel magamnak a belvárost. Érdekes módon, a kedvenc estém mégis az volt, mikor a családdal, anyuka unokatestvérével és férjével kiegészülve, elmentünk minigolfozni, meg vacsorázni előtte. 

A horvát tengerparti nyaralások egyik előnye az, hogy az évek során egész jó minigolf-játékos vált belőlem. Töki, vagy akár apu mindig kapható egy menetre, és bár Tiger Woodsnak még nem kell félnie tőlem, de legalább sikerül elsőre eltalálnom a labdát az ütővel. Ha a többi sporthoz fűződő kapcsolatom nézzük, ez nagyon szép teljesítmény.

A szomszédos Ocean City-be mentünk pályát keresni, mert ott sokkal több van, és sokkal szuperebbek mint Bethany Beachen. Tudjátok, a filmekben mindig lehet látni a nagyon szórakoztatónak tűnő minigolf-pályákat, különféle kastélyokkal, szélmalmokkal, meg hasonló dolgokkal. Na, ez pont ilyen volt, csak tengeri témával.

Két csapatra oszlottunk, anyuka a két gyerekkel játszott, hogy én, az apuka, meg az unokatesóék tudjunk felnőttesen, szabályok szerint játszani. Mivel a gyerekek nem voltak részei a versengésünknek, mondhatom, hogy nagyon csúnyán elvertem mindenkit, és még gonoszan kacaghatok is hozzá. Muhahaha. A tizennegyedik lyukig játszottunk csak, kisöregnek akkora lett elege abból, hogy sorba kell állni, meg várni, és nem igazán volt kedve jógyerekként viselkedni, de a tizennégyből kétszer sikerült elsőre beletalálnom a labdával a lyukba, ami nem csak a mi csapatunkból váltott ki óriási örömujjongásokat, de a mögöttünk várakozókból is. Imádom, hogy az amerikaiak ennyire nyitottak, ha ilyesmikről van szó. Kit érdekel, hogy még életünkben nem láttuk a bozontos hajú lányt a szuperhősös pólójában, és a sikere semmit nem számít nekünk? Ünnepeljünk, mert megérdemli! Juhúú! Ha van dolog, amit szívesen megtanítanék a világ másik felén, azaz a Magyarországon élőknek, akkor ez a viselkedés lenne az. 

A játék után még fagyizni is megálltunk, hogy teljes legyen az öröm. Eperfagyi csokoládéöntettel bevonva, hmmm. Említettem már, hogy itt mikor fagyit esznek az emberek, nem elégszenek meg csupán a fagyival? Kell rá csokiöntetet, eperöntet, akármi öntet, kis gumicukor, sprinkles (újabb szó, amit hirtelen nem tudok magyarul), bármi. A tizenegy hónap alatt gyorsan hozzászoktam a jóhoz, jövő nyáron otthon egész biztos követelem majd a csokiszirup adagom a Balcsi partján, miközben az eladók majd jól kiröhögnek, és elkérik a több száz forintot egy akkora gombócért, ami itt ingyen kóstolónak számít. (Most, hogy már csak tíz hónapom van hátra Amerikából kezdek sokat gondolkodni azokon a dolgokon, amik itt természetesnek számítanak, otthon meg nagyon nem. Azt hiszem, ez ebből a bejegyzésből tisztán látszik.)

Egy másik szabadnapomon, azon, mikor éppen nem a strandon döglöttem, fogtam magam és bebicikliztem Bethany Beach belvárosába. Mert, negyven fokban nincs is ennél jobb program. Mindössze húsz percnyi kis bicikliút volt, a család mégis olyan csodálattal nézett rám utána, mintha legalábbis a fél országot tekertem volna körbe. Bethany Beach belvárosa pont olyan édes volt, mint amilyennek egy óceánparti városkának lennie kell. Beszéljenek inkább a képek, azokat úgyis jobban értékeli mindenki, mint a rizsámat.

Miután megvettem a kötelező kulcstartóm, egy ajándékboltban aztán a következő gyöngyszemre bukkantam.

Aki nem tudja, miért estem majdnem össze a boldogságtól, ott abban a pillanatban, szerencsés ember, mert van élete, és nem szippantódott be teljesen a sorozatok világába. Gratulálok!

Sajnos, huszonöt pénzbe fájt a dráááágaszáág, így fájó szívvel, de a polcon hagytam. Talán majd máskor. Bár jobban örülnék egy igazinak a ház előtt.

Egy másik boltban talán még ennél is érdekesebb dologra bukkantam. Íme két kép, utánuk pedig a megfejtés.

Rákok. Élő rákok. Eleinte azt hittem, csupán a páncélokat árulják, olyan szép színesre voltak festve, és jó közel merészkedtem megcsodálni őket, amikor is aztán meghallottam a kaparászó hangokat, és olyan messzire menekültem a ketrecektről, amennyire az összecsukható székek engedték a hátam mögött. A képeket saját elmém épsége kockáztatásával készítettem, úgy nézgessétek őket. Pár percig elgondolkoztam azon, ki az az elvetemült, aki Spongyabob-mintásra festett rákot akar venni magának, de csak azalatt a rövid idő alatt, amíg a boltban nézegelődtem, vagy öt kisgyerek követelt egyet a szüleitről. Szerencsére, az enyémek nem tértek haza ilyesmi szuvenírrel, mert amennyiben így történt volna a dolog, soha többet nem mennék be egyikük szobájába sem, az egészen biztos. 

Ezt a nyalókát meg vettem magamnak, és lefényképeztem, mert csak. Még mindig a hátizsákomban lapul, biztonságban a gyerekek elől, akik eddig érdekes módon még nem szagolták ki, különleges, cukorka-szimatolásra fejlesztett orrukkal.

Hála annak, hogy ilyen sokáig húztam a beszámolót, már kezdenek dolgok kiesni az emlékeimből, amik biztos nem annyira fontosak, ha nem jutnak eszembe, de talán írni szerettem volna róluk, mikor még emlékeztem rájuk. Például arra az esetre, mikor egy kiadós vihar után a fitness-központban lévő kinti medencébe villám csapott, így lezárták azt is, meg a fedett medencét is, mert valami összeköti őket. Ez például nem érdekes, de igazából még sosem hallottam arról, hogy medencébe villám csapott volna, szóval valamilyen szinten mégis.

Igazából Bethany Beach és Ocean City akkor lehet igazán érdekes, ha az ember mondjuk barátokkal látogat oda, esténként nem mesekönyveket olvas, hanem a különféle szórakozóhelyeket járja (az én esetemben például a nagyjából öt különféle minigolfpályát és játéktermet...), alkoholmentes üdítőitalokat kortyol éjszaka a strandon, majd ugyanazon a strandon, napközben, próbálja kipihenni magából azokat a bizonyos üdítőitalokat. Majd talán egyszer. Addig is, én nagyon örültem ennek a nyaralásnak is, mert elkapott betegségek, meg fáradtság ide, vagy oda, nagyon szépen lebarnultam, és mikor éppen nem szokatlanul rendetlenül viselkedő gyerekeket kergettem, tényleg jól éreztem magam. Kicsit furcsa belegondolni, hogy jövőre már egy másik lány kíséri el a családot a nyaralásra.

Abba viszont még furább belegondolni, ha nem hosszabbítanék, kevesebb mint egy hónap már repülnék is haza. Ha körbenézek a szobámban, csupán egy gondolat játszódik le a fejemben újra, meg újra: HOGY FOGOM HAZAVINNI AZ ÖSSZES CUCCOM?