Lassan elfelejteni magyar

Vasárnap találkoztam Csillával, a nemrég városba érkező kolleginával (reklám helye itt) akinek azt a jótanácsot adtam, hogy ne halogassa a szuperfantasztikus napunkról szóló blogbejegyzést megírását, mert aztán odáig fog fajulni a dolog, hogy sosem fog elkészülni. Az ő bejegyzése már napok óta fent áll a blogján, én most jutottam el odáig, hogy írjak. Tipikus Bebe, akár azt is mondhatnánk.

Még mielőtt Comic-Conra utaztam volna, találkoztam Szilvivel, aki szintén blogot ír (másik reklám helye) és mindketten felfedeztük, mennyire nem tudunk magyarul beszélni. Most vasárnap ugyanez történt Csillával is. Pedig ő még nincs is itt olyan régóta. Mulatságos helyzetek születnek, mikor nem jutnak eszedbe teljesen alap magyar kifejezések, vagy teljesen észrevétlenül angol szavakat csempészel a mondataidba. Szinte már látom magam előtt, hogy jövő nyáron mindenki rajtam fog röhögni, akivel csak beszélgetni fogok otthon.

A lényeg, hogy vasárnap reggel tizenegykor találkoztam Csillával, aki volt olyan kedves, hogy elugrott értem kocsival, így rögtön meg is tudtam mutatni neki olyan fontos látnivalókat a környékünkön, mint a Madár-család háza, például. Sajnálatos módon, Ifjabb Madár pont nem rohant ki félmeztelenül az ajtón, hogy teljessé tegye a képet. Majd talán legközelebb.

Miután parkolóhelyet, meg metróállomást találtunk magunknak, D.C. felé vettük az irányt, mert az kötelező program az első hetekben, nyilvánvalóan. Szerencsére, minden látnivaló egy helyen található, így elég, ha megáll az ember a Mall közepén, forgolódik kicsit, láthatja az összes, filmekből ismert nevezetességet, és még fényképeket is készíthet velük. Ismétlem, anélkül, hogy elmozdulna bármerre is. Csilla volt olyan drágaságos, és hozott nekem egy kis szuvenírt, ami gyorsan meg is ihletett, és készítettem egy ilyen képet:

Nem vág közvetlen témába, de megemlíteném, hogy majdnem elsírtam magam, mikor befaltam azt a Sport Szeletet. Pedig mikor éppen nincs fájdalmas magyar kaja-hiányom, nem is rajongok érte annyira. 

Ha már itt voltunk, azért nem csak a csokim fényképeztem, természetesen, rájöttem, rólam is régen készültek már tipikus turista-fotók, és mindig mókás összehasonlítani a mostani, meg a lassan már egy éve készült képeket.

Mint a képeken is látszik, nagyon úgy tűnt a kis városnézésünket el fogja mosni egy kiadós, mostanában sajnos nem ritka, vihar, így valamiféle menedék után kellett néznünk, méghozzá lehetőleg gyorsan. Így tévedtünk aztán be az Air & Space Museum-ba. Vagy azért, mert vasárnap délután volt, és senkinek nem akadt jobb dolga, vagy mert mások is hasonlóképp gondolkodtak az esővel kapcsolatban, mint mi, a múzeum tömve volt. Én sikeresen becsempésztem a csokijaim a biztonsági kapukon, aztán célba vettük az éttermeket, mert mi mást csináltunk volna legelőször. És mi mást ettünk volna, mint finom Mekis kaját. Eleinte nagyon jó gyerekek voltunk, Csilla pizzát, én meg egy BBQ-szendvicset rendeltem, de miután elfoglaltuk helyünket, én ismét malackodni kezdtem, és úgy döntöttem, nem elég nekem az a szendvics, szükségem van egy nagy adag krumplira, és egy almás pitére (egy másodikat aztán kaptam ajándékba, mert a csajszi elfelejtette, hogy egyet rendeltem-e, vagy kettőt, és a biztonság kedvéért inkább kettőt hozott nekem. AMERIKA.). Csilla utána rájött, hogy ő is szeretne egy adag sültkrumplit magának. Nem nagy adagot, természetesen.

Ebédelés közben eszembe jutott, hogy másnap hétfő lesz, nekem meg sürgős videoblogolni valóm van, Csillával rögtön meg is egyeztünk, hogy a múzeum tökéletes hely a felvételhez. Ő ugyan nem szeretett volna szerepelni a Bebe TV eheti adásában, de vígan fényképezett engem közben, szóval ha valakit esetleg érdekel, hogy nézek ki, miközben vígan beszélek magam elé az iPodomon, tessék, így:

Ha már a múzeumban, jártunk, természetesen, körbenéztünk, és nem csak azért, mert odakint elkezdett szakadni az eső, mi meg, esernyő híján bent ragadtunk. 

Szerencsére, mire végeztünk a múzeummal, meg az ajándékbolttal, ahol nagyon fájó szívvel hagytunk pár hihetetlenül tündéri plüsspandát (nem, nem űrpandákról beszélünk, az állatkert is a Smithsonian múzeumokhoz tartozik, ezért lehet állatos cuccokat kapni az űrmúzeumban...), de azért nem távoztunk üres kézzel. Én például beszereztem pár képeslapot azoknak, akik képeslapot érdemelnek, és azt kell mondjam, egy ember nagyon szerencsés lesz. Vagy szerencsétlen, attól függően, ugyanolyan viccesnek találja-e majd a képeslapot, amit választottam, mint én.

Gyorsan, zárás előtt beugrottunk még a bizonyos Smithsonian Kastélyba is, ahol az egyik terem a Világ Legössze-visszább Múzeumi Kiállítása címért nagyon könnyen indulhatna. Voltak kitömött állatok, meg rakétamodellek, és különféle sportolók felszerelései, de még egy képernyő is, amin az állatkerti pandát lehetett figyelni.

Mivel aznapra még nem volt meg a kilométerünk, és egyébként is, le kellett sétálni a rengeteg kaját, amit betömtünk ebéd címszóval, ellátogattunk a második világháborús emlékműhöz, és utána még a Fehér Házhoz is. Igaz, addigra már igencsak nehezen vonszoltuk magunkat, de útközben belebotlottunk Derek Hale autójába.

Csillának, persze, fogalma sem volt, miért kapcsoltam nagyon gyorsan fangirl üzemmódba, én meg nem is igyekeztem megosztani vele, mert az egy nagyon hosszú, számomra élvezetes, számára annyira nem, Teen Wolf elemzésben végződött volna. Végül elértünk a Fehér Házhoz is, ahol Csilla rögtön pattant is a kerítéshez, hogy lefényképezhessem. Egy nagyon kedves apuka felajánlotta, hogy lefényképez kettőnket, ha cserébe aztán mi is lefényképezzük az ő egész famíliáját. Természetesen, beleegyeztünk az alkuba, de mikor nekiállhattunk volna fényképezkedni, jött egy biztonsági őr, hogy szépen mindenkit kitereljen a ház közeléből. És ezt úgy kell érteni, hogy a környező utcákról, meg parkokból egyaránt. Nem tudtuk eldönteni, hogy ez a szokásos esti procedúra, vagy valami különleges készült, például pár nagyon fontos vacsoravendég érkezett. Próbáltunk a nem lezárt környékeken vánszorogni, amennyire fájós lábaink engedték, hátha láthatunk valamit, de nem jártunk sikerrel. Abban mindenestre megegyeztünk, hogy januárban mindenképp el kell látogatnunk az elnöki beiktatásra. Bár, ha Romney nyer, én lehet inkább passzolom a programot.

A metróállomástól a kocsiig tartó út gyaloglásilag szörnyű volt. Legszívesebben négykézláb vonszoltam volna magam Bethesda belvárosán, a vacsorázni igyekvő tömegek sűrűjében, de sajnos ilyesmit az ember lánya még Amerikában sem csinál, mert még ott is furcsának találnák az emberek.

Hazaérve aztán felkészültem rá, hogy leosonok a szobámba, és azonnal vízszintesbe helyezem magam, mielőtt bárki megtalálhatna, de a család szinte már az ajtóban megtalált. A gyerekek rám vetették magukat, és kicsit elcsevegtünk anyukáékkal arról, milyen napom volt, nekik milyen napjuk volt és mi lesz az eheti program. Nagyon hálás voltam törődésükért, és miután egy nagy pohár kólával levágódtam az étkezőasztalhoz, annyira már nem is próbáltam menekülni, bár azért este nyolckor próbáltam finoman mondani nekik, hogy talán ágyba kéne tenni a gyerekeket, mert másnap reggel nem nekik kell kirugdosni őket az ágyból. Mert igen, időközben az iskola is elkezdődött, de ez már egy másik bejegyzés története. Későre jár, és sajnos nem csupán a gyerekeknek kell korán felkelni.