Rajongók, ha összetalálkoznak

Mielőtt nekiállnék a mostani bejegyzésnek, íme a az eddigi képeslaposok listája. Elhatároztam, hogy havonta fogok összegzést írni, amennyiben valakinek nem válaszoltam három napon belül a kommentjére, küldheti a nevét, címét e-mailben (ami már megtalálható mindenki számára a jobb oldalon), én meg cserébe küldöm a képeslapot. Úgy döntöttem, hogy azoknak is küldök, akiknek a nyaralás alatt küldött kommentjére nem válaszoltam, szóval íme a teljes lista:

Évi

Zsó

Csill (bár, ha gondolod, ezt beválthatjuk egy kávé-meghívásra is...)

eperpanna

Fruzsi Nagy

Remélem felhasználónév alapján mindenki magára ismert. Ha karácsonyi képeslapot kaptok majd, az természetesen az amerikai posta lassúsága miatt lesz, nem pedig a lustaságom miatt. Nyilván.

Amíg a nyaraláson voltunk, kaptam egy Facebook-levélkét egy lánytól, aki a körzetünkbe tartozik. Láttam a csoportunkban a profilját már előzőleg, azt is, hogy a profilképén egy Pókemberrel pózol, de magasról letojva újévi fogadalmam, miszerint senkit nem fogok első látásra megítélni, rögtön elhatároztam magamban, hogy olyan lány lehet, aki csak azért vigyorog a szobor mellett, mert tetszett neki Andrew Garfield a mostani Pókember-filmben. (Nem mondom, hogy nekem nem, mert igen, de... lapozzunk.) Rögtön megváltozott róla a véleményem, mikor már az első nekem küldött leveléből tisztán kiderült, hogy beszéli a fangirl-ök ősi szent  nyelvét. Másnéven a keyboard smash-t. Íme egy ékes példája ennek: aassldjffhgfhfkhgdjfjgb. Rengeteg mindent ki lehet fejezni vele. Izgatottságot, szomorúságot, dühöt, például, ha éppen a Thort nézed és az a jelenet következik, mikor Loki megtudja, hogy örökbefogadták, így tudod a legegyszerűbben kifejezni érzelmeid: ejfkgghkdgkfgkfdhefggfggsadsdfjslfj. Néha a nyomatékosítás kedvéért nagy betűket is be lehet vetni. Szinte látom magam előtt, mit gondoltok, az összezavarodott arckifejezéseteket, és ez így is van jól. A rajongás ezen szintje nem éppen nevezhető már egészségesnek, bár kétségkívül szebbé és érdekesebbé teszi az életet.

Ittlétem alatt mindössze egy emberrel találkoztam össze, aki ilyen szintű őrjöngésre volt képes, ha sorozatokról vagy filmekről volt szó. Természetesen Liesbethről beszélek, aki New Jerseyben talált családot magának. Aztán hirtelen betoppant az életembe, Lisa... várjunk, a blogban már egy szerepel egy Lisa... szóval Miguel, aki a közös nyelv mellett még vagy öt dolgot felsorolt a levelében, amit imádok, és ő is ugyanúgy imád. (Game of Thrones, Avengers, Doctor Who, Tumblr, Comic-Con). Ez pont elég ahhoz, hogy valaki a szívedbe ássa magát, és rögtön az első találkozás alkalmával a nyakába ugorj.  Erre a bizonyos találkozóra múlt héten került sor, én másodjára, ő elsőre nézte meg a The Dark Knight Rises-t... jó, jó... a Batmant, és hihetetlen jó érzés volt majdnem egy év után úgy menni moziba, hogy egyrészt nem egyedül mentem, másrészt a valaki, akivel mentem ugyanúgy sírva fakadt a nem elborult elméjű rajongók számára teljesen normálisnak, vagy unalmasnak tűnő részeken. Erről nem számoltam be, mert akkoriban még lógtam a nyaralásos bejegyzéssel nektek.

Tegnap aztán ismét találkoztunk, mert miért ne. Miguel szintén Dínót vezet, bár némiképp régebbi kiadású Dínót, ami szerintem még kisebb is, mint az én Dínóm. Szóval szépen bedínóztunk Bethesdába, ahol először próbáltuk kitalálni, melyik étteremben együnk majd vacsorát, és mikor nem tudtunk dönteni, inkább beültünk a Starbucksba. Eleinte minden normálisan ment, sikerült viszonylag normális emberek módjára viselkednünk, amíg meg nem kaptam a kávém, és ki nem derült, hogy szinte lehetetlen feladat beleállítani a szívószálat, ugyanis valahányszor megpróbáltam ez történt:

A kép azt akarja szimbolizálni, ahogy folyik ki mindenhonnan a kávé, mikor bele próbálom szúrni a szívószálat. Több-kevesebb sikerrel.

Az eset után valami bekattant, és miután megkávéztunk kicsit megőrültünk. Én fel-alá üldöztem őt a könyvesboltban, miközben a Fifty Shades of Grey-ből olvastam neki részleteket, ő pedig füleit befogva próbált menekülni előlem, hogy még véletlenül se hallja, próbáltuk kiválasztani a lehető legborzalmasabb CD-t, amit majd születésnapjára adhatnék neki, hogy legyen mit hallgatnia a kocsiban, mert nem működik a rádiója, és ehhez hasonló finomságok. 

Mikor már kellőképp megéheztünk, elhatároztuk, hogy tényleg keresünk egy vacsora-helyet, így esett a választásunk az Uncle Julio's-ra, ahonnan rendeljük a mexikóit, mikor családi vacsin mexikóit eszünk, és ami a kedvenc mexikói éttermem, amúgy is. Szombat este lévén, a hely, természetesen, tömve volt vacsorázni vágyókkal, kaptunk is egy villogó és rezgő kis akármit, amivel jelzik a menőbb helyeken, hogy felszabadult egy asztal. Amíg az nálad van, mászkálhatsz akármerre, és mikor rezegni meg villogni kezd, rohanhatsz vissza, hogy elfoglald az asztalod. Mi inkább maradtunk az étteremben, mert nem tudtuk, meddig is mehetnék el vele, anélkül, hogy ne érnének el hozzánk az asztal-jelek. 

Nagyjából fél órát várakoztunk, mikor végre lett asztalunk, bár ha nem kint akarunk leülni, sokkal előbb is lett volna helyünk. Szép idő volt, meg az utcán mindig lehet érdekes dolgokat látni, inkább vártunk kicsivel többet.

Ingyen nachos jár mindenkinek, szóval ha csak innivalókat rendelsz, már akkor is jól laksz a helyen.

Tacót rendeltünk mindketten, mert mi mást, és amíg vártunk a kajára (sokkal kevesebbet mint magára az asztalra) beszélgettünk a különféle sorozatokról, legfőképp Miguel nagy kedvencéről, és az én mostani mániámról a Teen Wolfról. Csak azért álltam neki komolyabban nézni (értsd 5-6 részt egy nap...) mert ő annyira imádja, és gondoltam, legyen miről beszélgetnünk. Nem számítottam rá, hogy én is ennyire rákattanok majd. Akárhogy gondolkozok, nem hiszem, hogy el tudnám magyarázni azok számára is, akik a sorozatot nem nézik, hogy a következő pár kép miért is annyira vicces. Legyen annyi elég, hogy van egy karakter a sorozatban, aki disznó módon eszik. Mi meg épp tacót ettünk, amit lehetetlenség nem disznó módon enni, szóval ez volt a Bebe és Miguel gusztustalan evő-show-ja. (Természetesen a Miguel név is Teen Wolf-utalás...)

És akkor még képes vagyok gondolkodni azon, miért fogok egyedül meghalni...

Persze, csak a kicsit előnytelen képeket töltöttem fel ide, nem hiányzik az nekem, hogy a fél világ rajtam röhögjön.

Összességében tehát, jó, hogy van itt egy olyan valaki, mint Miguel, aki tudja, mit érzek, mikor azt mondom: Destiel feels...

Vacsora után, mivel mindketten kellemesen teleettük magunkat, és moccanni is alig bírtunk, szépen hazadínóztunk, és elbúcsúztunk egymástól, hogy békésen megnézhessünk pár sorozatepizódot. Én Teen Wolf-ot, hogy behozzam a lemaradásom, ő meg Game of Thrones ismétlést az HBO-n. Szép élet a kocka élet.