Hová tűntél nyár?

Egészen nagyjából két órával ezelőttig le sem esett, hogy a nyár utolsó napja van. Persze, tudtam én, hogy hétfő Labor Day (munka ünnepe, nagy felhajtás, leárazások mindenhol), és hogy az már szeptember harmadika, és hogy hamarosan jön az évfordulóm, de nem kötöttem össze magamba a kis pontocskákat, hogy ezek szerint akkor a nyárnak is vége lesz. Pedig de. Pár óra és itt az ősz. Sőt, mire ezeket a sorokat pötyögöm békésen, otthon már ősz is van.

Dióhéjban, milyen volt a nyaram? Mozgalmas, az biztos. Kezdve az elejével, mikor Lisával szorgosan rendet tettünk az egész házban, óriási zsáknyi játékot és ruhát jótékonykodtunk el, és talán még annál is több szemetet dobtunk ki, aztán jött a Comic-Con, családi nyaralás, mókázás a gyerekekkel fel-alá, és hopp, már vége is van. Nem-hivatalosan már hét eleje óta vége van, mert a kisasszonynak már elkezdődött az iskolája, kisöregnek is, igaz, csak a délutáni, jövő héttől már ő is egész nap távol lesz. Fura lesz visszaszokni a rendes kerékvágásba, nem csak nekem, anyukáéknak is, hihetetlenül őrült volt az egész hét, mindegyik gyereket fel kellett iratni különféle iskola utáni tevékenységekre (hip-hop tánc, főzés, torna, miegymás), naptárakat kellett egyeztetni, csak hogy biztos ugyanazok a dátumok és időpontok szerepeljenek mindenki naptárában, megtanulni az idei buszmenetrendet, mert az iskola honlapján lévő táblázatról minden leolvasható, csak az nem, mikorra ér ide reggelente, meg délutánonként az iskolabusz (8:15 és 15:35), meg ehhez hasonló finomságok. A jövő hét még hasonlóan őrült lesz, mikor kisöregnek elkezdődik a délelőtti sulija, de utána már talán ismét nyugis lesz minden. Már amennyire nyugisak tudnak lenni a dolgok ebben a házban.

Igazából, nagyon várom már az őszt. Miért is ne várnám? Jön az egyéves évfordulóm Amerikával, a szülinapom, Halloween, a legeskedvencebb amerikai ünnepem, a Hálaadás, az isteni Starbucks-os tökös sütemények és kávék, és megint eljön az ideje annak, hogy beszerezzek magamnak egy csinos kis csizmát és egy őszi kabátkát. Bár lehet csizmailag megelégszek azzal, amik már a szekrényemben várják türelmesen a hidegebb időket. 

Szépen lassan, hogy visszakanyarodjak a címhez, hihetetlen milyen gyorsan eltelt a nyár. Mintha összesen egy hónap lett volna az egész, úgy érzem most. Igaz, nagyon a pár nap híján egy évet sem érzem egy évnek, amit itt töltöttem.

Áh, nem is tudom, mit szerettem volna ebből a bejegyzésből kihozni. Tudom, illene például írnom az elmúlt napokról, meg minden ilyesmiről, de ahhoz nincs kedvem. Akkor egyáltalán minek kezdtem el írni? Mi a bejegyzés értelme? És különben is, miért kell még több mint egy hónapot várni a Supernatural új évadjára? Miért nincs már szeptember vége, hogy megérkezzen a nagyon pöpec limitált kiadásos Avengers-kéksugaram, amit Miguel társaságában majd megnézhetek újra meg újra, meg újra? Kiolvasom-e valaha a nagyjából tíz könyvet, ami épp ki van véve a könyvtárból? Tudnék-e még többet írni a semmiről? És mi az élet értelme?

Azt hiszem, a kérdések közül az egyikre megvan a válasz, tudnék még többet írni a semmiről, de nem fogok, nem rabolom tovább kedves olvasóim idejét haszontalan olvasmányokkal. Inkább menjetek ki, élvezzétek az utolsó meleg napokat, azt teszem én is.

Na, persze, nem most rögtön, mert mára már épp eleget tartózkodtam a friss levegőn, mikor kizártam magam a házból és kellemesen megsültem, mire valaki nagy nehezen meghallotta a telefonját és beengedett. Aztán némileg később az udvaron családi vacsoráztunk, ahol össze-vissza csipkedtek a szúnyogok, afféle nyárbúcsúztató ajándékként. Egy időre tehát elegem van a természetből, megyek inkább Teen Wolf-ot nézni.

Sok sikert mindenkinek az iskolához, munkához, miegymáshoz! Ne legyetek szomorúak, mert vége a nyárnak, szeressétek az őszt, megérdemli!