A Nagy Évfordulós Bejegyzés

Igen, igen, elérkezett a Nagy Nap! Hivatalosan is egy éve tartózkodok az Egyesült Államokban, juhúú, juhúú! Most jön egy olyan klisés mondat, hogy egy éve ilyenkor bizony már a stamfordi hotelben szunyókáltam ezerrel, miután sikeresen kiütöttem magam a szállodába érkezésem nagyjából huszadik percében, és még a vacsorát is kihagytam. Tizenkét hónap elteltével pedig itt ülök a szobámban, egy hasonlóan kényelmes ágyon, vacsorával kellemesen jóllakva, és nem a repülés, vagy az időeltolódás, hanem egész napos fel-alá rohangálás, és különféle speciálisan nőknek kifejlesztett havi meglepetések miatt csukódnak le mindjárt szemeim.

Nahát, annyi minden nem is változott!

Kezdjük hát az évfordulós bejegyzést azzal a bizonyos videóval. Remélem, mindenki ügyesen kitalálta előre, pontosan hol is fog játszódni.

A napom átlagosan kezdődött, azt leszámítva, hogy a gyerekeim azt mondták, reggeli közben nézhetünk azt a tévében, amit szeretnék. Nyilván látták szemeimben az őrült csillogást, ahogy pár másodpercig elképzeltem, hogy egy Supernatural, vagy Game of Thrones epizódot választok, ugyanis kisasszonyom szinte rögtön hozzá is tette, hogy lehetőleg próbáljak meg gyerekek számára is elfogadható tévéműsort választani. Ami nem Phineas & Ferb. Mivel nagyjából az összes többi sorozattól/mesétől, amit néznek, és mindketten szeretnek idegbajt kapok, gyorsan kiválasztottam egy Pindur Pandúrok epizódot. Így nem csupán jól indult a nap, mert nem kellett egy Disney Channel műsor sem néznem, de még azon is el tudtam gondolkodni, milyen fura, hogy jópár évvel ezelőtt otthon néztem ugyanezeket a részeket, úgy, hogy egy mukkot nem értettem belőlük, most meg már szinte kívülről fújom az összeset, és nem csak azért, mert időközben megtanultam angolul, hanem mert olyan nagyon sok idő eltelt.

Különleges nap volt ez a kisöregnek is, ittlétem alatt ma először sétált be egyedül a reggeli sulijába, anélkül, hogy bekísértem volna. Ez kicsit megsiratott a kocsiban hazafelé. Igaz, még csak egy évet töltöttem vele, szóval nem mintha a szemem előtt nőtt volna fel, vagy ilyesmi, de mégis... olyan sokat komolyodott, mióta itt vagyok. Mikor ideérkeztem, négy és fél éves volt, mikor hazamegyek majd, több mint hat lesz.

Hogy megkezdjem az ünneplést, begurultam Dínóval egy Starbucksba (illetve természetesen egy Starbucks parkolójába, nem pedig a kirakaton keresztül ugrattam be, vagy ilyesmi...), és megvettem az idei év első Pumpkin Spice Latte-ját. A recepten nem változtattak, továbbra is isteni, szegény pénztárcám már nyöszörög is.

Miután megittam a kávém, buszra pattantam, hogy meginduljak D.C. felé, és felvegyem a videót, meg persze meginvitáljam magam egy ünnepi ebédre. A buszon ülve rájöttem, ha már úgyis évfordulózok, miért ne fényképezhetnék le pár tök random, tök amerikai dolgot, ami esetleg érdekes lehet. Íme tehát a sorozat első része, egy busz belseje:

D.C.-ben, mikor kiléptem a metróból, rögtön két elsuhanó tűzoltóautó látványa fogadott. Sokan elfelejtik, hogy a New York-ban történtek mellett azért a fővárost is érte egy kisebb támadás tizenegy évvel ezelőtt, egy pár másodpercig hevesebben kezdett verni a szívem, amiért talán ismét történt valami, de nem, szerencsére semmi ilyesmiről nem volt szó. 

A Múzeumban, szerencsére, ismét visszaállt a szokásos hétköznapi rend, azaz alig tartózkodtak ott rajtam kívül páran, aminek nagyon örültem. Hiányzott nyáron az érzés, hogy enyém az egész hely. Nem mintha körbejártam volna, arra nem volt időm, de az előtérben és az étkezdében majdnem teljesen egyedül tartózkodtam. 

Ebéd után továbbindultam az egy háztömbbel odébb lévő könyvtárba, és útközben újabb fotókat készítettem a sorozathoz.

A könyvtárba eredetileg azért kellett volna mennem, hogy visszavigyem a Büszkeség és Balítéletet, amit kivettem, de sosem sikerült elolvasnom, és holnapután lejár a kölcsönzési ideje, de aztán a metrón elkövettem a hibát, hogy mégis elkezdtem olvasni, és elhatároztam, hogy nem, én még nem fogom nekik visszaadni. Sajnos ennek köszönhetően ismét kiújult a mániám, és nagyjából a tizedik oldal elolvasása után nyolcanadjára megfogadtam magamnak, hogy csak akkor fogok esélyt adni egy fiúnak, amennyiben olyan, mint Mr. Darcy. A tizenötödik oldalnál arra is rájöttem, hogy valószínűleg be kell majd érnem egy Darcy nevű kandúrral, ha engedek igényeimből.

A könyvtárból végül három új könyvvel távoztam.

Hazabuszoztam, majd ismét Dínóba pattantam, és ezúttal a CVS-t vettem célba, mint már említettem, bizonyos havi dolgok miatt. Miközben fel-alá császkáltam, és beszereztem magamnak még olyan létfontosságú dolgokat is, mint egy csomag M&M's vagy a legújabb Cosmopolitan, rájöttem, hogy tavaly igencsak kihagytam a különféle halloweeni dolgokról való fotózást, és idén illene ezt bepótolni. Kezdve például ezekkel:

Vásárlás után gyorsan hazadínóztam, és nekiálltam cupcake-et sütni. Tegnap este vacsi után nagyon megkívántam valami édes sütit, és elhatároztam, hogy én bizony cupcake-et fogok sütni, de testületileg megegyeztünk, hogy inkább majd ma teszem ezt, az évforduló alkalmából. Kedvem nagyon nem volt hozzá, de tudtam, hogy a gyerekek számítanak rá, nem szeretettem, ha sírás-rívás lett volna a dologból. Jó Bebéhez illő módon már szépen bekevertem a cupcake-port, mikor eszembe jutott, hogy talán meg kéne nézni, vannak-e otthon olyan elégedhetetlen sütési kellékek, mint muffin-papír. Természetesen nem volt. Ismét irány Dínó, irány a bolt, gyors muffin-papír kereső akció, sorbanállás, hajtás haza. Mire a muffinok kisültek, öt percem maradt, hogy elfussak a kisasszonyért a buszmegállóba. Ismét rohantam egy jót, de időben odaértem időben. Megörült, amiért nem díszítettem ki a muffinokat, mert ez azt jelentette, hogy együtt csinálhatjuk majd.

Egészen karácsonyi hangulatuk van, főleg a zöldeknek, de a kisasszony zöld bevonatot szeretett volna. Én meg fehéret. Szerencsére volt elég sütink ahhoz, hogy el tudjuk osztani őket. 

Evés közben jót sztorizgattunk, hogy milyen is volt mikor először érkeztem ide, hogyan rontottak be már a legelső reggelemen a gyerekek a szobámba, és milyen ennivalóak voltak már akkor rögtön. Annak ellenére, hogy szívesen aludtam volna még pár órát ahelyett, hogy a csipogásuk hallgattam volna. Ez is egy olyan dolog, ami nem változott, mert a hétvégi reggeleink még most is sokszor így telnek. Bár azóta szerencsére beszereztem egy iPodot, ami lefoglalja őket, amíg én szundítok.

A nagy emlékezésben aztán az is eszükbe jutott, hogy már csak kilenc hónapot leszek itt velük, ami kevesebb, mint amennyi időt már itt voltam, és majdnem elsírták magukat. Aztán én is majdnem. Végül megegyeztünk, hogy kilenc hónap még baromi sok idő, bőven elegük lehet még egymásból.

Jöhetnének még ide olyan dolgok, mint az egy évem legemlékezetesebb pillanatai, de valahogy úgy érzem annak olyan búcsúzás-szaga lenne, és különben is tudjuk, mik voltak azok (első Kém Múzeum, Hálaadás, téli szünet, tavaszi szünet, Comic-Con), majd a tényleges búcsúbejegyzések között megejtünk valami ilyesmit. 

Egyelőre még csak annyit mondok: vágjunk neki a második turnusnak!