Amerikai Cookie színre lép

Ahhoz, hogy a címet megértsük, vissza kell utaznunk az időben, a dinoszauroszok és tüzet okádó sárkányok idejébe, azaz azokra a hónapokra, mikor Angliában tengettem mindennapjaim. A történet, természetesen semmiben sem különbözik a jól bevált Bebe + Dögös Srác = Katasztrófa formulától, de valahogy mégis jó érzéssel tölt el, ha az egész nem-kalandra gondolok, és az biztos, hogy mikor majd Angliában élek, Boróka barátosnémmel, meg egy macskával (vagy kettővel...) csak miatta fel kell majd keresnem Chorleywood City-t.

Vázoljuk is fel az egészet pár felvonásban:

 1. A pult mögött ugyanis ott állt egy hihetetlenül dögös srác. Dögösebb, mint a vonatos álmaim pasija. Bezony. Ott álltam előtte, zilált hajjal, össze-vissza felszerelésben, és zavaromban hirtelen még angolul is elfelejtettem beszélni. (2010 október)

2. Szinte abban a pillanatban, ahogy lenyeltem az utolsó korty forró csokit, már vitte is el a poharam, én meg felvettem a kabátom, előkapartam a zsebemből két fontot, és a pult elé penderedtem. Remegve, de azért bájosan mosolyogva. A srác is mosolygott, és megkérdezte:
- A large hot chocolate, right, love?
Ami nagyjából annyit tesz, hogy:
- Egy nagy forró csoki, ugye, drága?
Sután bólintottam, mert mi mást tehettem volna, és kezébe nyomtam a kétfontosom. A nagy forró csoki 1,95-be kerül, de az 5 pennyt mindig odaadom borravalónak. Kifuthattam volna gyorsan, hogy otthagyjam, de gondoltam inkább megmondom neki, hogy az az övé, már persze, reménykedtem benne, hogy ki tudok ejteni egy értelmes mondatot a számon angolul.
Így, mikor akarta volna odaadni a visszajárót, én ismét bájosan elmosolyodtam, és mondtam neki, hogy jajj, hagyja csak.
Errő meg azt válaszolta, hogy jajj, köszi. És még egy kacsintást is kaptam. (2010 november)

3. ...  de közben a kávézóba kukucskáltam feltűnőmentesen, és láttam, hogy nem elég, hogy a pultos srác ott van, de

a) az a fekete póló volt rajta, ami borzalmasan jól áll neki,

b) a felszolgáló csajszi, akivel általában dolgozni szokott, és mindig nagyon jól elvannak, a jelek szerint nem volt sehol,

hát olyan sokat morogtam, hogy addig kitartott, amíg ki nem sütöttem az utolsó palacsintát.

Azóta, jó Bebéhez illően, a kávézó felé sem néztem. (2011 január)

4. Egyszer aztán, mikor elbambultam, gyorsan azt magyaráztam Hannahnak, hogy neeem, nem őt néztem, hanem az árakat, meg a sütiket a pultban.

- Persze, a sütiket - válaszolta erre Hannah gúnyosan.

Így, voilá, megszületett Stünci új neve. Süti. Angolul Cookie, ami sokkal viccesebben hangzik, és valahányszor eszembe jut mosolyognom kell. (2011 március)

5. Nem tudom, leírtam-e már az igazi nevét a blogban, amennyiben nem tettem meg, ez, az utolsó bejegyzések egyike tökéletes alkalom arra, hogy megtegyem ezt. Davidnek hívják. Nem, én tudakoltam meg tőle, kémeim (Hannah) jelentették. (2011 augusztus)

Ha esetleg valaki a teljes, nem sokkal izgalmasabb krónikára is kíváncsi megtekintheti az Angliában való tartózkodásomról szóló blogon. 

Újabb teljesen használhatatlan információ, de ha nekiállok Angliáról nosztalgiázni, valahogy mindig karácsonyi hangulatom lesz. Talán mert a legszebb élményeim a karácsonyi előtti nagyjából egy hónaphoz köthetőek. Gyorsan meg is hallgatok pár karácsonyi zenét, csak hogy tényleg teljesen adott legyen a hangulat. 

Ja, de hogy ennek a bejegyzésnek van egy témája is, ami nem Anglia, vagy karácsony, mert most éppen Amerikában vagyok, és már kezd lehűlni az idő, azért a tél még igencsak messze van. 

Mint már említettem, szerdánként kisasszonyom hip-hop órákat vesz egy olyan helyen, ahol a szomszédságban van például egy Starbucks. Meg CVS. Meg kínai étterem. És még egy halom másik. Számunkra most csak a Starbucks érdekes. Eredetileg is úgy terveztem, hogy tökéletes lesz ott eltölteni az egy órát, amíg ő táncol, mert tudok olvasgatni, vagy írni, vagy nézni ki a fejemből, akár szabadidőnadrágban is, zilált fejjel, körömlakkal, amire már hetek óta ráférne, hogy lemossam, ujjatlan felsőben, aminek színe teljesen elüt a melltartóm színétől, mert a hely tele van jógaóráról frissen szabadult anyukákkal, akik nem néznek ki jobban nálam. 

Pár napja tehát, mikor a kisasszonyt kidobtam a táncórájára, és pár percig még figyeltem, hogyan ügyeskedik, nehogy azt higgye, nem érdekel, hogyan válik a világ legnagyszerűbb táncosává, majd rohantam is Starbucksozni. 

Éppen múlt hétvégén fogadtam meg magamban, hogy nem fogok soha többet fiúkkal foglalkozni, csak akkor, ha kitalált karakterekről, vagy sztárokról van szó, vagy képzeletbeli kapcsolatokról bizonyos szomszédban lakó egyénekkel, épp ezért majdnem teljesen figyelmen kívül hagytam a kávézó előtti virágospadon ücsörgő szőke srácot fekete pólóban és szintén fekete farmernadrágban, aki kávét kortyolgatott és közben a telefonján pötyögött valamit. Mikor a kirakatban láttam, hogy szépen hosszasan utánam néz, pedig olyan ábrázatom volt, ami csak akkor elfogadott, ha éppen öt perce kelt ki  ágyából az ember lánya. Az egómnak azért hízelgett a dolog, de továbbra is tartottam magam az elhatározáshoz, hogy nekem köszönöm elegem van abból, hogy folyton elromlik valami, általában már azelőtt, hogy hozzászólnék ahhoz, akiért csöpögök. És különben is, gondoltam magamban, valószínűleg soha többet nem fogom látni a srácot, akármennyire is jól néz ki, mert miután megette a kávéját és lecsekkolta a Facebookját, szépen elteleportál majd a Starbucks elől, egy olyan könnyen megközelíthető helyre, mint Narnia.

Na, igen ám, de miközben vártam a rendelésemre (grande pumpkin spice latte, please) a srác megjelent a kávézóban, magára öltött egy sötétzöld Starbucks-kötényt, én meg tudtam, hogy óriási bajban vagyok. Az elhatározásom, amelyhez pár napig olyan jól tartottam magam, kirepült a fejemből, amint nekiállt dolgozni a pult mögött. Kétszer nézett rám, amíg én a kávéra vártam, ő meg dolgozott. Sajnos odabent egyáltalán nem volt már hely, így nem gyönyörködhettem benne túl sokáig, bár a táncóra után azért megajándékoztam a kisasszonyt egy citromos tortával, akinek, mivel egy született zseni, vagy már túl jól ismer, leesett, hogy nem azért rángattam el a Starbucksba, mert kedvem támadt holmi süteményekre pénzt költeni. Szerencsére időben befogtam a száját (nem jó au pairhez méltó módszer, otthon ne próbáljátok ki) mielőtt kinyithatta volna, hogy a harsány, csipogó kis hangján meg is jegyezzen valamit. Ráadásul, most, hogy már tudja, bármikor vevő vagyok egy Starbucksra, alaposan ki is fogja használni ezt. 

Amennyiben ez nem lenne elég, mostantól minden szerdán, táncóra előtt emberi fejet kell varázsolnom magamnak arra az esetre, ha a fiú megint ott lesz. Bár ebben a Starbucksban kétszer egymás után még nem láttam egy helyes pultossrácot sem, szóval lehetséges, hogy igyekezetem teljesen hiábavaló lesz. Amennyiben mégsem, ez lesz az én Amerikai Süti sztorim, remélhetőleg kicsit más befejezéssel, mint amilyen az angliai volt.

Új év kezdődött tehát, ezzel együtt, mint a mellékelt ábra is mutatja, újabb fejezetéhez érkezett a Bebe Szerencsétlen Történetei Fiúkkal a Világ Körül című sorozatunk is. Amennyiben pár éven belül happy enddel zárul le, azt hiszem, kiadom könyv formájában is. Hadd röhögjön rajtam a világ.