Food Blogging

A mai és a tegnapi nap fontos jelentőséggel bír, a nyár kezdete, bár inkább késő tavasz óta először, mikor kiléptem a ház ajtajn nem csapott meg rögtön a trópusi, párás levegő. Sőt, reggel még egy pulcsit is fel kellett vennem, annyira hűvös volt. Most már semmi kétség nem fér ahhoz, hogy úton van az ősz.

Ez a két nap ráadásul azért is érdekes, mert a legemlékeztesebb pillanataik kajáláshoz köthetőek. Kezdjük is rögtön vasárnappal.

Miguellel találkoztam, eredetileg nem abból a célból, hogy felfaljuk fél Friendship Heights-ot, de végül valahogy mégis ez sült ki a dologból. Először a Cosiba ültünk be, ami az én egyik törzshelyem, mikor éppen nem sajnálok tíz dollárt kiadni ebédre, és ő is teljesen odáig meg vissza volt, hogy na itt aztán az egy éve alatt ki kell próbálnia minden kaját, mert minden istenien hangzik. Ez mondjuk nem egészen igaz, mert én például nagyon nem szeretem a parmezsános-csirkés szendvicset, egyszer rendeltem, jó mérges is voltam magamra. Bár én voltam a buta, mert nagyon nem szeretem a parmezsánt, tehát jogosan merül fel a kérdés a kedves olvasóban, hogy akkor mi a jó édes cickafarkat képzeltem, mikor olyan kaját rendelek, ami viszont tele van vele? 

A Cosiban tehát szépen elücsörögtünk Miguellel, megbeszéltük, hogy az étterem hangulatához már csak egy jó kis hóvihar hiányzik, illetve egy-egy bögre forró csokoládé a kezünkből, és tökéletes lenne az összkép. Majd pár hónap múlva talán. Addig is meg kell elégednünk a limonádéval, kilátásképpen pedig még nálunk is bénábban (ráadásul tilosban) parkoló nőszemélyek látványával. Persze, ha az embernek cabriója van, megállhat tiltott helyen, nekitolathat a mögötte álló autónak, gyorsan berohanhat az étterembe, hogy salátát és kávét rendeljen magának, a kocsiba visszaülve megigazíthatja a haját, és kiálláskor ismét beletolathat a mögötte álló autóba. Tudom, ez úgy hangzik, mintha egy vígjátékban történt volna meg, de színigaz a történet. 

Miután végeztünk az ebéddel, szépen átosontunk a szomszédos frozen yogurtos helyre, hogy nyilvánvalóan frozen yogurtot együnk. Már nem is tudom milyen mixet hoztam össze magamnak, de az biztos, hogy szórtam rá Oreot, meg gumi macit, meg Reese's csokit, de a tetején még egy szelet Kit-Kat is trónolt, illetve egy aprócska sajttorta darab. Hogy látszólag egészséges legyen, pár szelet epret és málnát és elrejtettem valahol benne.

Mivel Friendship Heightsból sok dolog hiányzik (például olyan boltok ahol a mi pénzünkből is vásárolni lehetne), de a legjobban talán padok, vagy bármi ilyesmik, ahová le lehetne ülni, ha az ember elfárad például a folyamatos evésben. Mivel joghurttal a kezünkben nem igazán volt kedvünk távolabbi parkokat keresni, szépen leültünk a metróállomás előtti bokrok tövébe, és a napon ülve szépen elfogyasztottuk a desszertünket. Közben jól elcsevegtünk a Comic-Conról, meg arról, milyen sztárokat próbálunk majd meg zaklatni. Tom Hiddleston és Misha Collins, természetesen, mindkettőnk listáján előkelő helyen szerepelt.

Mikor már megelégeltük a napon való ücsörgést, és a joghurtjaink is felszívódtak rejtélyes módon a poharakból, szépen átsétáltunk egy Starbucksba. Itt Miguel vett magának egy jeges kávét, én nem, mert kivételesen éppen jól voltam lakva. Nem, ne aggódjatok, nem tartott sokáig az állapot. 

Kis sétálás után nagy nehezen találtunk egy parkot magunknak, ahol leültünk egy padra, és megbeszéltük a világgazdaság alakulását, és a jelenlegi amerikai egészségügyi helyzetet, meg... háhá, na jó, nyilván az előző esti Doctor Who volt a téma, és az, hogy milyen sokat kell várni a Teen Wolf következő évadjára, és mennyire jó, hogy a Supernatural nyolcadik évadja pont október harmadikán, a születésnapomon startol el. Miguel szülinapja egyébként október elsején lesz, felnőttekhez illően valószínűleg Teen Wolf-maratonnal ünneplünk majd. Vagy Doctor Who. Vagy Supernatural. Egyelőre ez most lényegtelen.

Mikor kábé egy órája ücsörögtünk a padon, rádöbbentem, hogy én bizony megszomjaztam. Átvágtattunk a szomszédos Whole Foodsba, ahol vettem is egy doboz üdítőt magamnak, de megegyeztünk, hogy egy dollárral nem fogok odaállni a kasszához, aztán a pénztáros kezébe nyomni a kártyám, inkább veszek mellé egy szelet tortát is, mert még nem volt elég aznapra az édességből. Így aztán vettem magamnak egy, már sajnos nem emlékszem milyen tortát, finom volt, az a lényeg, szépen bepusziltam a bolt előtt ücsörögve. 

Ma reggel pedig, miután minden gyerek ki lett dobva az iskoláknál, elszáguldottam Dínóval Csillához, hogy megreggelizzünk szépen magyarosan. Bár igazából egyikünk sem tudta, pontosan hogy is lehetne magyaros reggelit csinálni amerikai alapanyokból, vagy egyáltalán mi számít magyaros reggelinek, így rántotta volt a menü. Paradicsommal. Valamiért mindketten úgy gondoljuk, hogy a sózott paradicsomnak otthoni íze van.

Reggeli után Csilla megmutatta az óriási halomnyi magyar édességet, amit a gyerekeinek hozott, és amikhez szinte hozzá sem értek. Pilóta keksz, rengeteg féle Boci-csoki, tudjátok, csak minden, ami szokásos. Egy kicsit sóhajtoztunk, aztán visszaültünk az asztalhoz. Egy kicsit többet sóhajtoztunk, majd megegyeztünk, hogy egy tábla epres Boci-csoki hiánya valószínűleg senkinek nem fog feltűnni. 

ez a kora reggeli ábrázatom, tisztában vagyok vele, hogy borzalmas, köszönöm

Mint a mellékelt ábra is mutatja, ügyesen elpusztítottuk a tábla csokit ketten. Aztán abban is megegyeztünk, ha a gyerekek továbbra sem fognak hozzányúlni a csodálatos édességhalomhoz, megtesszük mi helyettük. Tudjátok, csak a biztonság kedvéért, mielőtt az a sok finomság megromlana. Hmm az a Pilóta-keksz... azt hiszem ma éjszaka vele és talán egyszer majd beteljesülő szerelmünkről fogok álmodni.

Tudom, megint hétfő van, én meg nem hoztam Bebe TV-részt, de holnap lesz az egy éves évfordulóm itt, és talán hozok valami különlegeset. Talán nem. Attól függ, merre lesz kedvem elmenni ünnepelni. De mi lehet az a helyszín, ami nagyon Bebés, és méltó lenne egy évfordulós videóban való szereplésre? Hmm, hmm, jajj, de nehéz ez, jajj milyen sokat kell gondolkodni...