Hipsterton, D.C.

Elsütöttem már a zombiölős sztorit? El? A fenébe is, hogy el. Ó, megvan... űrlények. Azokról még nem meséltem.

Szóval, ülök a nappaliban, mikor egyszercsak egy zöld fény...

Jó, jó, lusta voltam. Ráadásul, nem is akárhogyan. Lusta voltam bedugni a fényképezőgéphez tartozó kábelt a laptopba, hogy feltöltsem róla a vasárnap készült képeket. Tudom, ez valamiféle lustasági rekordnak számít. Szerencsére mostanra túltettem magam rajta, kicsit ugyan későn, mert pont lecsillapodtak már a vasárnaptól tomboló úristen találkoztam egy újabb kedvencemmel!!!444négy!!4!!!-kedélyeim.

Azért remélhetőleg sikerül szórakoztató formában előadnom a sztorit. (Bár, ha azt nézzük, hogy a remélhetőleg-et, kétszer egymás után is lemélhetőleg-nek pötyögtem... nem túl biztató.)

Miguellel megbeszéltük tehát, hogy vasárnap bruncholni, meg könyvfesztiválozni megyünk. A helyet, ahol egész nap lehet reggelit kapni, még a család előző au paire ajánlotta neki, aki úgy jellemezte a helyet, hogy kicsit hipsteres, de amúgy jó. Mivel minket főleg az online étlapon is igencsak csábítónak tűnő szendvicsek, palacsinták és sütemények érdekeltek leginkább, nagyon nem érdekelt, ha túlméretezett pólókat, csak divatból hordott szemüveget viselő fiatalok vesznek körül minket, akik az e-könyv olvasójuk társaságában szürcsölgetnek kávét, miközben elvont zenéket hallgatnak az iPodjukon.

A reggel nem indult épp zökkentőmentesen, azt ugyan tudtuk, melyik metrómegállónál kell leszállnunk, illetve, hogy melyik utcában található az étterem, de hogy abba az utcába, miként kell eljutni, azt már sajnos nem. Húsz percnyi céltalan bolyongás, telefonos GPS-követés, saját megérzés után menetel után végre megtaláltuk az utcát, ahonnan a kávézó utcája nyílt, és nagy nehezen kikötöttünk D.C. egy olyan részén, amiről fogalmunk sem volt, hogy létezik. Nekem rögtön London jutott eszembe róla, főleg Camden Town. Miguel is egyetértett velem ebben.

Éttermek és bárok sorakoztak egymás után, és ha a metrós, meg sétálós szenvedéseink után nem lettünk volna teljesen határozottak, hogy mi már pedig akkor is Tryst-ben eszünk majd, egész biztos beülünk egy másik helyre.

Végül szerencsére megtaláltuk, amit kerestünk, és rögtön azzal a kellemetlen meglepetéssel szembesültünk, hogy a hely, bizony, tele van. Valahogy mindketten úgy gondoltuk, hogy ez egy olyan kávézó/étterem/satöbbi, amit alig ismernek emberek, épp ezért azért lézengenek majd páran benne. A helyzet, sajnos, nem egészen így nézett ki. Nagyjából öt percig biztos ácsorogtunk, kissé feszengve egy helyben, mire két hely végre felszabadult a bárpultnál, és ledobhattuk magunkat, mielőtt bárki más lecsapna a két székre.

Miguel megkért, hogy a pénteki esetből kiindulva, legyek olyan szíves, ne készítsek senkiről fényképet, főleg az ott dolgozókról ne, de mint az egyik fenti mellékelt kép is mutatja, húztam az agyát kicsit. Mivel aznap okosan kocka-egyenruhába öltöztem, nem fenyegetett a veszély, hogy bárki is elkéri majd a számom.

Jókat nevetgéltünk, beszélgettünk, már amennyire hallottuk egymást a bömbölő indie-zenétől, de abban mindketten megegyeztünk, hogy a hely, bár nem lehetne sehogy sem hipsterebb, tökéletes. Főleg, miután megérkeztek szép sorban a dolgok, amiket rendeltünk.

Miután kellemesen teleettük magunkat, kitaláltuk, hogy jajj, úgyis olyan szép idő van, és mi annyira televagyunk, miért nem sétálunk el a National Mallhoz, a könyvfesztivál helyszínére, mert az utcáról, ahol a kávézó volt, lehet látni a Monumentet, ami egyet jelent azzal, hogy közel vagyunk, maximum tíz perc sétányira. Ja, csak arról a nem elhanyagolható tényről feledkeztünk meg mindketten, hogy a Monument baromi magas, így nagyon sok helyről lehet látni. Vagyis ha közelnek látszik... nincs közel.

Nagyjából egy órát gyalogolhattunk, mire nagy nehezen végre kiköttünk a könyvfesztiválon. Elsőként a dedikálós sátrakat pillantottuk meg, rögtön rohantunk is megnézni, szerepel-e valaki a listán, akit ismerünk, vagy szeretünk. Rögtön sikítórohamot is kaptunk mindketten, mikor láttuk, hogy John Green, a közös kedvenc írónk, személyünk, bálványunk szombaton volt a fesztivál vendége, vagyis lemaradtunk róla. Miguel szomorúsága tovább tartott, mint az enyém, én ugyanis szinte rögtön észrevettem, hogy Michael Grant vasárnap délután háromtól dedikál, sőt, előtte Comic-Conhoz tartó beszélgetést is tart az egyik sátorban. Fél három körül járt akkor az idő. 

Ha esetleg valaki nem tudná ki az a Michael Grant, és azt hinné, teljesen légből kapott a rajongás, csupán kiszemeltem egy random embert a névsorból, íme egy idézet,  egy néhány hónappal ezelőtti bejegyzésből:

Eredetileg úgy terveztem, hogy Michael Grantnek írok egy sokezer szavas levelet arról, mennyire imádom őt, meg a könyveit (ezzel most sejtelmesen meg is válaszoltam, ki a fene az a Michael Grant) mert valamiért úgy érzem csak úgy túlteng bennem a kreatív energia, és talán sikerülne olyan e-mailt összedobnom, amit érdekesnek találna, elolvasna és talán még válaszolna is.

Mindkettőnk lába majd leszakadt már, de én szó szerint karon ragadtam Miguelt, és elkezdtem rángatni a gyerekirodalmas sátor felé, és pár percnyi eszeveszett rohanás után megpillantottam Michael Grantet, az embert, aki azt a sorozatot írta, ami a Harry Potter könyvek után a második kedvencem, és legszívesebben sírni lett volna kedvem. Ha nem is lettem volna teljesen biztos, hogy ő az, mert nem sok képet láttam róla, egészen száz százalékig meggyőződtem volna róla, hogy igen, írói példaképem áll előttem, mikor nekiállt levágott karokról magyarázni.

Miguellel levágódtunk a hátsó sorokba, én könnyes szemekkel próbáltam fényképezni, ő pedig szeretetteljesen csóválta a fejét, mivel fogalma sem volt róla, ki az a Michael Grant, de mivel hozzám hasonló fangirl, természetesen megértette érzelmeim, és a beszélgetés végére kijelentette, hogy Michael Grant hatalmas arc, muszáj lesz elolvasnia pár könyvét. SIKER!

A beszélgetés után kitaláltuk, hogy megnézzük a könyvárulós sátrat, mert miért ne. A könyvárulós sátor, természetesen éppen zárva volt, mert elment odabent az áram, és az önkéntes nénik azt mondták, tíz percet minimum várnunk kell, mire bejutunk. Miguellel megegyeztünk, remek gyakorlás ez a Comic-Conra, várunk mi szorgalmasan. Be is szabadultunk, én gyorsan meg is szereztem magamnak Michael Grant legújabb könyvét, aztán beálltam a pénztárhoz várakozó kilométeres sorba. A mögöttem álló néni megjegyezte, hogy Michael Grant még mindig dedikál, ha sietek, biztos elcsípem. Az új könyv okozta izgalmak miatt én már teljesen megfeledkeztem a dedikálásról, de így, megvilágosodva, természetesen, újabb rohanás következett. Óriási szerencsém volt, pont mögöttünk zárták le a Michael Grant-sort, és kezdték meg a következő íróét. Próbáltam meggyőzni magam, hogy a vasárnapi nap lehet az a nap, mikor talán sikerül normális ember módjára viselkednem, mikor egy híres ember előtt állok. Amint Michael Grant elé értem, és kezébe nyomtam a könyvem, rá kellett jönnöm, hogy nem, arra a napra még várnom kell. Ugyanis szinte egyetlen hosszú szóként csúszott ki a számon, hogy:

Magyarországról-jöttem-és-imádom-a-könyveit-és-magát-és-én-is-író-szeretnék-lenni-és-maga-a-példaképem-és-úgy-érzem-mintha-álmodnék.

Michael Grant először megdicsérte a kockapólóm, megköszönte a lelkesedésem, elmondta, hogy egyszer mindenképp szeretne Magyarországon lakni majd egy kis ideig (mivel nagyjából harminc különféle országban lakott már, úgy érzem, sok emberrel ellentétben, ő komolyan is gondolja ezt), aztán megkérdezte, az írós témával kapcsolatban, hogy én jó írónak tartom-e magam. Mire azt válaszoltam, hogy nem tudom.

Erre ő azt válaszolta:

- Well, with that attitude, honey, no one will publish your fucking books.

Mire Miguel, amennyire a kezében tartott fényképezőm engedte, lassan tapsolni kezdett. Michael Grant nevetni kezdett, aztán én is, megköszöntem az autogramot, ő meg azt mondta, örült a találkozásnak, főleg, amilyen messziről jöttem, és szépen fél méterrel a föld felett tovalebegtem a helyszínről.

Eddig is tudtam, hogy jófej a pasas, de így találkozva vele, főleg egy írói Gordon Ramsay-re emlékeztetett. B

Miguel még mindig szomorkodott, amiért elszalasztottuk John Greent, de továbbra is jót mosolygott azon, mennyire nagyon a) kínosan viselkedtem Michael Grant jelenlétében b)mennyire felfokozott állapotban voltam a délután hátralevő részében.

Miután hazaértem, és a nap közben készült képeket nézegettem, rájöttem valamire. Tavaly, mikor Yudith-tal (orientációs szobatársammal, pár hétig barátnőmmel...) először várost néztünk D.C.-ben, akkor is épp könyvfesztivál volt, ami egyet jelent azzal, hogy elérkezett pár akkor és most kép ideje.

Időjárás:

Ingyen víz:

Sztárfotó:

(illetve találjuk ki, hány kilót hízott Bebe egy év alatt)

Tudom, hétfőn kimaradt a Bebe TV-rész, de ha az Amazon, a posta, meg az égiek is úgy akarják, holnap bepótolom, nem lett elfelejtve.