Két Miguel meg egy Bryce

Vagy akár lehetne a cím az is, hogy a nap, amikor annyit nevettem, amennyi emberileg egyáltalán lehetséges. Vagy, amikor megtaláltuk Miguellel a tökéletes bagel-helyet, de nagyjából fél órán belül már el is veszítettük azt. Szerinte az én hibám volt. Szerintem az övé. 

Bár... oké, talán tényleg az én hibám volt.

Azzal kezdődött a történet, hogy Miguel szeretett volna könyvet vásárolni magának, és mivel ezt kettesben művelni sokkal érdekesebb tevékenység, mint egyedül, főleg olyankor, ha találsz valakit, aki ugyanazokat a könyveket olvasta, mint te, és ugyanúgy képes volt rajtuk csecsemők módjára bőgni, mint te. Így jöttem a képbe én.

A szokásos rajongói körök után (új Doctor Who-rész, ááááá) rátértünk arra, hogy talán kéne valamit csinálni este is, mert miért ne. Miguel házához közel van egy pizzéria, ahol ő már járt párszor, én, meg pár lány, akit még ismer, sosem. Így pár perc alatt meg is beszéltük, hogy vacsorázni megyünk, mennyire jó lesz, mert a hely hangulatos, isteni a pizzájuk meg a desszertjeik is.

A könyvesboltozás eseménytelenül telt, nem vettünk végül semmit, mindketten baromi büszkék voltunk magunkra, bár nekem egy ilyen képet azért sikerült lőnöm.

A felügyelet nélkül hagyott gyerekek eszpresszót és kiskutyát kapnak

A nagy nézegelődésben jól megéheztünk, és mivel egyikünk sem evett, gondoltuk, keresünk egy helyet, ahol finom, tápláló ebédet találhatunk. Először a Starbucksra esett a választásunk, mert ott lehet olyan egészséges és tápláló ennivalókat kapni, mint a torta. Vagy brownie. Egyszer vagyunk fiatalok, ráadásul ez a kis kilengés már ugyan nem fog osztani, vagy szorozni, ami a pluszkilóinkat illeti. Valahogy végül aztán meggyőztük magunkat, hogy ebédeljünk meg a szomszédos bagelező helyen, és utána menjünk csak desszertet enni. Nagyon szimpatikus volt, már rögtön első ránézésre a hely, én ugyan nem ismertem fel, de Miguel szerint épp olyan számot játszottak, mikor beléptünk, ami a Teen Wolf egyik részében is ment, és vagy tíz különféle bagel közül lehetett választani. Amiket aztán variálni lehetett, de vagy százféleképpen. Amúgy is nehezen tudok dönteni, olyankor is, ha valami apróságról van szó, mint merre menjek egyetemre, hát ha még olyan létfontosságú kérdéssel kell szembenéznem, milyen bagelt egyek ebédre...

Miguel már rég kiválasztotta, mit szeretne enni, az utánunk sorban következő mukik is kiválasztották, mit szeretnének enni, nagyjából rajtam nevetett már mindenki, mikor végre eldöntöttem, hogy sajtkrémes-szalámis, szezámmagos bagelt kérek. A két srác, aki a szendvicseket gyártotta, még meg is tapsolt, mikor a döntés megszületett.

Miután elkészült a szendvicsem, gondoltam, lefényképezem a helyet, meg ilyesmik, hogy legyen pár kép a blogbejegyzésben. Még akkor is, ha szokás szerint nem volt nálam fényképező, így ismét meg kell elégednetek a csúnya, iPodos képeimmel.

A srác látta, hogy fényképezgetek, és rögtön mondta, hogy csinálhatnék róla is igazán egyet. Én meg gondoltam, oké, haver, miért ne, úgyis jót nevettem azon, ahogy ők nevettek a szerencsétlenségemen, miért ne fényképezhetném le. Na, ezt nem kellett volna. 

Ugyanis teljesen félreértelmezte a dolgot, azt hitte ezzel a fényképpel sírig tartó szerelmem fejezem ki iránta, vagy valami hasonló. A lényeg, hogy amíg kint ettünk Miguellel, vagy háromszor felbukkant, legutoljára már a telefonszámával, és azzal, ha gondolom, majd hívjam fel, és találkozhatunk, meg ilyesmik. Ja, nyilván.

Jó, tudom, tudom, szívtelen dög vagyok, és az én helyzetemben nem kéne válogatósnak lennem, és a többi... de, igenis lehetek válogatós, mert csakúgy mint mindenki más, én is megérdemlem a hozzám tökéletesen illő fiút, és bagel-készítő barátunk, szerintem nem ez a fiú. Arról nem is beszélve, hogy az egész szám-megadósdi nagyon-nagyon hasonlít egy másik, hónapokkal előtti esetre, aminek az lett a vége, hogy... nem, sajnálom. Tudjátok, hogy én nagyon szívesen írok bármiről, aminek szerencsétlen fiús kalandjaimhoz van köze, mert szeretitek olvasni szenvedéseim, szóval képzelhetitek mennyire szíven ütött az eset. Talán egyszer még elmesélem azt a sztorit is.

Amint bageles-cimboránk ismét eltűnt az épületben (mi a kerthelyiségben ültünk), rögtön elkezdtünk nevetni Miguellel, bár akkor még nem igazán értettük miért is. A helyzet annyira nem volt vicces. Még. Akkor vált nagyon viccesé, és egyben egy olyan történetté, amit örök időkig mesélni fogunk Teen Wolf-rajongó társainknak, mikor megláttam, milyen nevet firkantott a srác a száma fölé. Miguel. (Nem, ne aggódjatok, hogy mostantól össze fogjátok keverni a két Miguelt az életemben, mert ez az első utolsó bejegyzésben, amiben szó esik Bagel Miguelről.) Rögtön saját Miguelem orrá dugtam a papírlapot, aki elolvasása után csupán rám pillantott, majd ismét egyszerre kezdtünk el nevetni. Nem, nem simán csak nevetni. Képzeljétek el egy óriási robbanást nevetés formájában. Na, azt csináltuk mi.

Azt hiszem itt az ideje, hogy megmutassam, miért is annyira vicces maga a Miguel név. Angoltudás szükséges hozzá. Nem Teen Wolf-rajongók talán nem is értik, mi a poén, de ha esetleg mégis viccesnek találják, elkezdik nézni a sorozatot. Háhá.

Ja, van azért több kép is, persze.

Még jó sokáig beszélgettünk, meg mászkáltunk utána Miguellel, és próbáltuk másra terelni a témát, de valahogy mindig eszünkbe jutott szegény Bageles Miguel, és muszáj volt nevetnünk. Bár abban is megegyeztünk, hogy egy darabig most aztán biztos nem mehetünk vissza, Bageles Miguel miatt. Én nem aggódok emiatt. Ha megjelenek vasalatlan hajjal, Supernatural-pólóban, esetleg még a NERD HQ-sapimmal is a fejemen, vagyis úgy, ahogy általában szeretek kinézni, nincs a világon az a fiú, aki felismerne, vagy amennyiben mégis megtenné, azonnal követelné vissza a lapocskát a telefonszámával.

Így aztán az esti pizzázáshoz szépen le is vetettem a ruhám, meg harisnyám, farmerbe és Batmanes pólóba és a Green Lantern tornacipőmba bújtam, már csak a homlokomra kellett volna egy kocka lány, nem barátnőnek való fajta-felirat, nehogy esetleg előforduljon egy Bageles Miguelhez hasonló eset. 

Mivel már régóta olvassátok a blogom és nagyon jól ismertek, remélem kitaláljátok mi lesz ennek a vége...

Fél hat után kicsivel indultam meg Miguel házához, mert szerettünk volna korán a pizzériába érni, hétvégén ugyanis, Miguel elmondása szerint tömve van a hely, jó sokat kell várni, mire asztalhoz jut az ember. A többi lánytól, akik velünk tartottak volna, nem kaptunk semmi választ. Végül egyikük válaszolt, hogy már ott vannak, kaptak is sorszámot, meg a csipogó, villogó, rezgő akármit, amivel jelzik, hogy felszabadult egy asztal, de mivel egy órát kellett volna várni, inkább nem vártak, köszönték szépen. Miguellel ezen jót mérgelődtünk, mert hát nehogy már, egy óra az semmi, simán el tudtuk volna beszélgetni, meg sétálni az időt. Dínóba pattantunk és megcéloztuk a helyet mi is. Nekem már első látásra nagyon-nagyon tetszett, kívülről úgy nézett ki, mintha a hatvanas években megtervezték volna a dizájnt, és úgy is maradt volna, belülről pedig az egykori kedvenc otthoni szórakozóhelyemre emlékeztetett. (R.I.P Vesztegzár...). Ha nem lett volna tele kisgyerekes családokkal a hely, azt mondtam volna, megtaláltuk D.C. legjobb huszonéveseknek szánt pizzériáját.

Miguellel mi is kértünk sorszámot, azt mondták nekünk is, hogy egy órát kell várni, nem gond, kiálltunk az étterem elé, sok másik csapathoz hasonlóan és trécseltünk. Közben az egyik lány, aki nem tudott várni, a svéd Louise, írt, hogy mégis hozzánk csapódna később. Miguel, még mindig a délelőtti események hatására engem lökdösött be, hogy szóljak az asztalokat intéző embereknek, nem ketten leszünk, hanem hárman, mert nekem biztos nem fogják azt mondani, hogy ilyet nem lehet csinálni, mert én mindenkit el tudok bájolni. Ami nem igaz. Csak azokat az embereket tudom elbájolni, akiket nem akarok elbájolni. Kivételesen mégis szerencsém volt, a pasas kedves mosollyal az arcán közölte, hogy persze, nem gond, ha két fős asztal helyett három főset szeretnénk, és még többet sem kell várnunk.

Nemsokára csipogott is kezemben a kis kütyü, megkaptuk az asztalunkat, a kerthelyiségben, hogy kihasználjuk az utolsó szép őszi estéket a szabadban, ne bent punnyadjunk, és bár Louise még nem érkezett meg, a kedves szőke, szemüveges, kockás-inges srác felvette az innivaló rendelésünket. Mivel én vezettem, különösen fájdalmas volt egy kólát kérni, mikor vagy húszféle sör fel volt sorolva az itallapon. Végül Louise is beesett, a barátnőjével már megivott pár pohár valamit, és nagyon jó hangulatot teremtett szinte percek alatt, kicsit becsiccsentve. Mikor a pincérsrácunk ismét visszaért, mi éppen fuldokolva nevettünk valamin, bár már nem emlékszem, pontosan min is. Mi Miguellel előételnek cézár salátát rendeltünk, majd én egy szalámis, baconös, valamilyen öntetes pizzát. Közben elkezdtünk gondolkodni, hogy hmmm, a pincérünk tulajdonképpen nem is annyira torzszülött. Miguel meg én, persze. Louise-nek azért van szociális élete, bár azért ő is részt vett a játékban. Próbáltuk kitalálni, mi lehet a neve, végül a Steve mellett döntöttünk, és onnantól kezdve, valahányszor szerettük volna, ha megjelenik, elkezdtünk üvöltözni, hogy:

- Steeeeeeve, hol a pizzánk?

- Steeeeve, elfogyott a kólám/gyömbérem/almaciderem!

Meg ehhez hasonlók.

Steve valahányszor megjelent már vigyorgott, mert teljesen úgy viselkedtünk, mint ha részeg csitrik lettünk volna, bár egyedül Louise ivott valamit, amiben alkohol volt. Én vezettem, Miguel meg nincs még huszonegy.

Miután betermeltük a vacsorát, megbeszéltük, hogy meg kéne kérdeznie Steve-et, mi az igazi neve. Egyedül úgy tűnt, Louise-nak van elég bátorsága (hála az almacidernek, meg a ki tudja miknek, amiket előzőleg ivott), és elmondta Steve-nek, hogy azon gondolkozunk, mi lehet a neve, de nem sikerül rájönnünk. Ezen Steve ismét jót nevetett, majd elmondta, hogy tulajdonképpen Bryce-nak hívják. Kicsit csalódottak voltunk, de utána legalább, ha ordibálni kezdtünk, hogy Bryyyyyceeee, megjelent.

Este tíz tájékán már szépen felszívódtak a gyerekes családok, és este tizenegy körül megjelent Bryce az asztalunknál, négy akármilyen innivalóval a tálcán, mondván, hozott nekünk, meg magának egy kis finomságot, de előtte még neki is lenne egy kérdése: pontosan milyen akcentusunk van, mert próbálta megfejteni, de nem jött rá. Elmondtuk neki, hogy tulajdonképpen három különféle akcentusunk van, aztán kezünkbe nyomta az innivalókat. Illetve, Miguel kezébe nem, az övét csak feltűnésmentesen az asztalon hagyta, mondván, ő nem tud semmiről, nem tőle kaptuk, igya meg gyorsan. Én koccintottam Bryce-cal (mert a negyedik pohár innivalót magának szánta) és Louise-szel, kortyoltam egy jó nagyot az innivalómból, megéreztem a vodka édes ízét, és rögtön leesett, hogy bassztikuli, nekem vezetnem kell. Gyorsan letettem a poharam, és megmondtam Bryce-nak, ha letartóztatnak, és felraknak egy Magyarországra tartó gépre, az az ő hibája lesz. Csak nevetett, és azt mondta, ugyan, elég, ha a rendőrökre mosolygok és talán még egy gyilkosságot is megúszok.

Mikor Bryce kihozta a blokkjainkat, szép kis borravalót kapott mindenkitől, ráadásul kis üzeneteket is hagytunk neki. Louise megköszönte a piát, én ráírtam, hogy Hungary ♥s you!, Miguel meg azt írta: We like you 5ever (that's more than 4ever) és mindannyian tettünk hozzá kis szivecskéket is. Épp elindultunk volna már a kocsihoz, mikor rádöbbentem, hogy nekem nagyon sürgősen mosdóba kell mennem. Vissza az étterembe. Félúton járhattunk, mikor hirtelen egy boldog kiáltást hallottam az egyik asztaltól, majd előttem termett Bryce, és egy óriási ölelésben részesített. Utána persze a másik két lányt is, de szeretném azt gondolni, hogy engem sokkal szorosabban és tovább ölelt, mint őket. Hehe.

Onnantól aztán a kocsiig vezető úton még őrültebben viselkedtünk, kitaláltuk, hogy meghívjuk Bryce-ot a halloweeni bulinkra (ami talán nem is lesz...) és próbálgattuk, hogyan dobáljuk majd a hajunkat a következő alkalommal, rendelés közben, meg ehhez hasonlók. Közben abban is megegyeztünk, hogy mostantól minden pénteken ide jövünk majd enni, és megalapítjuk a Bryce Rajongói Klubot is.

Ma reggelire is bagelt ettem szalámival, bár az itthoni adagból, amit gyorsan megosztottam Miguellel is, egy sms keretein belül. Ő csak annyit válaszolt, hogy sikeresen kiköpte miattam a teáját, annyira nevetni kezdett. Holnap könyvfesztiválozni és bruncholni megyünk. Már előre félünk mindketten, milyen kalandok várnak ránk.